web lap top tartalom ajánló blog


2006.júl.09.
Írta: bdk Szólj hozzá!

Lábjegyzetben - vagy ott sem

A beregszászi főiskola rektora, dr. Soós Kálmán történész elemzi a téma kárpátaljai vonatkozásait. Többször is emlegeti a Galéria Kiadót, mint az 1944 utáni Kárpátalja első magánkiadóját, de sehol le nem írja, hogy én alapítottam és vezettem. Dupkán is anélkül szekerezget engem idézve, hogy néven nevezné akár őt, akár engem. Hiányosságokat és problémákat érintve egy nyilvános tanácskozáson elhanzgott és később nyomtatásban is megjelent előadásomból úgy idéz, hogy még a lábjegyzetben sem írja le a nevemet.
 
Címkék: könyv

Négy, utoljára körbe mégy

Kicsit odább Kukorelly Bandi fejezi épp be a felolvasását, vele is kezet rázunk. A téren már az utolsó napi pangás, a búcsúkört lezárva Éva visszagördít a Madách térre, ezúttal ott parkoltunk. Nem sokkal kettő után érünk a Jászai Mari térre, a Holmiba vagyunk bejelentkezve

Könyvheti kiszámoló - Négy, utoljára körbe mégy 
 

2006. június 12., hétfő


Reggel felvesszük Csöngét és együtt indulunk a Belvárosba: vásárlás, ügyintézés. Ha mondjuk 4 pontban foglalnám össze a délelőtti teendőinket, akkor abból 3-at jól sikerül teljesíteni, a negyedik sajnos nem jön össze, mondhatom úgy, hogy elbénázzuk, de úgy is, hogy pechünk van. Kedvünket azért nem szegi ez sem, dél körül még kimegyünk egy utolsó körre a Vörösmartyra.

Az éppen dedikálását befejező Kányádival öleljük meg egymást, szokása szerint azonnal belevág egy sztoriba, 5 perc múlva nagyon nehéz eldöntenem, én figyelek-e rosszul, vagy Sanyi bácsi beszél túlságosan kuszán. Kicsit megöregedett, úgy tűnik, belülről is – de mosolya a régi.

Kicsit odább Kukorelly Bandi fejezi épp be a felolvasását, vele is kezet rázunk. Körössi P. Jóska futtában mondja el a szökőkútnál, hogy majd keresni fog valamilyen együttműködés jegyében.

A téren már az utolsó napi pangás. A búcsúkört lezárva Éva visszagördít a Madách térre, ezúttal ott parkoltunk.

Nem sokkal kettő után érünk a Jászai Mari térre, a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi szerkesztőhöz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak, Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgathatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek, itthoni dolgainkról esik szó. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy itthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt, s bár engem nem tudnak teljesen figyelmen kívül hagyni, de Éváról gyakorlatilag nem vesznek tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, hogy ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk így, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát volt nektek egy irodalmi szalonotok, kérdez rá Pali bátyánk, és én talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen övön aluli támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel is. Közben Fodor Géza esztéta, akadémia doktor végre azt is megtudja, ki az a kárpátaljai költő névrokona, akivel a szerzői jogvédő össze szokta téveszteni.

Persze a friss magyarországi politikai helyzetről is szó esik, majd cserélődik a társaság, megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, később a széptudós is kikászálódik foteljából. Újra főleg szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra, Éva is kap egy konkrét megbízást. Nőm persze ódzkodik, nem igazán az ő műfaja. Sándor is elrohan, előtte még jelzi, hogy fontosnak tartja a választások előtt írt néhány kemény hangú írásomat.

Végül hármasban maradunk Pali bátyánkkal, még kicsit beszélgetünk, érezhető nagy szeretettel bocsát utunkra, Évát szinte atyai ragaszkodással öleli meg. Közben öt óra lett, fél hatkor már a Márkusban kell lennünk. A Margit-hídon és  a körúton lépésben araszol a forgalom, hiába vagyunk a közelben, a parkolási körözést is számítva egy egész órát elvesz a rövidke út, csúnyán elkésünk.

Kopka Jutka szerencsére türelmes, telefonon negyedóránként jelzem, hogy melyik dugóban állunk. A viszontlátás öröme aztán feledteti a késésünk miatti bűntudatomat, beülünk a Márkusba, pontosabban kiülünk a szemantikus hely nyári-téli teraszára, vacsorázunk, beszélgetünk, a témák nem tudnak elfogyni. Ez is nagyon régi barátság, még a hetvenes évekből. Mióta Jutka Nyíregyházáról felköltözött Pestre, most találkozunk először. Közben édesapja hívja telefonon, hozzájuk, illetve másik lányához, Éváékhoz holnap készülünk, hazatérőben.

És vége ennek a napnak is, Viktória persze meglátja a szobájából, hogy beáll a kocsink, most is elénk jön. Jó hírünk is van számára: egy jogi problémája miatt leállt bizonyos személyes ügyének az intézésében, most megkértük Jutkát (ez a szakmája), hogy nézzen utána a lehetőségeknek; meg is ígérte, hogy felhívja Vikit, ha megtud valamit. Így hozzuk össze egymással barátainkat, örülünk, hogy valami apróságban segíthetünk.

Bár minden este elhaladtunk a kollégium internetes szobája előtt, most érzek először ellenállhatatlan vágyat, hogy pár percet eltöltsek egy számítógép előtt. A net elég lassú, a képernyő is vibrál, de azért megnézem a postámat és a Blogtéren is teszek egy kört. Meglep, hogy bár három napja nincs új cikkem, mégsem apadt alább a Manzárd nézettsége.

--------------
az előző rész: Magyar vadak - Ötödik a listán sok kedves fauvistám

12-én, hétfőn véget ért az Ünnepi Könyvhét, de mi még a keddi napot délig Budapesten, estig Magyarországon töltöttük, erről itt számolok be: Magyar vadak - Ötödik a listán sok kedves fauvistám - első google találat <<

terasztelikert.hu - Üveg télikertek építése Budapesten

Három, írók a túlhatáron

Persze itt van Beszédes István, a jó Dumas, a zEtna kiadó és webmagazin spiritusz rektora, házigazdánk a standnál, akivel néhány levélváltásban sikerült ezt a mai napot egyeztetni. Empátiáját dicséri, hogy azonnal megértette, miért jövök boldogan a délvidékiek standjához, és miért nem akarok hallani sem arról, hogy a kárpátaljainál is bemutassuk a könyvet... ...Gábor valahogy így mutat be a társaságnak: „Balla D. Károly egy olyan liberális értelmiségi, aki a Kárpát-medence egész magyarságát sakkban tartja az interneten.” Nehéz eldöntenem... ...Második napja töltünk hosszú órákat a téren, és most merül fel bennem először, hogy csak meg kellene nézni a Kárpátaljai Magyar Könyvkiadók feliratú standot. A látvány a szokásos: legalább...

Tovább

Három, írók a túlhatáron

Persze itt van Beszédes István, a jó Dumas, a zEtna kiadó és webmagazin spiritusz rektora, házigazdánk a standnál, akivel néhány levélváltásban sikerült ezt a mai napot egyeztetni. Empátiáját dicséri, hogy azonnal megértette, miért jövök boldogan a délvidékiek standjához, és miért nem akarok hallani sem arról, hogy a kárpátaljainál is bemutassuk a könyvet... ...Gábor valahogy így mutat be a társaságnak: „Balla D. Károly egy olyan liberális értelmiségi, aki a Kárpát-medence egész magyarságát sakkban tartja az interneten.” Nehéz eldöntenem... ...Második napja töltünk hosszú órákat a téren, és most merül fel bennem először, hogy csak meg kellene nézni a Kárpátaljai Magyar Könyvkiadók feliratú standot. A látvány a szokásos: legalább...

Könyvheti kiszámoló - Három, írók a túlhatáron
 
 

2006. június 11., vasárnap

Reggel kényelmeskedünk, sietség nélkül indulunk Gátiékhoz. Érdekes érzés úgy készülni és érkezni hozzájuk, hogy Csöngéhez is megyünk, lévén szeptember óta náluk lakik. Az ölelkezések után első dolgom magamhoz venni az ide érkezett vagy Csönge révén ide került nekem szóló küldeményeket, így pl. Galántai Zoltán (azaz zgalant vagyis jövőnéző) Majdnem az örökkévalóságig c. dedikált kötetét, illetve legszorgosabb kommentelőm, ’évi’ CD-ajándékát (mi finom zenék, azóta is főként ezeket hallgatom!). A képen épp ezt a küldeményt bontogatom.

István előzékenységének köszönhetően a blogomra is ránézhetek, illetve családilag tanúsítunk kollektív és fokozott érdeklődést a friss bejegyzések iránt. Szemüvegemben szépen tükröződik a Manzárd.

Jót beszélgetünk, finomat ebédelünk és el is indulunk a Vörösmartyra. Csönge marad tanulni, Marika és István pedig egy óra múlva jön utánunk

A téren remek idő, nagy sokadalom, magyar írók a világ minden sarkából, sok határon túlról. A Vajdasági Magyar Könyvkiadók standjára igyekszünk, itt kezdődik a Kezeit csókolja dr. Tóth c. antológia dedikálása. Megismerkedünk a vajdasági és Mo-i társszerzőkkel, Vass Tibivel persze már régről ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, fel is idézem friss levélbeni élcelődéseinket, Nagy Abonyi Árpáddal, Danyi Zoltánnal és Bakos Andrással azonban most szorítok először kezet. Faggatom Tibit, veszélyezteti-e hernádkaki házát a Hernád, elmondja, második napja szivattyúzza a pincéből a vizet. Persze itt van Beszédes István, a jó Dumas, a zEtna kiadó és webmagazin spiritusz rektora, házigazdánk a standnál, akivel néhány levélváltásban sikerült ezt a mai napot egyeztetni. Empátiáját dicséri, hogy azonnal megértette, miért jövök boldogan a délvidékiek standjához, és miért nem akarok hallani sem arról, hogy a kárpátaljainál is bemutassuk a könyvet.

És jönnek sorra-rendre a dedikáltató olvasók, akadnak ismeretlenek is, de többségük vagy régi barát még otthonról, vagy frissen szerzett kedves itteni ismerős; sőt, még rokon is akad! Sokukat talán nem is annyira az új könyv iránti olthatatlan vágy hajtja ide, hanem az, hogy lássuk egymást, szót válthassunk. Amikor a mögöttem és oldalamon gyülekezők száma elér egy kritikus mennyiséget, megfordítom a székemet, udvariatlanul hátamat mutatom a kollégáknak, hogy szembe fordulhassak azokkal, akik kedvünkért jöttek ide, s akikkel persze nincs mód komoly és hosszas beszélgetésre, az egésznek inkább gesztus-értéke van, tudják ők is, senki nem foglal le magának, én is igyekszem megosztani köztük a figyelmemet. Legtöbbjükkel azt beszéljük meg, hogy legközelebb majd Ungváron bepótoljuk, ami itt elmarad.

Feleségével, Adriennel érkezik Keisz Gellért, egy CD-t hoz ajándékba: ő tervezte a borítóját. Igazán jólesik megölelni a rég nem látott barátot (utoljára talán 2002-ben, Szentendrén), akivel évekig semmilyen módon nem tartottuk a kapcsolatot, de valahogy bennem mindig elevenen élt művészi és emberi érzékenysége, amelynek pár hónapja indult levelezésünkben sok szép új és újabb tanújelét adta. Jönnek majd hamarost Kárpátaljára, szokásos nyári túra, voltaképp zarándoklat a szülőföldre a „vizimacskák” csapatával (ezt most nem mesélem el); megígérik, hogy nem kerülik el házunk tájékát.

Ugyancsak otthoni barát, Fedinec Csilla érkezik férjével, Tiborral és a kis Zsófikával, akinek mindig igaza van, különösen amikor személyi jogai védelmében az egyén autonomitása mellett száll síkra kijelentésével: "Én, Zozi, egyedüe" (ezt Csillával jól megbeszéltük még levélben). Minden áron ki akar túrni a kerekes székemből, persze nem boldogul inert tömegemmel, inkább ölembe invitálom, gurulok vele egy kört sokak nagy derültségére. Csilláék is jönnek még „haza” a nyáron, és amint elszabadulnak a bátyúi töltött káposzta mellől, felkeresnek minket.

Lengyel Tomival jó lenne irodalomról is beszélni kicsit, ez persze nem fér bele, Évával tudnak pár mondatot váltani. Családjához gratulálok, három gyerek manapság nem túl gyakori; hát csak sokasodjanak itt a fővárosban a „félvér” kárpátaljaiak!

Géczi Robi a feleségével (lelkes olvasómmal!) és a máris nagyra nőtt Kristóffal. A büszke papa kisfiának dedikáltatja a Könyvhéten beszerzett összes könyvet. Érdekes kollekció lesz 20 év múlva. A két- és soklakiság (Kolozsvár-Szeged-Bp) után a fővárosban látszik megállapodni Robi, elege lehet az ingázásából.

Kisebbik kishúgom, Gabika tűnik fel Krisztiánnal. Gabi még Ungváron született, de nem sokra emlékszik belőle, most pedig Bajától és szüleitől is elszakadóban van: tanulmányai és munkája is Budapesthez köti. És persze Krisztiánhoz, aki most néhány fotót is készít, és aki legutóbb Csöngét okosan kisegítette egy kis galibából.

Marika és István közben többször is feltűnik, hol az egyik, hol a másik oldalból néz ránk a gép objektívja, rengeteg fotó készül, így például akkor is, amikor Évával interjút adunk a Magyar Rádiónak.

Feltűnnek az Ex Symposionosok, a vajdasági-erdélyi gyüttmentek, Bozsik Péter és Józsa Márta, velük nem is olyan rég találkoztunk (és vodkáztunk) Ungváron (Éva már itthon találja meg engem is emlegető kis beszámolójukat a Literán). Gyakran megcsörren a telefonom, akad, aki kimenti magát, másokkal már a holnapi programunkat egyeztetem.

És megérkeznek a netes ismerősök is. Évit azonnal felismerem egy korábban küldött fotójáról, Radóval pedig már találkozhattam a blogtéres bulin. Mindent felvásárolnak, amiben benne vagyunk, Évi két példányban, küldi tovább Amnak Veszprémbe. Megható, zavarba ejtő ez az érdeklődés, bárhogy is ódzkodom a jelzőtől: ezek itt az én rajongó olvasóim…

Most szoríthatunk először kezet Kalász Istvánnal, aki évekig volt a webmagazinként működő régi Ungparty egyik kedvenc szerzője. (A másik Kőrös László, vele tavaly találkoztunk.)

No, kit hagyok ki…? Az írótársak közül kézszorításra helyből Bodor Béla, a vajdasági stand kerettagjaként Verebes Ernő, Tari Pista, a blogtestvérek közül pedig Újlány áll meg kislányával pár mondatra. Tősgyökeres pestiként, de mint Ungváron megismert új barátunk, feltűnik Baittrok Miklós, idevárja a családját, össze akar ismertetni minket. Hozna nekem sört is, de nem talál, jön-megy, telefonálgat. Hogy micsoda nagy sor van a Péternél, mondja, unokatestvérére, Esterházyra utalva.

Ja, és persze még az elején megkeres Kelecsényi Laci a lányával, Verával, aki pompás nővé ért, amióta nem láttuk. Megbeszéljük, hogy mielőtt elmennénk, még megkeressük őket az Új Mandátum vagy a Gondolat standjánál (Laci mindkettőben érdekelt).

Megjön a lányával, Johannával Scherter Judit, Éva szerkesztője, itt adtak egymásnak találkát, el is mennek kávézni szakmailag, addig én Istvánnal teszek egy kört. Tart a délutáni csúcs, alig férünk el a lábak között. Nem is tudom felsorolni, kikkel össze nem futok. Pár szóra Dalos Gyuri kászálódik le a szökőkút kövéről, Zelki János jön oda, kiderül, egy iskolába járt Gátival.

Nagy ovációval fogad Kiss Gábor a Tinta Kiadó standjánál, ragaszkodik hozzá, hogy odaüljünk asztalukhoz. Nem kis meglepetésemre valahogy így mutat be a társaságnak: „Balla D. Károly egy olyan liberális értelmiségi, aki a Kárpát-medence egész magyarságát sakkban tartja az interneten.” Nehéz eldöntenem, megjegyzésében elismerésből vagy iróniából van-e több, sejtésem szerint az utóbbiból, de persze csak mosolygok a fellengző kijelentésen. Ugyancsak meglep azzal, hogy megajándékoz kiadójuk legújabb könyvével, az Etimológiai szótár vaskos, egyezer oldalas tómuszával. De csak akkor adja nekem, mondja, ha majd írok róla a honlapomon. 30 %-nál ne legyen benne több a kritika, kéri, de annyi viszont feltétlenül legyen, mert ha legalább ilyen részben nem bírálok valamit, akkor nekem már el sem hiszik, hogy jó az a valami, amiről írok. Picit fura feltétel, a helyzet is sajátos. Hát értek én a nyelvtörténethez? Még gyorsan Bagu Laciról kérdezem, majd hamarosan távozunk. (A nap további részében a kollégák körében osztatlan sikert aratok és tekintélyt keltek az ölemben hurcolt Etimológiai szótárral. Gondolhatják, hogy aki ilyet vesz a Könyvhéten, az nagy koponya, tudós elme lehet. Meg is bocsájtom Gábornak az élcelődést...)

Második napja töltünk hosszú órákat a téren, és most merül fel bennem először, hogy csak meg kellene nézni a Kárpátaljai Magyar Könyvkiadók feliratú standot. A látvány a szokásos: legalább 80 %-ban nem kárpátaljai könyvek sorakoznak a polcokon és a pulton, István csodálkozik, aztán megmutatom neki a pult bal sarkát, ott két nyomtávnyi új és kevésbé új kárpátaljai könyv sorakozik, jó részük nem volt még a kezemben. Most sem lesz. Magam is csodálkozom, az elmúlt esztendők során milyen gyökeresen megváltozott a viszonyom ehhez az évről érvre ismétlődő jelenséghez: hogy a stand voltaképp nem kárpátaljai, sem az üzemeltetője, sem a kínálata, az korábban halálosan felbosszantott és mindig nagy haragra gerjedtem Dupka iránt, illetve azok iránt akik ezt a helyzetet kialakították és/vagy eltűrik a szervezők részéről – most halálos nyugalommal regisztrálom, hogy a helyzet változatlan. A gyakran csak itt látható és beszerezhető otthoni könyveket pedig azelőtt heves érdeklődéssel kapkodtam fel, most pedig még a neveket és címeket is csak megszokásból futom végig, bizony már nem is emlékszem, mi volt a kínálat.

Gátiék elbúcsúznak, szépen előre haladt az idő, a tömeg is gyérül. Éva visszaérkezik a kávázásból. Mielőtt elbúcsúznánk a standbéli kollégáktól, még megkeressük Kelecsényi Lacit a Gondolatnál. Nagyon elfáradt, reggel óta viszi a boltot. Feleségével, Lőkös Ildivel, akivel szinte gyerekkorunk óta vagyunk nagy barátságban, most nem találkozhatunk: Pécsen posztol a Poszton, mint szakmájának élő dramaturg. Lacival megbeszéljük, el kellene jönniük újra Ungvárra, talán 3 éve voltak nálunk utoljára.

Továbbra sem találva sört újra feltűnik Miklós: ha elmenőben vagyunk, akkor elkísérne minket, erre tart a felesége, Ági, és a lánya, Bori is, legalább egy szóra fussunk össze a Kempinsky sarkánál. Így is történik, váltunk pár mondatot, legközelebbre kölcsönösen meginvitáljuk egymást magunkhoz. Közben felhív Bagu Laci, sajnos alig hallom a hangját a Petőfi utca zajában.

Koraestének nevezhető az időpont, mire szállásunkra érünk. Viki, akit legutóbb kedves „szálláscsinálónknak” neveztem, most is elébünk jön. És mivel tegnap a szobánkban egy nyilván őtőle eredő palack bort találtunk, most beinvitáljuk vendégszobánkba egy koccintásra, beszélgetésre. Éva készít pár szendvicset, nekem van külön söröm, a két lány borozik, és valami hatalmasan jóízűt beszélgetünk. Viki ugyan Aknaszlatináról származik, otthon nem is igazán ismertük egymást, de 99-ben Pécsett eljött a könyvem bemutatójára és azóta állandó kapcsolatban vagyunk. Legutóbb még Csopakon lakott, Veszprém megyei barátja révén segített Kolosnak bizonyos lakhatási papírok intézésében, most felköltözött Pestre, már egy másik cégnél dolgozik, és itt, a Balassi Intézetben is vállal szombati ügyeletet. Mindhárman érezzük, hajnalig tudnánk folytatni, de holnap hétfő, őt a munka várja, minket sűrű teendők, elbúcsúzunk.

Normális esetben egy ilyen nap után nekem megfájdul a fejem, zakatol az agyamban a nap ezer eseménye. De most semmi. Csak a nyitott ablakon szűrődik be a Budaörsi út éjfélre sem csituló zúgása.

---------
Gati István felvételei:

Dumas tarkója és Vasstibi között 
Elememben érzem magam
Éva Bozsik Péterrel
Újlánnyal beszélgetek
Éva aláír beszédesnak, Gáczi Robi dedikáltat Kristófnak
Én nagyon szeretem az irodalmi játékokat, örömmel tettem eleget a zEtna felkérésének, hogy egy százéves zentai képeslap történetét foglaljuk novellába
Éva kicsit belealszik unalmas nyilatkozatomba
Éva: István, már megint lesből fotózol? 
Éva sem térhet ki a mikrofon elől. Hátunk mögött Radó és Évi
A most először szeméylesen is látott Évivel, mint régi ismerőssel
Gábor valahogy így mutat be a társaságnak: „Balla D. Károly egy olyan liberális értelmiségi, aki a Kárpát-medence egész magyarságát sakkban tartja az interneten.”


-----------
Szalay Krisztián felvételei: 
Lengyel Tamással
Hazslinszky Gabi, kisebbik kishúgom

-------------

Végül egy kicsit túl kontrasztosra sikerült kép, ezt Gellért kattintotta Krisztián gépével:
Andrienn, Csilla, Tibor (fedésben), Éva, Krisztián, Gabika, Tomi
Zsófika pedig megróbál kitúrni a helyemről :))

https://twinoxide.hu/pet-palack-oblites/


---------------
folytatása következik   előzmény<<

Kettő, nyakamban a felhő

Jó érzés tölt el, amikor Éva begördít a Vörösmartyn a sátrak közé. A sokadalom ugyan kicsit nyomaszt, de a könyves ünnep emelkedettsége megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, Évát saját szerzőjükként üdvözlik. Egyeztetések Morcsányi Gézával, Boldizsár Ildikóval; Éva jelzi, hogy a szerkesztőjével nagyjából befejezték a munkát, másnap egyébként találkozik vele. Én is kapok egy tiszteletpéldányt a

Könyvheti kiszámoló - Kettő, nyakamban a felhő
 

 

2006. június 10., szombat


Ezen a napon háromszor ázunk meg. Először induláskor. Délelőtt Baján elkeseredetten zuhog az eső, egybefüggő sötét felhő vonja be az eget, esélye sem látszik annak, hogy kiderüljön. Beírom erre az oldalra, hogy ilyen időben mi ugyan ki nem megyünk a Könyvhétre, ne is várjanak azok, akik ma találkoztak volna velünk. Ám István jelzi ugyanott dél körül, hogy a fővárosban már kiderült, remek az idő. No, akkor viszont ideje indulni, sokakkal beszéltem meg találkát.

A beszállás velem eléggé lassú művelet, minden esernyők ellenére is alaposan megázom. Fúj a szél, az eső becsap a kocsiba minden ajtónyitáskor. Eléggé lucskosan vágunk neki a 170 kilométernek, bekapcsolom a fűtést, a térdemen szárítgatom Éva átázott blézerét.

Szekszárd magasságában aztán kifutunk a felhők alól, ragyog a nap, hőség lesz hirtelen. Budapest alatt még elkap egy újabb zivatar, de amikor a Kempinsky mögött leparkolunk, újra remek az idő.

Még ki sem szállunk a kocsiból, máris egy ismerőst pillantunk meg, Geréb Anna épp előttünk halad el. Kikászálódunk, beszélgetünk pár percet, elkísér minket egy darabon. 

Jó érzés tölt el, amikor Éva begördít a Vörösmartyn a sátrak közé. A sokadalom ugyan kicsit nyomaszt, de a könyves ünnep emelkedettsége megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, Évát saját szerzőjükként üdvözlik. Egyeztetések Morcsányi Gézával, Boldizsár Ildikóval; Éva jelzi, hogy a szerkesztőjével nagyjából befejezték a munkát, másnap egyébként találkozik vele. Én is kapok egy tiszteletpéldányt a Szép versekből. Ezúttal ugyan fotók nincsenek benne, nem gyönyörködhetek nemes arcélem láttán, sőt, idő híján még a benne pompázó versemet (Időnek előtte) sem olvasom el.

Balázs István csörög rám: merre vagyunk? Teszünk egy kört a standjukig, közben persze sok helyütt megállítanak az ismerősök. Petőcz Andrissal megbeszéljük, hogy a könyvéről írt reckóm egyelőre nem jelent meg a felkérő napilapban, kicsit odább kézrázás Békés Palival, sebtében gratulál Évának, futó kézszorítás Gömöri Gyurival, egy sarokkal odább ráköszönünk Szakolczayra, de gyorsan tovább húzunk, nehogy beszélgetni akarjon (pedig akar), Ferdinandy köszöntésére azonban örömmel állunk meg, ezúttal nem sütöm el a többször előadott tréfát, hogy ő az egyetlen író, akire féltékeny lehetnék, Éva annyira szereti az írásait. Konczek Jóska kijön kedvünkért az asztal mögül, megöleljük egymást, új kötetét dedikálja nekünk: összegyűjtött verseit, negyven év termését tartalmazza. Nézem a borítót: „Szinyei?” Jóska rábólint: „És milyen jók a színjei!”. Két nap múlva a festmény eredetije előtt csak elsietünk a Nemzeti Galériában.

És végre az Animus standjánál. Balázs Pista egyik legrégibb szakmabéli kapcsolatunk, akivel igen közeli barátságba keveredtünk az évek során. Jólesik nekünk, hogy Csönge lányunkról  elfogódott elismeréssel beszél, aminek talán az egyik oka, hogy embrió korától ismeri: Éva éppen Csöngével volt pocakos, amikor István az ikerlányaival együtt felfuvarozott minket valahonnan vidékről. Most meglátja Bodor Bélát két standdal odább, na, az ő lánya is nagyon okos és talpraesett, mondja, és pár perc múlva meg is ismerkedünk Emesével (Csöngével épp elkerülik egymás). Bélának ott az összes nőrokona: mama, feleség, leány, a kárpátaljai irodalomról mégis váltunk pár szót, érdekesek a szempontjai, amelyeket felvet. Tarján Tamás jön még oda pár szóra és percre. Mindez a Parnasszus standjánál, Pálos Anna szíves vendéglátásával.

Csönge közben a térre érkezik, azt mondja, hogy itt áll a színpad előtt. Sietünk oda - közben futó találkozás Szabó Palócz Attilával és családjával, később Pávai Patak Mártával -, de nem találjuk. Kiderül, hogy két színpad is van a téren, a másik átellenben.

Pécsi kiadómmal (Pro Pannonia), Szirtes Gáborral csak pár percet tudunk beszélgetni. Elmondom, hogy készen van a ±2000 c. kéziratom, de irtózatosan hosszúra sikerült. A rövidített, meghúzott verzió is félmillió karakter; hajlandó-e egyáltalán ennyit elolvasni, netán érdekli a 30 %-kal hosszabb, teljes hétévi napló? Abban maradunk, hogy egyelőre küldjem el egyetlen esztendő teljes anyagát, plusz 5 oldalnyi összefoglalót az egészről. Ez alapján ő eldönti, hogy a kiadás érdekében ősszel felveszi-e a megpályázandó kéziratai közé.

Közben telefonos egyeztetések Kulcsár Istvánnal, akivel jó előre leemaileztük, hogy itt találkozunk, és itt meséli el azokat a sztorikat, amelyeket levélben nehéz lett volna. Most nehezen talál ránk, mivel standról standra járva folyton változtatjuk a helyünket. Az utolsó üzenet már úgy szól, hogy ők beültek a feleségével a Gerbaudba, menjünk oda mi is. Keressük is az átjárót, hol léphetünk ki a sátrak karéjából, teljesen véletlenül épp a kárpátaljai standnál találjuk meg. Az ott álldogáló Dupka Gyuri annyira meglepődik, hogy kézfogásunk utáni zavarában Évának és Csöngének még puszit is ad.  

Letelepszünk a Gerbaud teraszán és hallgatjuk a Kulcsár-sztorikat. Apámtól örökölt barátom gyakran reagál jegyzeteimre hosszabb-rövidebb mailekben, legutóbb a Karinthy Ferencről és Faludyról írtakról jelezte, hogy ezekhez bizony lennének adalékai. Most elmeséli őket. Megajándékoz édesapja, Dr. Kulcsár István újra kiadott kötetével, aki egyébként Böhm Aranka, azaz Karinthy Frigyesné pszichiátere is volt. De a könyv nem erről szól, hanem sajátos identitástörténet, amelynek során a szerző eljut a "képmutatásig menő asszimilációs kísérlet"-től a zsidó sors tevőleges felvállalásáig, mígnem öregkorában, gyakran hazalátogatva Izraelből felfedezi "léte magyarságát". Itthon ki is készítettem a könyvet az olvasandók közé.

Persze minket is alaposan kikérdez itthoni dolgainkról, feleségeink közben intenzív különdiskurzust nyitnak, épp benne vagyunk a beszélgetés sűrűjében, amikor előbb csepegni, majd zuhogni kezd az eső. Mire bemenekülünk a belső helyiségbe, én újra csurom vizes leszek, aznap már másodszor.

Még vagy egy órát ücsörgünk, a szomszédos asztalnál is kedves ismerősök, két Katalin, Kulcsár és Liptay, a Könyvhét rádiós közvetítéseinek ceremóniamesterei. Elbúcsúzunk Kulcsáréktól és Csöngééktől, már a következő program várható izgalmait ecsetelve: blogerek találkozója, Blogtér-buli a Tűzraktérben….

Szintén előre lelevelezett egyeztetés szerint telefon Krisztának, aki dolga végezvén a Terícium  Tericium Kiadó standjánál, vállalta, hogy elnavigál bennünket a találkozó helyszínére. Oda is érkezünk gond nélkül. A helyszínen kicsit csalódottan tapasztalom, hogy az igencsak hűvös estében szabad ég alatt fogunk ücsörögni a szórakozóhellyé és művészeti rendezvények színterévé alakított hajdani gyártelep udvarán. Annak ellenben nagyon örülök, hogy jó pár blogteres kollégát megismerhetek. El Lobóék mellé ülünk, vele már kommentekben korábban egyeztettünk, és tudtuk, hogy többé-kevésbé a mi kedvünkért jön fel Pécsről. Másokkal is sikerül pár szót váltani (nem sorolom fel őket, mert biztosan kihagynám néhányukat). Hogy tartsam magamban a lelket, gyors egymásutánban megiszom két vodkát, de továbbra is ugyanúgy fázom, megvesz isten hidege. Néhányszor rákérdezek, hogy nincs-e itt valahol egy fedett és melegebb helyiség, ahová átvonulhatnánk, illetve hogy lehet-e itt vacsorázni (az ebédet aznap kihagytuk) – de mindenki csak a fejét rázza.

Amikor aztán elered az eső, Éva a fedett kapuátjáróba menekít. A többiek is, úgy látjuk, szétspriccelnek. El Lobo és lánya mellénk kerül, nézzük a tartósnak látszó esőt, én szinte reszketek a huzatban. Menjünk el vacsorázni egy rendes helyre, ajánlom,  Lobóék örömmel ráállnák. A kocsiba beszállva persze harmadszorra is megázom.

Bő negyedóra múlva már a Márkusban ülünk, vacsorázunk, sörözünk, beszélgetünk. Ráérősen és kellemes melegben. Sok mindenről szó esik, elég jól megismerjük egymást, kicseréljük blogos és más média-tapasztalatainkat. Fogalmunk sincs arról, hogy a többiek végül is együtt maradtak és hosszas keresgélés után találtak egy fedett (ám igen hideg) helyet, ahol még sokáig időztek. Minderről csak másnap értesülök, amikor Gátiáknál futólag belekukkantok néhány blogtéri beszámolóba

[Fissítés jún. 16-án. El Lobo is feltett néhány képet, közülük tűzöm ezt be ide. Talán látszik, hogy mennyire fázom pedig úgy emlékszem, itt már utána vagyok a két vodkának, és hiába van rajtam két pulcsi. Különben egyes posztokban bizonyos viták alakultak ki az est megrendezését illetően. Ebbe én nem akarok belemenni, nem hibáztatok senkit semmiért, "elmenekülésünkkel" azonban talán jeleztük, hogy ez így nekünk nem igazán felelt meg. Valóban köszönés nélkül jöttünk el, amit sajnálok, de ha visszamegyünk búcsúzkodni, akkor tényleg bőrig ázom. És a placcon, ahonnan eljöttünk, nem is maradt senki. Én meg alig vártam, hogy valami melegebb, fedett helyen tudjam magam.]  

(Bár szívesen beszélgettem volna még sokakkal, de igazából nem tudom sajnálni, hogy eljöttünk; ha jól értem, egy hideg és ricsajos helyen folyt a forró és ricsajos összejövetel; ehhez én talán már öreg vagyok.)

Közel az éjfél, amikor szállásunkra érkezünk. Viki, kedves „szálláscsinálónk” kijön elénk, a portás is csatlakozik, így kettejük segítségével Éva könnyen felhúz a jó pár lépcsőfokon. A szoba kényelmes, wécés-zuhanyzós. Ringatni se nagyon kell minket.

 

---------------
folytatás a beépített kerti teraszon télen

---------------
előző rész<<

Egy, Éva díjat kapni megy

Kicsit el is kényelmeskedjük az időt, így kis híján lekéssük a rendezvényt, amelyre az Ünnepi Könyvhét nyitó napján kerül sor, s amely miatt két nappal korábban indultunk az eredetileg tervezettnél. Illetve hát persze mégsem maradunk le semmiről.

Könyvheti kiszámoló - Egy, Éva díjat kapni megy

 

2006. június 8., csütörtök

Nem is tudom, mikor volt utoljára abban a kegyben részünk, hogy háromnegyed óra alatt átröppenjünk a határon. Ukrán oldalon kb. 15 perc,  a magyaron ennek a duplája, de hát ez semmi ahhoz képest, hogy tavaly ősz óta sok-sok órásak voltak a sorok, legutóbb Éva boldog lehetett: öt és fél alatt átjutott, holott 8-ra, 10-re számított.

Mint ahogy az átkelési idő meghosszabbodása, úgy ez a rövidülés is a magyar fél részéről hozott rendelkezéseknek köszönhető. Korábban az előírás szerint 30 perces szigorú vizsgálatnak vetettek alá minden kocsit, emiatt aránytalanul felduzzadtak a sorok (de végül is mindenkit átengedtek), most azonban – június elsejétől – akinél akár csak egy karton cigarettával többet találnak a megengedettnél vagy üzemanyag-csempészésen kapják, annak elkobozzák az autóját. Mivel ezt jó pár esetben meg is tették a magyar vámhatóságok, azonnal megcsappantak a sorok, kiürült a határ. Ami egyébként azt jelenti, hogy korábban az átkelni szándékozók döntő többsége nem rokoni látogatóba és nem munkaügyben vagy tanulni vagy gyógykezelésre utazott, nem turistaként vágott neki az útnak, hanem a legális és főleg illegális személyes áruforgalmazásban vett részt.

Az új helyzetnek mi persze örülhetünk, mert igen ritka átkeléseink során nem kell hosszú órák hosszat fagyoskodnunk vagy napon pörkölődnünk, kipufogógázt lélegeznünk, fiziológiai szükségleteinkben korlátozódnunk (mi szépen fejeztem ki!) és idegeskednünk amiatt, hogy több időt töltünk a határon, mint amennyi alatt Pestre felérünk. Jó, hogy ennek most vége lett, ám közben nagyokat sóhajtva szánjuk azokat, akik kishalként, bércsempészként ebből éltek, nem a nagy haszon, hanem napi megélhetésük miatt, más munkalehetőség híján töltötték napjaikat csempészgetéssel.

Jó, hogy most ilyen gyorsan végzünk, de a világnak ezen a térségén szerzett több évtizedes tapasztalatunk azt sugallja hogy ez a mostani intézkedés is csak időlegesen állítja le az ember- és kocsiáradatot, a dohány és a benzin helyét majd átveszi valami más, kialakulnak az újabb kis és nagy üzletek, működni kezdenek az új korrupciós csatornák. Az emberi leleményességben joggal bízhatunk – a gyarlóságban pedig még inkább.

*

A gyors átkelés feletti örömünkben kicsit el is kényelmeskedjük az időt, így kis híján lekéssük a rendezvényt, amelyre az Ünnepi Köbyvhét nyitó napján kerül sor, s amely miatt két nappal korábban indultunk az eredetileg tervezettnél. Illetve hát persze mégsem maradunk le semmiről.

Mi úgy tudtuk, hogy fél hatkor kezdődik a ceremónia, ez állt abban az értesítésben, amit Éva hivatalosan kapott, de valójában mégis ötre volt meghirdetve a kezdés, így jelent meg minden híradásban (ezekben egyébként rendre elírták Éva nevét, kispórolván cz-jéből a z-t). Épp 17.00-ra ugrik az fedélzeti óránk, amikor a kocsinkkal beállunk a bejárat elé, ahol már várnak minket, sőt, István parkolóhelyet is foglal öntestével.

Akkor aztán kicsit kapkodva kezdünk kikászálódni, de fölösleges a nagy sietség: ténylegesen csak 17.30-kor kezdődik az ünnepség, így előtte még beszélgethetünk, szót válthatunk néhány barátunkkal, Tőzsér Jóskáékkal, Turczi Istvánnal, Fábri Péterrel, Magyar Judit Katalinnal, Mika Robival, Dragomán Gyurival, és hát persze Marikával és Istvánnal meg Csöngével és Vittel, akik látásunkra sereglettek a helyszínre.

Előbb a Szép Könyv rengeteg díját és oklevelét adják át és csak azután kerül sor az ARTISJUS-díjasokra. Nagyobb fennakadás nélkül le is bonyolódik a ceremónia, Éva örül, hogy beleveszhet a tömegbe és hogy a sok díj között elhalványul a sajátja. Amelyet továbbra se nagyon tud megemészteni. Azért persze örül, de zavarát sem tudja leplezni. Ilyen egy bonyolult lelke van neki, no.

Gratulációk, futó beszélgetések, rövid búcsúzkodás, és már indulunk is Bajára, bátyámékhoz, hogy a könyvheti jókból majd csak két nap múlva részesüljünk újra, akkor már a Vörösmarty téren.
Éva: Jaj, mi vár itt rám....
A fogadó bizottság fele: Csönge és Vit

 

Marika Évának: Ugye nem mondod komolyan, hogy te be sem akarsz jönni?!
(Balra Vit, Csönge és az önjáró BéDéKá)

 

Anyuka, mi ez a riadalom a szemedben?

 

Na jó, most már csak lesz valahogy...

 

Fábri Péter elmondja, hogy mi fán terem az ARTISJUS-díj

 

Gönczöl Katalin színe előtt

 

Apuka, amiért nem fáj a fejed, azért még babrálhatom a buksidat?

 

Díjasok egymás közt: Dragomán György, Berniczky Éva
(A háttérben a kezetörött Bart István MKKE-elnök)

 

Mika Robi néhány fotót készít erre az oldalra, de itt épp azt meséli, hogy az Arany János utca helyett az Aranykéz utcába ment, eltévesztette a két utcanevet, onnan loholt át lélek- és verejtékszakadva.

 

Éva megúszta, nem beszéltek hozzá és neki sem kellett beszélnie ("Köszönöm anyámnak, első tanítónőmnek, a jelölő bizottságnak..."); ezek után derűsen néz a jövőbe.

 

Gáti István felvételei

 

---------------
folytatás

csoportos sms üzenet online