web lap top tartalom ajánló blog


2015.aug.29.
Írta: bdk Szólj hozzá!

Illyés Gyula szobra, Beregszász - Hatodik Síp

Illyés Gyula szobrának avatása és a Hatodik Síp premierje. Kárpátalja, Ungvár, Beregszász - Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub, Könyvbarátok

 Illyés Gyula mellszobrát, Borbás Tibor magyar szobrászművész alkotását 1989. október 14-én avatták fel Beregszászban. Előzmények...

>> A beregszászi Illyés-szobor avatásának előzményei, körülményei - személyes visszaemlékezés az avatásról egy mostanában előkerült fénykép alapján, különös tekintettel a szocialista brigádmozgalomra, a budapesti Kőbányai Sörgyárra és annak agilis elnökére, a Könyvbarátok Egyesületére és a Hatodik Síp c. folyóirat legendás alapítására...

Az 1980-as évek elejének hol fagyos, hol kicsit felengedő ideológiai légkörében beregszászi értelmiségiek fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy megalakuljon az Illyés Gyula Magyar  Irodalmi Klub. >> A személyes visszaemlékezést a Mozgó Világ részére írt naplójegyzetemben foglaltam össze, 2010 októberében. Lásd >> tovább » (virtuális szerver)

Illyés Gyula szobra, Beregszász - Hatodik Síp - magyar irodalom, kárpátalja, beregszász 1989, ungvár, személyes visszaemlékezés, szoboravatás, illyés gyula, szűrös mátyás, dalmay árpád, határon túli magyar (htm), virtuális szerver bérlés (VPS), közélet, politika, ukrajna, szovjetunió, magyarország, magyarság

Gizi néni

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 
részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

Trill Zsolt Bubik-díjas

Bubik István díjat kapott Trill Zsolt, a beregszászi magyar színház színésze - Kárpátalja, Illyés Gyula színház - 2005

Az olykor többre érdemesnek látszó, valójában üres személyiségű Liptay Klaudia nagyon vigyázott arra, hogy csakis sztereotíp kérdéseket tegyen fel, és roppant módon szeretett volna egy kis nyomoronc kárpátaljai tipródást ceéebrálni, például arról hogy a beregszászi színház és talán egész Kárpátalja a magyar nyelv használatáért vívott harcban vérezi el magát - de ez nem adatott meg számára. Mármint Claudia számára.

trill zsolt bubik-díjas
Ma reggel a TV2-n rövid beszélgetés a Mokkában Trill Zsolttal és Kubik Annával abból az alkalomból, hogy Trill Zsolt megkapta a Bubik István-díjat, amelyet most először ítéltek oda (ez egy hír).

A beszélgetést vezető Liptay Claudia nagyon vigyázott arra, hogy csak és kizárólag sztereotip kérdéseket tegyen fel, és roppant módon szerette volna azt hallani, hogy a beregszászi színház és talán egész Kárpátalja a magyar nyelv használatáért vívott harcban vérez - de Zsolt nagyon okosan nem volt hajlandó eljátszani a határon túli üldözött magyar szerepét. A jó fülű néző megérthette, hogy itt egzisztenciális, és nem pedig nemzetiségi problémákról van szó. Ami persze nemkönnyítimeg a helyzetüket, sőt. (Szó esett az egy éve tragikusan elhunyt Bubik Istvánról és magáról a díjról is, amelynek értékéből - szeretném hinni - semmit nem von le a mögötte álló Gubcsi Lajos kétes szellemisége.)

Trill Zsoltról (akinek ezúton gratulálok) és a beregszásziakról egyébként nagyon szépen írt Koltai Tamás az az eheti Ésben.

>> Trill Zsolt Bubik-díjat kapott 2005-ben

Trill Zsolt Bubik-díjas -  Kárpátalja, Beregszász, színház, kult hír, kultúra, tv