Szíves figyelmetekbe!

Néha találok érdekes képeket, most erről a kettőről két blogszomszéd jutott eszembe.

Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de

Tizenöt éve heverek lábainál. Jól hangzik, de így nem igaz. Nem heverek, hanem csak ülök alatta forgószékemben az íróasztalnál.

Amikor az állami és kollektív tulajdon mindenhatóságát hirdető rendszer összecsuklott felettünk és örömmel tapasztaltuk, hogy nem a mi fejünkre dőlt rá a roppant építmény, első dolgunk egyike volt, hogy engedtünk a magántulajdon iránti természetes emberi vonzalmunknak és eltökélten cégeket kezdtünk alapítani. Kisvállalat, Kft., Bt., Rt. – ízlelgettük a formákat és tapogattuk zsebünkben az apportunkat.

Így tette tíz kárpátaljai magyar festő is, amikor elhatározták: szellemi tulajdonuk bevitelével céget gründolnak, amely majd képeik eladásával, tárlatok rendezésével foglalkozik. A legagilisabb művész rábeszélte rokonszakmabeli barátját, a szobafestőt, másszon le a kétágú létrájáról, legyen ő a kisvállalat igazgatója. Aztán együtt arra jutottak, tizenkettő jobb a tíznél, ennyi apostolra volt szüksége egy másik kollégának Az utolsó vacsorához, legyünk hát mi is tucatnyian Az első közgyűlésen. És ha már a szent művészet nagyobb dicsőségét fogja hirdetni a vállalat, legyenek benne képviselve a testvérmúzsák: hívasson meg egy zenész meg egy költő.

Utóbbi lettem én.

Hogy íróemberként mit keresek a tárgyi értékeket létrehozó tízek és a koncertképes muzsikus között, azt nem igazán tudtam, de szellemi tőkémet szemrebbenés nélkül apportáltam a vállalkozásba.

Mindez 90-ben történt, a Szovjetunió már nem létezett, Ukrajna pedig még nem. Keszekusza jogszabályok, kialakulatlan bankszféra, gazdasági mélyrepülés, hiperinfláció…

Overallját öltönyre cserélő igazgatónk nagyon olcsón hozzájutott egy áruhiánytól pangó hatalmas textilüzlet jókora helyiségéhez, ahol azonnal tárlatot nyitott az alapító atyák műveiből. Természetesen azzal a céllal, hogy Ungvár műértő közönsége majd jól megveszi a műalkotásokat. De nem vette. Kicsit azért nem, mert kevéssé volt műértő, nagyon pedig azért nem, mert a rendszerváltás koldusszegénnyé tette: bankbetétjét zárolták (ezeket Ukrajna mai napig nem fizette vissza), munkahelye vagy megszűnt vagy fizetésképtelenné vált, s ha mégis jövedelemhez jutott, azt a napi megélhetésre fordította. Pedig a képek nívósak voltak. Igaz, az alapítók nem tartoztak a jegyzettebb helybéli művészek közé, ám ennek oka nem tehetségtelenségükben rejlett. Egyfelől a szocreál szorította őket háttérbe, másfelől a tájképfestészetben érvényesülő konjunktúra, amely leginkább nagyon kék hegyekben, igen zöld rétekben és életszerűen csobogó folyókban manifesztálódott. Ezzel szemben a mi művészeink többsége az alföldi iskolát képviselte, de voltak köztük modernisták is, így aztán munkáikat a vaskalapos zsűri rendszeresen kiselejtezte minden tárlat anyagából. Most azonban a maguk urai lehettek – ám az látszott, kurta uraság lesz ebből. Holott az eredeti terv (és az alapszabály) szerint a magas bevételekből nemcsak az eladott képet jegyző szerző részesült volna, hanem valamennyi alapító tag, így én is…

A galériát sokan látogatták, ám egyetlen festményt sem talált gazdára. Hó végén a textilüzlet követelte a bérleti díjat, az asztalos a képkeretek árát, a könyvelőnk a fizetését… Jó, jó, de miből?

Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is.

Nem vagyok egy Adam Smith, de megsejtettem, ez nekem nem jó üzlet. Kezdtem is húzódozni, ám a direktor erre behozta az ócska Ladájából a lepedővászonba csomagolt festményt. Lefejtette róla a leplet, elém tárta a művet – és bemondta az árat.

Én pedig csak meredtem a piros kalapos absztrakt nőre. Feje oldalból kicsit belapítva, torz arca sejtelmes elmosódottságban, szeme nincs is, csak semmibe meredő tekintete, csíkos blúzán idétlen felöltő. Ilyen némbert az ember az ellenségének sem kíván. A nő csúf – no de a festmény! Egyszerre hatott rám közvetlenségével és elvontságával, kifejezőnek és titokzatosnak találtam, vaskosan tárgyiasnak és lebegően költőinek, ordítóan disszonánsnak és mennyeien harmonikusnak.

Bizony beleszerettem. A képbe. A nőbe. A rútság esztétikumába. Mi drága szerelem!

Azóta heverek lábainál.

A kisvállalatot rég elvitte az első gazdasági árvíz, odaveszett szellemi apportom és soha nem realizálódott osztalékom. Összeomlott fejünk fölött egy ország, megszületett lábunk alatt az új, kétszer tértünk át új pénznemre, lassan elhasználjuk a legújabb államelnököt is, a kormányfők nevét pedig mire megtanulnánk, már nincsenek hivatalban.

Csak a piros kalap uralja változatlan biztonsággal a szobánkat. Tizenöt évvel ezelőtt nem menthette meg a vállaltot a felszámolástól, tavaly nem óvta meg piktorát a korai haláltól. Engem pedig az elfogódottságtól, amellyel most új nevet adok műhelyemnek: Manzárd a piros kalapos nőhöz.

 

 

 

-------------
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. jún. 24.

Szemán Öcsi felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné...

Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.

       A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.

       A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.

       Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.

       – Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán  esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!

       Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a

Bár a képversnek évezredes története van, a "hagyományos" költők gyakorta mégis lenézik. Pedig, mivel a képírás sokkal korábbi kezdemény, mint a betűírás, a tradíciók tisztelete éppen ellenkező viszonyulást is eredményezhetne. De nem. Akiknek a kaptafáját ősi nyolcasokra és keresztrímre faragták, azok

Hány éves lenne Marilyn Monroe?

Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, híres emberek feleségének és szeretőjének.

El tudjátok képzelni Marilyn Monroe-t 80 évesen? Ugye nem! Pedig ma éppen annyi lenne. Kevesebbet élt, mint a fele...

Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, énekesnőnek, híres emberek feleségének és szeretőjének.

Előbb egy baseballsztárhoz ment feleségül, de hamar elvált tőle, aztán a monacoi herceg állítólag csak azért nem vette feleségül, mert Monroe katolikus volt. Amikor azonban a jeles drámaíró, Arthur Miller hitvese lett, áttért a zsidó vallásra. Hírbe hozták, nem is alaptalanul, az amerikai elnökkel és a másik Kennedy-fivérrel is. Egyes feltételezések szerint életének titkos politikai gyilkosság vetett véget, a hivatalos verzió szerint azonban gyógyszer-túladagolással követett el öngyilkosságot.

Van, aki forrón szereti

Élete és alakja alighanem többeket foglalkoztat, mint színészi teljesítménye. Pedig Billy Wilder Some Like It Hot (Van, aki forrón szereti, 1959) című feledhetetlen filmjében tűneményesen játszik Tony Curtis és Jack Lemmon partnereként.

• főbb oldalak - ajánlott honlap - télikert - laptop

Kárpátalján pucér nők lába között jelenik meg az irodalom

...de így szétszakítva már tetszik...

Ennek a képnek története van. ...a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat én közöltem a Pánsípban, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). ...a nő lábak közibe kiszedettem a költői összefoglalót a nő égre meresztett szeméremszőrzetéről és a világtengelyekké terpesztett lábáról.

Balla D. Károly

Világtengelyek

(Montázs, vegyes technika: fotó, írógép, fénymásoló; 1994)

Ennek a munkámnak kis elő- és utótörténete is van. Amikor a Hatodik Síp főszerkesztői posztjáról lemondtam és megalapítottam a Pánsípot (1993), akkor ezt olyan kulturális magazinnak képzeltem el, amely nem a szűken vett irodalmiságra koncentrál (mint a Hatodik Síp), hanem közéleti és családi témákkal  is rendszeresen foglalkozik. A magazin-szerű lapban külön szerepet szántam a fotóknak, az illusztrációs anyagnak. Így fel is kértem szűkebb pátriánk legismertebb fotoriporterét (egyben művészfotósát), hogy dolgozzon nekünk. Aleksey Popov ezt el is vállalta és igen emlékezetes felvételeivel nagyban emelte a lap értékét. Akkori olvasóink közül talán sokan emlékeznek például az ungvári Lenin-szobor eltávolításáról készített fotó-sorozatára.

És mivel a művészet közszolgálatiságába vetett korábbi hitem addigra már alaposan megrendült, így nem csupán az irodalmi publikációk terén nyitottam a kísérletező fiatalok előtt ajtót (akik aztán 5-6 éven át jószerével meg is töltötték a Pánsípot avantgárd és posztmodern verseikkel), hanem a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat is én közöltem, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). Az aktok nagyrészt szintén Popov munkái voltak. 

Történt, hogy Ljosa (mármint Alekszej) egyszer egy háromba szakított aktfotót hozott nekem. Nézd, mondta, ezt a képet használhatatlanul gyengének éreztem, ezért összetéptem - de így szétszakítva már tetszik. Kezdjél vele valamit, ha akarsz, mondta. Én meg egy ideig rakosgattam az asztalomon a fotó-fecniket, nem igazán gondoltam felhasználhatónak. Néha, csak úgy a rend kedvéért, összeillesztettem a darabokat, aztán hagytam őket szétcsúszni, más papírokkal elkeveredni. Mígnem egyszer egy teleírt kéziratoldalon játszottam el újra a fotó-kirakóst, érdekesnek találtam, ahogy és a szakítás helyén kivillantak a szöveg betűi.

Szöveg és kép együtt. Hát persze! Innen már nem is volt megállás. Előbb felragasztottam a kép darabjait a kéziratlapra, de ezzel a látvánnyal valahogy nem voltam megelégedve, alig látszottak a halvány gépelet betűi. Nosza, fogtam az egészet, befűztem az írógépbe, és rágépeltem egy rögtönzött és a kép által ihletett szabadverset úgy, hogy az akt testrészeit kihagytam, csak oda gépeltem, ahol "üres hely" volt.

No, így már tetszett. De még utómunkára szorult. Addigra már megtapasztaltam a fénymásoló gépek azon tulajdonságát, hogy ha az ember többszörös másolatot készít egy árnyalatokat tartalmazó képről, akkor a kópia kópiáján jóval kevesebb lesz a tónus, mint az eredetin, és ha mindig az új másolatról készítjük a még újabbat, egy idő után minden árnyalat elvész, kontrasztos, grafikus hatású képet kapunk. Lássuk csak! Megdolgoztam akkor még fiatal Canon-ommal a szétterpesztett lábú nőt és a körbeírt verset. A végeredménnyel igen elégedett lettem. A kész mű látható az oldal tetején, persze lekicsinyítve. (Így jelent meg soron következő verseskötetemben is: Árokszélen,  1996.)

Ám azt is elhatároztam, hogy friss munkámat ráteszem a friss Pánsíp-szám címlapjára. Ismerve a nyomdatechnikánk gyöngeségeit, ide egy tónusokban valamivel gazdagabb verziót választottam, és mert sejtettem, hogy a betűk talán teljesen olvashatatlanná mosódnak, ezért a nő lába közibe kiszedettem a szabadversem alapján készített kis "költői összefoglalót". A Pánsíp 12 évvel ezelőtt megjelent számának a címlapja végül így festett (persze a szöveg kicsit balra csúszott az ungvári Patent nyomdában):  

Jeles költőnőnk azonnal fel is háborodott valami olyasmit állítván, hogy lám csak, Kárpátalján odáig süllyedtünk, hogy pucér nők lába között jelenik meg az irodalom. Nem is publikált soha a Pánsípban...

Kicsit kinagyítva, olvashatóbban, a címre is magyarázatul:

---

prémium linképítés - seo szakértő | kincsünk, a tiszta ivóvíz

Korábbi fenyegetésemet beváltva, miszerint a Nyájas irodalmi ízlésének folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket kívánok ejteni, régebbi képeim (kollázsok, fotogramok, képversek) közül most egyik kedves fotogram-montázsomat ajánlom szíves megvitatásra. A forogram elnevezés egyébként a magyar avantgárd nagy alakjától, Moholy-Nagy Lászlótól ered és a legutóbbi időkig a kísérletező vizuális művészek egyik kedvenc technikája volt.

Mint korábban már fenyegetőztem azzal, hogy a Nyájas irodalmi ízlésetek folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket kívánok ejteni, így régebbi vizuális munkáim (kollázsok, fotogramok, képversek) közül most egyik kedves darabomat ajánlom szíves megvitatásra.

Szent Gellért megáldja a keleti szomszéd hajóját. Ezek szerint az ukránok már a híd alatt vannak.

Utoljára akkor írt a kárpátaljai lapok mindegyike Erdélyi Béláról, a legjelentősebb és legnagyobb hatású kárpátaljai festőről, amikor 88 esztendős özvegye rablógyilkosság áldozata lett Ungváron. ......Élt Münchenben és Párizsban, aztán 1938-ban visszaköltözött Ungvárra művészeti életet szervezni, főiskolát alapítani (1945), nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy az ötvenes években a szovjet kultúrpolitika a

Utoljára akkor írt a kárpátaljai lapok mindegyike Erdélyi Béláról, a legjelentősebb és legnagyobb hatású kárpátaljai festőről, amikor nyolcvannyolc esztendős özvegye rablógyilkosság áldozata lett Ungváron.

Most, születésének 115. évfordulóján bizonyára lesznek újabb megemlékezések, amelyek elmondják, hogy 1891. május 25. született Kelemenfalván, 1911-16 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Révész Imre, Olgyay Ferenc, Zemplényi Tivadar tanítványa volt,  1916-21 között a munkácsi, 1927-31 között pedig az ungvári tanítóképzőben oktatott rajzot. 1927-ben Boksay Józseffel szabadiskolát alapított, együtt hívták életre 1931-ben a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületét. Működött Münchenben (1922-26) és Párizsban (1931-37), aztán 1938-ban visszaköltözött Ungvárra művészeti életet szervezni, főiskolát alapítani (1945), nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy az ötvenes években a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg félreállítani (sikerült) és/vagy a szocreálra rávenni (majdnem sikerült...).

ERDÉLYI BÉLA

    Aligha akad Kárpátalján képzőművészettel foglalkozó személy, aki ne halott volna Erdélyi Béláról. Készült róla néhány könyvecske, nevét megemlítik csaknem minden korabeli képzőművészeti írásban. Bár nehezen választhatók szét a munkáit objektíven bemutató, és az elfogult tanítványok által leírt lelkes (de jogos) méltatások. Szuggesztív hatása vitathatatlan, s le merem írni, nélküle a kárpátaljai festészet még a mainál is konzervatívabb lenne. 
    Erdélyi Béla egy nyugatról visszaszabadult világfi, akit „megrontottak” az új, a szabad izmusok. Aki évekig élt Párizsban, és akinek munkái Európa előkelő szalonjaiban voltak kiállítva. Nagyvonalúságáról legendák keringtek (nagy részük igaz), szuggesztív személyisége mindenkit magával ragadt. Túl nagy falat egy ilyen kis hazának, mint Kárpátalja.
    Drámáját magában hordozta egész életében. Képein újra és újra előtörnek a nehéz, nyomasztó színek, formái van Gogh-osan örvénylenek, a fák lombjai sötét, fenyegető árnyékokká lesznek, s az égbolt csupa pazar feszültség. Művészetére rányomta bélyegét a kor, egy messiásváró század, mely antikrisztusokat kapott. 
    Az alakos képeit a tájképek pillanatnyi érzelemkitöréseihez, felindulásaihoz csoportosítanám. Elsősorban a XX. századot, és A művész útját, (komorságuk miatt), de csaknem minden alakos képre, tájképre jellemző valami olyan erős érzelemkitörés, ami nyugtalanítja, felzaklatja a nézőt. Nem akarom ismételni a képekről elfogadott magyarázatokat, kritikákat, bár sokukkal egyetértek. 

    Csendéletei másak. A színek itt kivirulnak, néha (néha?) csodálnivaló tisztasággal. Érdekes, hogy ez a felülemelkedett tisztaság a csendéleteken megmaradt az 50-es évek elején is, mikor már igencsak „boszorkányüldözték”. Mintha csendéletei maradtak volna számára azok a mikrovilágok, melyekben mert gyengéd lenni, szemben a tájképek harcias kiállásaival. Portréit, ilyen megfontolás után, szintén a csendéletek harmonikus világába sorolom. Bár, lehet, hogy ha valamit elég ideig szemlélt, nem tudott másként megfesteni, csak gazdagon tobzódó színekkel. 
    Erdélyi Béla 1891. május 25.-én született a Bereg megyei Kelemenfalván (Загаття, ma az Ilosvai járáshoz tartozik), az itteni tanító négy gyermekének egyikeként. A munkácsi gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, majd a máramarosszigeti tanítóképzőben kap oklevelet 1911-ben. Ezután a budapesti Képzőművészeti Akadémia növendéke lesz, ahol rajztanári képesítést kap. Kitűnő eredménnyel fejezi be, majd innen kap ösztöndíjat a kecskeméti művésztelepre, ahol megismerkedik Révész Imre, Ferenczy Károly, Zemplényi Tivadar és Iványi-Grünwald Béla munkásságával. (Utóbbinak kedvenc tanítványa lesz.)

    1916-1922 között rajzot oktat a munkácsi tanítóképzőben és a reálgimnáziumban. Ezt követően Európa képtárait és művésztelepeit látogatja. 1927-től 1931-ig az ungvári tanítóképző tanára, s ekkor alakítják meg közösen Boksay Józseffel a művészeti szabadiskolát. 1931-ben megalakul a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesülete, melynek tagjai Erdélyin és Boksayn kívül még három cseh művész, később a szabadiskola növendékei. Munkásságukról a korabeli magyar és cseh sajtó egyaránt pozitív kritikákat ír. Ezek a sikerek ösztönzik Erdélyi Bélát, hogy újra nyugatra induljon, és ott érvényesítse művészetét (nem kevés sikerrel). 1938-ban, tér vissza Párizsból, ahol hat évig élt, és telepszik le véglegesen Ungváron. A visszacsatolás Magyarországhoz lehetővé tette, hogy anyaországi művészek működjenek Kárpátalján, és ezzel egy időben kárpátaljai képzőművészek az országos tárlatokon együtt szerepeljenek Szőnyi Istvánnal, Aba-Novák Vilmossal, Bernáth Auréllal, Molnár C. Pállal.

    Az 1944-es szovjet megszállás után még sikerül megalakítania a Képzőművészeti Főiskolát Ungváron (1946. október 15-én indult meg a tanítás), ahol Erdélyin és Boksayn kívül, mégEndrédy György kap vezető szerepet. ’45 és ’46-ban megrendezett őszi tárlat még egészen szabad szellemben folyik, de a későbbiekben mind erősebben jelentkezik a felső vezetés „kérése”, hogy kik és mit állíthatnak ki. Egyre gyakrabban kerül összeütközésbe feletteseivel, nem érti miért nem jó az, amit fest, s végül, 1949-ben felmentik az akkor már csak iparművészeti szakiskola igazgatói székéből, hamarosan állását is elveszíti. Hiába próbál engedményeket tenni, és a hatalom számára elfogadható képeket festeni, megbélyegzett marad, burzsoá csökevény, akinek nincs helye a népokító szocialista művészetben. 1955-ben, 64 éves korában halt meg. Halála után csak tizenhét évvel jelent meg munkássága nagyságát visszafogottan ugyan, de elismerő írás.

Felhasznált irodalom:

Balla László: Erdélyi Béla és kortársai, Ungvár-Budapest, 1994.
Г.Островський (ред.): Ерделі, Ужгород, 1992.
В.П. Павлов: Адальберт Ерделі, Київ, 1972.

Cserniga Gyula

Erdélyi Béla napló-vallomásai

    50 évvel ezelőtt halt meg Erdélyi Béla, szűkebb pátriánk XX. századi képzőművészetének legmeghatározóbb, európai léptékű festőegyénisége.

  "Ha idővel meglátjátok - ki volt ez a festő; nem is volt tán festő, hanem minden szépben Istent látó és Istent kereső" - írta Erdélyi Béla festőművész, művésznevén Dzsex, aki 1891-ben született az Osztrák-Magyar Monarchia keleti csücskében, s aki ugyanott halt meg 1955-ben a nagy Szovjet Birodalom nyugati szegletében. 

E talpalatnyi földön, Kárpátalján, amelyhez valami végtelen vonzódás fűzte, végigszáguldott a történelem. S ezért, ha vibráló, izzó művészetéről szeretnék írni, nem hagy békén, itt zakatol fülembe a történelem, és követeli a jussát: azt, hogy ő is szóhoz juthasson, hiszen e nagy tehetséggel megáldott, vagy ahogy sokszor érezte, megátkozott művész megítélésébe minduntalan beleszólt a történelem. 

Művészi indulása Budapesthez kötődik, kezdetben Ferenczy, Iványi Grünwald egyengeti útját. Ezt a művésszé érés korszaka követi a 12 éves külföldi tartózkodás alatt (München, Párizs, Gargilesse, Velence, Firenze, Róma, Prága). "Vátesz" szerepvállalása miatt szülőföldjére visszatérve a legőszintébb elhivatottsággal örökíti át felhalmozott tudását az ifjabb művésznemzedékekre.

A külföldi sikereket félredobva visszatér, hogy megvalósítsa nagy álmát, a kárpátaljai Barbizont; pezsgő művészeti életet akar varázsolni a végvárakon. 

Ő maga így ír Kárpátaljáról 1939-ben, végleges letelepedése után: 
"Ez a kis föld, amely oly sokat szerepelt az utóbbi világesemények középpontjában, a maga életével, népi szokásaival, gazdasági, szociális problémájával, földrajzi elhelyezkedésével és romantikus természeti szépségeivel: egyedülálló. Bámulatos az a gazdag vitalitás, amit ez a szegény ruszinföld a maga négyzetreemelt akarásával nyújt. Van valami közvetlen emberibb természetesség a mi életünkben, ami közelebb hozott bennünket, művészeket a természethez és még közelebb az emberhez... 

E végvárakon a művészek erős védőbástyái leszünk. 

Teremteni, alkotni, emberhez mint nemes lélek "emberi módon" szólni, innen a hegyek aljáról és a Kárpátok csúcsáról az Úristen közelségéből. Ennek jegyében dolgozik a törhetetlen kárpátaljai művészgárda." 

Lendületével, lebilincselő személyiségével, műveltségével igen nagy hatással volt növendékeire. Vezéregyéniség, alkotókedvénél csak a tudás átörökítésének vágya és egy új művésznemzedék kinevelése fűti jobban. Művészklubot, szabadiskolát, Művészeti Egyesületet, majd Képzőművészeti Főiskolát alapít. A kortársak elmondása szerint végtelenül emberséges és nagylelkű volt. Sok időt töltött a Kárpátokban, ahol expresszív, de harmonikus tájképeket alkotott. Portréi a lélek legmélyéig hatolnak, csendéletei a pillanat szépségét örökítik meg. Írói készsége is kivételes, több drámát, regényt, verset vetett papírra, s a naplóiban lejegyzett gondolatait is szépírói igényességgel fogalmazta meg. Egy helyütt "párisi naplójában" így ír: 

"Én mindent megtettem; éheztem, ki nem csordult véres könnyeket rágtam csikorgó álkapcsaim között; fetrengtem a követelők tekintetétől; anyag, az anyag, csakis az anyagra költöttem mindent - és egyebet nem tehetek, mint a művészet krisztusa... talán ecetesspongya ízzel -szájam szélének fájdalmas keserűségével - mosolygom meg az élet mindazonjait, akikért olyan szépen feszültem...keresztre... 

És a kín talán azért oly nagy, mert a földi öntudat szívében: Párisban - láttam azt, hogy csak az anyagtalanság és szerénységem miatt nem lehettem első az elsők között - itt - most. 

És mégis! Hálatelt emberfölötti dacommal - nyíltan nézek Feléd - Isten - ki olyan szépen burkolóztál a lét nyílt titkába - és megengedted nekem, hogy feldúlt korokban, országok széthullása, trónok repülése után - végigláthattam azt, hogy milyen rettenetes, félelmetes, gyönyörűséges, megmagyarázhatatlan, örökcsoda az alkotásod és a hatalmad: Isten!!!" 

Erdélyi Bélát élete során mindvégig erőteljes alkotói lendület és láng hevítette. Egy lényeges dolog létezett számára: formát adni a színeknek, fényeknek, hangulatoknak, a lüktető szépségnek, mely körülveszi őt. Naplói és festményei egyaránt erről az örökös izzásról, útkeresésről és kifejező vágyról tanúskodnak. 

"A forma bennem titáni - goromba; a szín: sok színbe gyújtott színes láng, - amely oly rettenetesen éget és a lelkem napba mártott forrósága csak dupla tűz e fojtó fáklyára." 

Korának vétke, hogy magyarként szlovák, majd szovjet művésznek kikiáltva, életművét félremagyarázva, hosszú időre feledésre ítéltették.

Kopin Katalin

Úgy gondoltam, hogy a Nyájas irodalmi ízlésetek folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket ejtek, így betűzöm ide néhány régebbi és pár újabb fotómontázsomat, képversemet, komputergrafikámat.