web lap top tartalom ajánló blog


2012.nov.26.
Írta: bdk Szólj hozzá!

Kedélyes gyilkosok - Bonnie és Clyde

Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból.

Tovább

Az újrafelejtett film

 Zabriskie Point

Bár egyik sokszor látott kedves filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először tenném. Persze a két legemlékezetesebb jelenet – a szeretkezés a sivatagban és a robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10 év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is, hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át a költészetbe.

Tovább

A ginsbergi képzetek intenzitása

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

Tovább

Poitier fekete mosolya

 

Valljuk be: a Forró éjszakán Sidney Poitier nélkül nem lenne az, ami. Az izgalmas történetre és a remek rendezésre az ő személyes varázsa teszi fel a koronát. Játéka roppant plasztikusan fejezi ki filmbéli helyzetének összetettségét és ellentmondásosságát: merészelhet-e a szigorú Mississippi államban egy északról jött fekete nyomozó okosabbnak mutatkozni, mint helybéli fehér kollégái? Számomra szinte a gyilkosság felderítésének a fordulatainál is izgalmasabb volt megfigyelni, hogyan egyensúlyoz hősünk a fölényesség és az alázat között, hogyan vívódik benne egymással a büszke, dacos önérzet és a bölcs konfliktuskerülés. Ez a film igazi drámai magja, s e köré rajzolódik ki a helyi érdekek szövevényébe ágyazódó bűnügyi történet. »tovább

 

Idegjátékból hatásvadászat

Polanski közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület.

Eleinte Hitchcock-i szituációk és kiszámíthatatlanságok tartják fogva a nézőt: a kételkedő és gyanakvó hatóságok keltette csapda; a nem tudni, mi történt helyzetéből eredő szorongás; a kétségbeesésből az ijesztő bizonyosságba vezető kusza nyomok; véletlenek és szükségszerűségek egymásutánja; a hétköznapi ember muszáj-Herkules hősiessége; a titokzatos segítőtárs megjelenése… Ám nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi. Ami az elején intellektuális idegjáték volt, a végére vásári hatásvadászattá válik – ráadásul anélkül, hogy a profi akciójelenetek látványossága kiváltaná a belső feszültséget.

Tovább

Brigitte Bardot fanszőrzete

 női szépség - a meztelenség esztétikája - film - Brigitte Bardot fanszőrzete -

Természetesen nemcsak azért érdemes megnézni Roger Vadim kissé nehézkes című filmjét (Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna; Don Juan ou Si Don Juan était une femme…, 1973), mert filmvásznon ekkor láthattuk utoljára Brigitte Bardot kebleit (többször) és fanszőrzetét (egyszer), hanem azért is, mert érdekesen felépített, különleges hangulatú alkotás akkor is, ha nem tartozik a filmművészet nagy remekei közé és kissé talán a cím felkeltette várakozást is alulmúlja.

 

A csábító hölgy csábereje ugyanis valahogy nem tűnik eléggé valódinak. Nemcsak az a legendás Bardot-i babaszépség tűnik egy-egy jelenetben megkopottnak, elvirágzottnak (nem csoda: csaknem negyvenéves nőről beszélünk!), hanem az érett asszony varázsa sem látszik eléggé ellenállhatatlannak. A hódítások nem eléggé cselesek és kockázatosak, egyáltalán: hősnőnkben nincs meg a donjuani fékezhetetlenség, a veszedelmeket vállaló vakmerőség. Nehezen élhető át a konfliktusok tragikuma is, talán csak a pap-rokonnal megeső szerelem bizarrsága és a gitáros fiú öngyilkossága eléggé poétikus ahhoz, hogy a művészi ábrázolás ereje hitelesítse az egyébként vázlatos történetet.

Az utolsó kockák felcsapó lángjai a jelenet teatralitása ellenére mégis mélyre égetik az élményt, főleg, ha tudjuk, hogy a film majdnem pontosan annyi idős, mint Bardot volt a forgatásakor.


Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna. Francia-olasz filmdráma, 1973. Rendezte: Roger Vadim, forgatókönyv: Roger Vadim, Jean Cau, zeneszerző: Michel Magne, operatőr: Henri Decaë, Andréas Winding. Főbb szereplők: Brigitte Bardot (Jeanne), Robert Hossein (Louis Prévost), Mathieu Carriére (Paul), Michele Sand (Léporella), Jane Birkin (Clara), Maurice Ronet (Pierre Gonzague).
több film

Olvasd el ezt is: Árnyékszéki románc

A tobzódó hanyatlás kötészete

Az 1990-es évek legelején, amikor Évával a budapesti mozikban először szabadultunk rá a friss nyugati kínálatra, habzsoltuk a Greenaway-filmeket. Még érződött a botrányszag A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője körül, s mi nem tudtunk betelni a felkavaró és páratlanul szuggesztív képi világgal s az ezt kísérő hatásos zenével. No persze a történet sem volt akármilyen. Kedvencünk lett a Számokba fojtva,  tetszett A rajzoló szerződése, s amint bemutatták, azonnal megnéztük  Prospero könyvét és A macomi gyermeket. Egy addig számunkra ismeretlen filmnyelvet ismertünk meg, rácsodálkozhattunk a tobzódó hanyatlás és a rothadó szépség képeire, az ocsmányság tiszta művészetbe oltott esztétikumára. »tovább

A házasság útvesztői

Woody, férjek, feleségek

BAFTA-díja és Oscar-jelöltsége ellenére a hőn szeretett Woody Allen Férjek és feleségek című filmje nem nyújtott igazi élményt. Kicsit unalmas, kicsit önismétlő, kicsit közhelyes. Persze azért röppen egy-egy sziporka is, meg vannak mulatságos helyzetek, ám az egész együtt komédiának nem elég szellemes, szatírának nem elég ironikus, drámának nem elég feszes és nem elég mély. Hiányzik a Mesterre oly jellemző abszurd látásmód, hiányoznak a meglepetések, helyette azt a lapos megoldást kapjuk, hogy a szereplők a riporternek elmondott monológ-részletekkel görgetik tovább vagy kerekítik le történeteiket. »tovább

Felelősség és élni akarás

A  súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el  a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet.

Tovább

Az idő vasfoga

Az írek szerint midőn az isten az időt teremtette, bőven teremtett belőle.

Hány az óra, Vekker úr?

Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet.  Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett. »tovább

A brutalitás poézise

 

Ha valaki nem vonzódik különösen a véres filmekhez, akkor a Született gyilkosokról elsőre nehéz eldöntenie, hogy zseniális műalkotás-e vagy inkább csak gusztustalan és felháborító baromság. De ha elég nyitott az ember az ízlésétől idegen munkákra, másodjára talán megengedi a maga módján zseniális minősítést, hiszen el kell ismernie, hogy ez szinte már nem is film, hanem totális élményre hajtó mozi, amelyben látvány, hang, cselekmény, jellemek, szövegek és zenék, vágások és effektusok kompakt egységbe fogottan, érzékeinkre és elménkre egyszerre hatva bámulatos erővel teremtik meg a brutalitás poézisét. »tovább

 

Finálé a Rushmore-hegyen

Egyik kedvenc Hitchcock-filmem. Ebben támad rá Cary Grantre a sivatag közepén egy permetező repülőgép. Azt persze nem tudni, miért ilyen bonyolult módon akarják eltenni láb alól a tévedések áldozatává vált főhőst – de aki valaha látta a jelenetet, soha nem felejti el, erről gondoskodott a Mester a támadás idegeket feszítő késleltetésével és a későbbi, fejlettebb technikájú akciófilmek hatásosságát felülmúló, páratlan ritmusú dramaturgiájával. »tovább

Lélektani nyomozás

Egy jó krimi izgalmával felér az a feszültség, amelyet Joseph L. Mankiewicz 1959-es filmje teremt (Múlt nyáron, hirtelen – Suddenly, Last Summer). Haláleset, rejtély, téboly és lélektani nyomozás is szerepel a kelléktárban, a történet azonban mégsem bűnügyi. Igazi emberi drámákat tár elénk a történet, amely nagyrészt zárt térben zajló párbeszédek és kevés szereplős jelenetek révén bontakozik ki. A redukáltság érthető: a film Tenessee Williams azonos című színművének a dramaturgiáját követi, s eközben takarékosan bánik a filmes látványeszközökkel. Nincs is rájuk szükség: az irodalmi szöveg annyira erős, a párbeszédek oly feszesek, az előzmények elmondása oly érzékletes és maga a történet annyira súlyos, hogy a kifejezően játszó színészek gesztusainál, arcjátékánál, tekinteténél többre szinte nincs is szükség. »tovább