110 éves a Vígszínház (Kávé hármasban)

A Víget 1980-ban láttam először. Moszkvában. Akkoriban Ungvárrról oda könnyebb volt eljutni, mint Budapestre. A társulat néhány tagjával máig tartó barátságot kötöttem, így Hegedűs D. Gézával is. Egy kis történetet mesélek el, amelybe.

A Víget 1980-ban láttam először. Még ám Moszkvában. Akkoriban Ungvárrról oda könnyebb volt eljutni, mint Budapestre. A társulat néhány tagjával máig tartó barátságot kötöttem. Radnóti Zsuzsával még szakmai kapcsolatba is keveredtem, amikor a Hatodik Síp drámapályázatot hirdetett, őt is meghívtam a zsűribe, el is jött Ungvárra. A viszontmeghívás a zalaegerszegi Nyílt Fórum rendezvényeire szólt, több éven át. Később, ha pár napos fővárosi tartózkodásaink során színházjegyre volt szükségünk, abban is segített. Így láttuk például Az ügynök halálát Tordy Gézával, a III. Richárdot Kernnel. De a nagyszínháznál is jobban szerettük a kamarát, a Pesti Színházat. Ide még jegyet sem kellett kérni, az előadás előtt még mindig lehetett kapni. Legemlékezetesebb élményeim közé tartozik néhány Ionesco és Mrozek, Kapás Dezső rendezésében. Ha addig nem szerettem volna az abszurdat, a Víg végképp megszerettette volna velem.   Az alábbiakban - így méltatva a Vígszínház alapításának épp mára eső 110. évfordulóját - egy kis történetet mesélek el, amelybe két színészükkel keveredtem.   <H1 class=MsoNormal style="MARGIN: 0cm 22.65pt 0pt 0cm">Kávé hármasban</H1>                   Soha nagyobb elégtételt! Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott városkában… Bizony: ott és akkor két sztárszínész népszerűségében osztozhattam…<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>                 …1980-ban Magyarországra utazni Kárpátaljáról „csak úgy” lehetetlen volt. Közeli rokontól kellett hatósági meghívót beszerezni, azt benyújtva (és nem ritkán a rokonságot bizonyító okmányokat is mellékelve) lehetett útlevél-igénylő űrlapot beszerezni, amelyet elsőre hibátlanul kitölteni és a megfelelő bélyegzőkkel ellátatni csaknem akkora eséllyel lehetett, mint lottón az ötöst megtippelni. Az óhatatlanul hibássá sikeredő űrlapot háromszor-négyszer is visszalökték: hol egy pecsét, hol egy aláírás hiányzott róla, hol csak a megfogalmazás nem felelt meg bizonyos „titkos” elvárásoknak. Ha a „jellemrajz” rubrikából például az „erkölcsileg fedhetetlen” kifejezés mellől hiányzott a „politikailag tájékozott” és „ideológiailag kipróbált” (!) frázis, akkor az űrlap hibásnak számított. (Ezt a „jellemrajzot” egyébként az utazni vágyó közvetlen főnökének, továbbá a nagyfőnöknek, a párttitkárnak és a szakszervezeti elnöknek kellett aláírnia, akik előzetesen gyakran be is rendelték „meghallgatásra” a delikvenst.) Ha aztán a sokadik nekifutásra történetesen már minden stempli és kézjegy a helyén volt: lakbizonylattól, a házastárs vagy szülő hozzájárulásától kezdve a rendes évi szabadságra való jogosultság dokumentálásán keresztül annak igazolásáig, hogy az utazni vágyó nem büntetett előéletű és nincs államtitkok birtokában – még akkor is következett egy-két meglepetés. A hivatalnok hosszasan tanulmányozta az anyagot, majd kérdőleg felnézett: és hol van az arról szóló igazolás, hogy ön a katonakönyvét letétbe helyezte a katonai parancsnokságon…<o:p></o:p>                 Így talán érthető, hogy amikor két kollégámmal hírét vettük: Moszkvában megrendezik a Magyar Kultúra Hetét, és ebből az alkalomból a fővárosba érkezik a Vígszínház társulata, akkor a kétezer kilométeres útra könnyebben rászántuk magunkat, mint arra, hogy útlevelet igényeljünk…<o:p></o:p>                 Csodálkoztak is nagyot színészek-rendezők, amikor bemutatkozva elmondtuk, honnan jöttünk és mennyit utaztunk – csak azért, hogy a Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük. „Gesztusunk” meghatotta őket, maguk közé fogadtak: a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtér „szolgálati” székeiből néztük végig a darabokat. Többükkel össze is barátkoztunk és máig tartjuk a kapcsolatot, így Hegedűs D. Gézával is, aki egyik hőse az alábbi történetnek, s akivel már csak azért is „egymásra találtunk”, <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:smarttags" /><st1:PersonName w:st="on">mert</st1:PersonName> nevünk közepébe ugyanazt a betűt illesztettük, ezért aztán „középen druszák”-nak tekintjük egymást.<o:p></o:p>                 Történt, hogy nyolc vagy kilenc évvel később (amikor már sokkal könnyebb volt külföldre utazni) meghívást kaptam a Gyulai Lírafesztiválra. Felvonatoztam Pestre, és – kezemben a Fesztivál programjával – végigtelefonáltam az ismerős részvevőket: nem vinne-e le kocsival valamelyikőjük a Békés megyei fürdővárosba.<o:p></o:p>                 Hegedűs D. nagyon megörült jelentkezésemnek és azonnal megszervezte fuvaroztatásomat. Ő ugyan maga is csak „potyautas” kollégája, Gálffy László kocsijában, de abban az autóban én is elférnék, „legalább beszélgetünk egy jót”…<o:p></o:p>                 Kora hajnalban találkoztunk a Keletinél, a Baross szobor alatt. Gálffy is emlékezett rám Moszkvából, így hát régi ismerősökként vágtunk neki a több órás útnak.<o:p></o:p>                 Mondhatom, kitűnően szórakoztam: a két színész ki nem fogyott a tréfából, ugratták hol egymást, hol engem, hol pedig azokat a verseket gyakorolták fennhangon, amelyek majd a Gyulai Várszínház deszkáin hangzanak el előadásukban.<o:p></o:p>                 Géza engem is jócskán beszámoltatott: mit csinálok, hogy élek én és hogyan élnek a kárpátaljai magyarok.<o:p></o:p>                 Vagy kétszáz kilométert magunk mögött hagyva Gálffy már nagyon ivott volna egy kávét, de – még mindig kora reggel lévén – minden zárva volt. Végre aztán, már valahol Békésben, egy kisváros presszójának üvege mögött mozgást láttunk: na, ide benézünk.<o:p></o:p>                 Én éppen a kárpátaljai magyarok tragikus méretű kivándorlásáról tartottam kiselőadást, amit útitársaim kissé hitetlenkedve hallgattak: évente több száz értelmiségi… ez talán mégis túlzás. Majd folytatjuk, intettek le, és indultunk az áhított kávé irányába. Ám a „vendéglátóipari üzemegység” ajtaja csukva volt. Egy fiatalasszony ugyan – jól láttuk kintről – valóban tett-vett a pult mögött, de a nyitási idő még nem érkezett el.<o:p></o:p>                 – Én azért bekopogok! – határozta el egyikőjük. Az asszonyka odajött az üvegajtóhoz… és megis<st1:PersonName w:st="on">mert</st1:PersonName>e a két színészt. Azonnal betessékelt bennünket, alig tudott hová lenni a meghatottságtól:<o:p></o:p>                 – Nahát, ilyen híres emberekkel nyitni a boltot! Mit parancsolnak a művész urak?<o:p></o:p>                 Amíg a gépből kicsöpögött a fekete nedű, Hegedűs D. a tőle megszokott közvetlenséggel beszédbe elegyedett vendéglátónkkal:<o:p></o:p>                 – Hát aztán hogy tetszenek itt élni?<o:p></o:p>                 Kitérő, semleges válaszok.<o:p></o:p>                 – És mit lehet egy ilyen városkában csinálni esténként? – jött a következő kérdés.<o:p></o:p>                 A fiatalasszony egyik zavarából a másikba esett, majd nagy nehezen kibökte: ő nem is igazán ismeri még az itteni viszonyokat, csak rövid ideje lakik itt. Ám Gézát nem lehetett lerázni:<o:p></o:p>                 – És tessék mondani, honnan tetszett ide költözni?<o:p></o:p>                 – Jaj, azt el nem árulom! – Hosszabb unszolásra nagy nehezen mégis kibökte: Kárpátaljáról, Nagyszőlősről települt át mérnök férjével, alig pár hónapja. A „művész urak” rám sandítottak, én meg okosan bólogattam, <st1:PersonName w:st="on">mert</st1:PersonName> igazolását láttam mindannak, amit a kocsiban elmondtam. De nem sokáig lehettem elégedett, <st1:PersonName w:st="on">mert</st1:PersonName> Géza fejében készen volt az újabb tréfa:<o:p></o:p>                 – Nahát, Kárpátaljáról, milyen érdekes!… És tessék csak mondani, azt a nagyon híres ungvári költőt, Balla D. Károlyt tetszik-e ismerni?<o:p></o:p>                 Velem elindult a föld alá a szék: na, most fogok leégni. Ám újdonsült ismerősünk rácáfolt aggodalmaimra. Sugárzó arccal, szinte repesve mondta, mint a diák, aki örül, hogy végre olyasmit kérdeztek, amiben otthonos:<o:p></o:p>                 – Ismerem, már hogy ne ismerném! Két kötete is megvan otthon, mindig elolvasom a verseit. Egyet még mondtam is, szavalóversenyen!<o:p></o:p><IMG hspace=3 src="http://ungparty.blog.hu/media/image/200605/hegedus.jpg" align=right>                 – És találkozni tetszett-e már vele?<o:p></o:p>                 – Nem, azt sajnos nem…<o:p></o:p>                 – Hát akkor itt a kitűnő alkalom… Tessék megengedni, hogy bemutassam a barátomat…<o:p></o:p>                 Ekkor jött csak igazán zavarba az asszonyka… A „művész urakat” megelőzve én lettem legkedvesebb vendége. Láttam, az én feketémbe nem csak a kávét, a lelkét is beletette…<o:p></o:p>                 ...Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott „ismeretlen” városkában, annak is talán legjelentéktelenebb presszójában szürcsölve hármasban a kávénkat, ott én, a kisebbségi, határon túli, alig néhány kötetes fiatal költő… Igen: ott és akkor nem kisebb dolog történt velem, mint hogy a színes magazinok címlapjain, a mozivásznon és a tévé képernyőjén szinte naponta szereplő két sztárszínész népszerűségében osztozhattam… <o:p></o:p>                 Soha nagyobb elégtételt!<o:p></o:p>