Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a  zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak  és felgyülemlett »tovább

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom »tovább

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben  fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes  tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság. »tovább