web lap top tartalom ajánló pr-cikk blog


2006.jún.15.
Közzétette: bdk Szólj hozzá!

Kettő, nyakamban a felhő

Jó érzés tölt el, amikor Éva begördít a Vörösmartyn a sátrak közé. A sokadalom ugyan kicsit nyomaszt, de a könyves ünnep emelkedettsége megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, Évát saját szerzőjükként üdvözlik. Egyeztetések Morcsányi Gézával, Boldizsár Ildikóval; Éva jelzi, hogy a szerkesztőjével nagyjából befejezték a munkát, másnap egyébként találkozik vele. Én is kapok egy tiszteletpéldányt a

Könyvheti kiszámoló - Kettő, nyakamban a felhő
 

 

2006. június 10., szombat


Ezen a napon háromszor ázunk meg. Először induláskor. Délelőtt Baján elkeseredetten zuhog az eső, egybefüggő sötét felhő vonja be az eget, esélye sem látszik annak, hogy kiderüljön. Beírom erre az oldalra, hogy ilyen időben mi ugyan ki nem megyünk a Könyvhétre, ne is várjanak azok, akik ma találkoztak volna velünk. Ám István jelzi ugyanott dél körül, hogy a fővárosban már kiderült, remek az idő. No, akkor viszont ideje indulni, sokakkal beszéltem meg találkát.

A beszállás velem eléggé lassú művelet, minden esernyők ellenére is alaposan megázom. Fúj a szél, az eső becsap a kocsiba minden ajtónyitáskor. Eléggé lucskosan vágunk neki a 170 kilométernek, bekapcsolom a fűtést, a térdemen szárítgatom Éva átázott blézerét.

Szekszárd magasságában aztán kifutunk a felhők alól, ragyog a nap, hőség lesz hirtelen. Budapest alatt még elkap egy újabb zivatar, de amikor a Kempinsky mögött leparkolunk, újra remek az idő.

Még ki sem szállunk a kocsiból, máris egy ismerőst pillantunk meg, Geréb Anna épp előttünk halad el. Kikászálódunk, beszélgetünk pár percet, elkísér minket egy darabon. 

Jó érzés tölt el, amikor Éva begördít a Vörösmartyn a sátrak közé. A sokadalom ugyan kicsit nyomaszt, de a könyves ünnep emelkedettsége megérint. Első utunk a Magvető standjához vezet, Évát saját szerzőjükként üdvözlik. Egyeztetések Morcsányi Gézával, Boldizsár Ildikóval; Éva jelzi, hogy a szerkesztőjével nagyjából befejezték a munkát, másnap egyébként találkozik vele. Én is kapok egy tiszteletpéldányt a Szép versekből. Ezúttal ugyan fotók nincsenek benne, nem gyönyörködhetek nemes arcélem láttán, sőt, idő híján még a benne pompázó versemet (Időnek előtte) sem olvasom el.

Balázs István csörög rám: merre vagyunk? Teszünk egy kört a standjukig, közben persze sok helyütt megállítanak az ismerősök. Petőcz Andrissal megbeszéljük, hogy a könyvéről írt reckóm egyelőre nem jelent meg a felkérő napilapban, kicsit odább kézrázás Békés Palival, sebtében gratulál Évának, futó kézszorítás Gömöri Gyurival, egy sarokkal odább ráköszönünk Szakolczayra, de gyorsan tovább húzunk, nehogy beszélgetni akarjon (pedig akar), Ferdinandy köszöntésére azonban örömmel állunk meg, ezúttal nem sütöm el a többször előadott tréfát, hogy ő az egyetlen író, akire féltékeny lehetnék, Éva annyira szereti az írásait. Konczek Jóska kijön kedvünkért az asztal mögül, megöleljük egymást, új kötetét dedikálja nekünk: összegyűjtött verseit, negyven év termését tartalmazza. Nézem a borítót: „Szinyei?” Jóska rábólint: „És milyen jók a színjei!”. Két nap múlva a festmény eredetije előtt csak elsietünk a Nemzeti Galériában.

És végre az Animus standjánál. Balázs Pista egyik legrégibb szakmabéli kapcsolatunk, akivel igen közeli barátságba keveredtünk az évek során. Jólesik nekünk, hogy Csönge lányunkról elfogódott elismeréssel beszél, aminek talán az egyik oka, hogy embrió korától ismeri: Éva éppen Csöngével volt pocakos, amikor István az ikerlányaival együtt felfuvarozott minket valahonnan vidékről. Most meglátja Bodor Bélát két standdal odább, na, az ő lánya is nagyon okos és talpraesett, mondja, és pár perc múlva meg is ismerkedünk Emesével (Csöngével épp elkerülik egymás). Bélának ott az összes nőrokona: mama, feleség, leány, a kárpátaljai irodalomról mégis váltunk pár szót, érdekesek a szempontjai, amelyeket felvet. Tarján Tamás jön még oda pár szóra és percre. Mindez a Parnasszus standjánál, Pálos Anna szíves vendéglátásával.

Csönge közben a térre érkezik, azt mondja, hogy itt áll a színpad előtt. Sietünk oda - közben futó találkozás Szabó Palócz Attilával és családjával, később Pávai Patak Mártával -, de nem találjuk. Kiderül, hogy két színpad is van a téren, a másik átellenben.

Pécsi kiadómmal (Pro Pannonia), Szirtes Gáborral csak pár percet tudunk beszélgetni. Elmondom, hogy készen van a ±2000 c. kéziratom, de irtózatosan hosszúra sikerült. A rövidített, meghúzott verzió is félmillió karakter; hajlandó-e egyáltalán ennyit elolvasni, netán érdekli a 30 %-kal hosszabb, teljes hétévi napló? Abban maradunk, hogy egyelőre küldjem el egyetlen esztendő teljes anyagát, plusz 5 oldalnyi összefoglalót az egészről. Ez alapján ő eldönti, hogy a kiadás érdekében ősszel felveszi-e a megpályázandó kéziratai közé.

Közben telefonos egyeztetések Kulcsár Istvánnal, akivel jó előre leemaileztük, hogy itt találkozunk, és itt meséli el azokat a sztorikat, amelyeket levélben nehéz lett volna. Most nehezen talál ránk, mivel standról standra járva folyton változtatjuk a helyünket. Az utolsó üzenet már úgy szól, hogy ők beültek a feleségével a Gerbaudba, menjünk oda mi is. Keressük is az átjárót, hol léphetünk ki a sátrak karéjából, teljesen véletlenül épp a kárpátaljai standnál találjuk meg. Az ott álldogáló Dupka Gyuri annyira meglepődik, hogy kézfogásunk utáni zavarában Évának és Csöngének még puszit is ad. 

Irodalom és klíma a taraszon

Letelepszünk a Gerbaud teraszán és hallgatjuk a Kulcsár-sztorikat. Apámtól örökölt barátom gyakran reagál jegyzeteimre hosszabb-rövidebb mailekben, legutóbb a Karinthy Ferencről és Faludyról írtakról jelezte, hogy ezekhez bizony lennének adalékai. Most elmeséli őket. Megajándékoz édesapja, Dr. Kulcsár István újra kiadott kötetével, aki egyébként Böhm Aranka, azaz Karinthy Frigyesné pszichiátere is volt. De a könyv nem erről szól, hanem sajátos identitástörténet, amelynek során a szerző eljut a "képmutatásig menő asszimilációs kísérlet"-től a zsidó sors tevőleges felvállalásáig, mígnem öregkorában, gyakran hazalátogatva Izraelből felfedezi "léte magyarságát". Itthon ki is készítettem a könyvet az olvasandók közé.

Persze minket is alaposan kikérdez itthoni dolgainkról, feleségeink közben intenzív különdiskurzust nyitnak, épp benne vagyunk a beszélgetés sűrűjében, amikor előbb csepegni, majd zuhogni kezd az eső. Mire bemenekülünk a kellemesebb klímájú belső helyiségbe, én újra csurom vizes leszek, aznap már másodszor.

Még vagy egy órát ücsörgünk, a szomszédos asztalnál is kedves ismerősök, két Katalin, Kulcsár és Liptay, a Könyvhét rádiós közvetítéseinek ceremóniamesterei. Elbúcsúzunk Kulcsáréktól és Csöngééktől, már a következő program várható izgalmait ecsetelve: blogerek találkozója, Blogtér-buli a Tűzraktérben….

Szintén előre lelevelezett egyeztetés szerint telefon Krisztának, aki dolga végezvén a Terícium  Tericium Kiadó standjánál, vállalta, hogy elnavigál bennünket a találkozó helyszínére. Oda is érkezünk gond nélkül. A helyszínen kicsit csalódottan tapasztalom, hogy az igencsak hűvös estében szabad ég alatt fogunk ücsörögni a szórakozóhellyé és művészeti rendezvények színterévé alakított hajdani gyártelep udvarán. Annak ellenben nagyon örülök, hogy jó pár blogteres kollégát megismerhetek. El Lobóék mellé ülünk, vele már kommentekben korábban egyeztettünk, és tudtuk, hogy többé-kevésbé a mi kedvünkért jön fel Pécsről. Másokkal is sikerül pár szót váltani (nem sorolom fel őket, mert biztosan kihagynám néhányukat). Hogy tartsam magamban a lelket, gyors egymásutánban megiszom két vodkát, de továbbra is ugyanúgy fázom, megvesz isten hidege. Néhányszor rákérdezek, hogy nincs-e itt valahol egy fedett és melegebb helyiség, ahová átvonulhatnánk, illetve hogy lehet-e itt vacsorázni (az ebédet aznap kihagytuk) – de mindenki csak a fejét rázza.

Amikor aztán elered az eső, Éva a fedett kapuátjáróba menekít. A többiek is, úgy látjuk, szétspriccelnek. El Lobo és lánya mellénk kerül, nézzük a tartósnak látszó esőt, én szinte reszketek a huzatban. Menjünk el vacsorázni egy rendes helyre, ajánlom,  Lobóék örömmel ráállnák. A kocsiba beszállva persze harmadszorra is megázom.

Bő negyedóra múlva már a Márkusban ülünk, vacsorázunk, sörözünk, beszélgetünk. Ráérősen és kellemes melegben. Sok mindenről szó esik, elég jól megismerjük egymást, kicseréljük blogos és más média-tapasztalatainkat. Fogalmunk sincs arról, hogy a többiek végül is együtt maradtak és hosszas keresgélés után találtak egy fedett (ám igen hideg) helyet, ahol még sokáig időztek. Minderről csak másnap értesülök, amikor Gátiáknál futólag belekukkantok néhány blogtéri beszámolóba

[Fissítés jún. 16-án. El Lobo is feltett néhány képet, közülük tűzöm ezt be ide. Talán látszik, hogy mennyire fázom pedig úgy emlékszem, itt már utána vagyok a két vodkának, és hiába van rajtam két pulcsi. Különben egyes posztokban bizonyos viták alakultak ki az est megrendezését illetően. Ebbe én nem akarok belemenni, nem hibáztatok senkit semmiért, "elmenekülésünkkel" azonban talán jeleztük, hogy ez így nekünk nem igazán felelt meg. Valóban köszönés nélkül jöttünk el, amit sajnálok, de ha visszamegyünk búcsúzkodni, akkor tényleg bőrig ázom. És a placcon, ahonnan eljöttünk, nem is maradt senki. Én meg alig vártam, hogy valami melegebb, fedett helyen tudjam magam.]  

(Bár szívesen beszélgettem volna még sokakkal, de igazából nem tudom sajnálni, hogy eljöttünk; ha jól értem, egy hideg és ricsajos helyen folyt a forró és ricsajos összejövetel; ehhez én talán már öreg vagyok.)

Közel az éjfél, amikor szállásunkra érkezünk. Viki, kedves „szálláscsinálónk” kijön elénk, a portás is csatlakozik, így kettejük segítségével Éva könnyen felhúz a jó pár lépcsőfokon. A szoba kényelmes, wécés-zuhanyzós. Ringatni se nagyon kell minket.

 

---------------
folytatás a beépített kerti teraszon télen

---------------
előző rész<<

Egy, Éva díjat kapni megy

Kicsit el is kényelmeskedjük az időt, így kis híján lekéssük a rendezvényt, amelyre az Ünnepi Könyvhét nyitó napján kerül sor, s amely miatt két nappal korábban indultunk az eredetileg tervezettnél. Illetve hát persze mégsem maradunk le semmiről.

Könyvheti kiszámoló - Egy, Éva díjat kapni megy

 

2006. június 8., csütörtök

Nem is tudom, mikor volt utoljára abban a kegyben részünk, hogy háromnegyed óra alatt átröppenjünk a határon. Ukrán oldalon kb. 15 perc,  a magyaron ennek a duplája, de hát ez semmi ahhoz képest, hogy tavaly ősz óta sok-sok órásak voltak a sorok, legutóbb Éva boldog lehetett: öt és fél alatt átjutott, holott 8-ra, 10-re számított.

Mint ahogy az átkelési idő meghosszabbodása, úgy ez a rövidülés is a magyar fél részéről hozott rendelkezéseknek köszönhető. Korábban az előírás szerint 30 perces szigorú vizsgálatnak vetettek alá minden kocsit, emiatt aránytalanul felduzzadtak a sorok (de végül is mindenkit átengedtek), most azonban – június elsejétől – akinél akár csak egy karton cigarettával többet találnak a megengedettnél vagy üzemanyag-csempészésen kapják, annak elkobozzák az autóját. Mivel ezt jó pár esetben meg is tették a magyar vámhatóságok, azonnal megcsappantak a sorok, kiürült a határ. Ami egyébként azt jelenti, hogy korábban az átkelni szándékozók döntő többsége nem rokoni látogatóba és nem munkaügyben vagy tanulni vagy gyógykezelésre utazott, nem turistaként vágott neki az útnak, hanem a legális és főleg illegális személyes áruforgalmazásban vett részt.

Az új helyzetnek mi persze örülhetünk, mert igen ritka átkeléseink során nem kell hosszú órák hosszat fagyoskodnunk vagy napon pörkölődnünk, kipufogógázt lélegeznünk, fiziológiai szükségleteinkben korlátozódnunk (mi szépen fejeztem ki!) és idegeskednünk amiatt, hogy több időt töltünk a határon, mint amennyi alatt Pestre felérünk. Jó, hogy ennek most vége lett, ám közben nagyokat sóhajtva szánjuk azokat, akik kishalként, bércsempészként ebből éltek, nem a nagy haszon, hanem napi megélhetésük miatt, más munkalehetőség híján töltötték napjaikat csempészgetéssel.

Jó, hogy most ilyen gyorsan végzünk, de a világnak ezen a térségén szerzett több évtizedes tapasztalatunk azt sugallja hogy ez a mostani intézkedés is csak időlegesen állítja le az ember- és kocsiáradatot, a dohány és a benzin helyét majd átveszi valami más, kialakulnak az újabb kis és nagy üzletek, működni kezdenek az új korrupciós csatornák. Az emberi leleményességben joggal bízhatunk – a gyarlóságban pedig még inkább.

*

A gyors átkelés feletti örömünkben kicsit el is kényelmeskedjük az időt, így kis híján lekéssük a rendezvényt, amelyre az Ünnepi Köbyvhét nyitó napján kerül sor, s amely miatt két nappal korábban indultunk az eredetileg tervezettnél. Illetve hát persze mégsem maradunk le semmiről.

Mi úgy tudtuk, hogy fél hatkor kezdődik a ceremónia, ez állt abban az értesítésben, amit Éva hivatalosan kapott, de valójában mégis ötre volt meghirdetve a kezdés, így jelent meg minden híradásban (ezekben egyébként rendre elírták Éva nevét, kispórolván cz-jéből a z-t). Épp 17.00-ra ugrik az fedélzeti óránk, amikor a kocsinkkal beállunk a bejárat elé, ahol már várnak minket, sőt, István parkolóhelyet is foglal öntestével.

Akkor aztán kicsit kapkodva kezdünk kikászálódni, de fölösleges a nagy sietség: ténylegesen csak 17.30-kor kezdődik az ünnepség, így előtte még beszélgethetünk, szót válthatunk néhány barátunkkal, Tőzsér Jóskáékkal, Turczi Istvánnal, Fábri Péterrel, Magyar Judit Katalinnal, Mika Robival, Dragomán Gyurival, és hát persze Marikával és Istvánnal meg Csöngével és Vittel, akik látásunkra sereglettek a helyszínre.

Előbb a Szép Könyv rengeteg díját és oklevelét adják át és csak azután kerül sor az ARTISJUS-díjasokra. Nagyobb fennakadás nélkül le is bonyolódik a ceremónia, Éva örül, hogy beleveszhet a tömegbe és hogy a sok díj között elhalványul a sajátja. Amelyet továbbra se nagyon tud megemészteni. Azért persze örül, de zavarát sem tudja leplezni. Ilyen egy bonyolult lelke van neki, no.

Gratulációk, futó beszélgetések, rövid búcsúzkodás, és már indulunk is Bajára, bátyámékhoz, hogy a könyvheti jókból majd csak két nap múlva részesüljünk újra, akkor már a Vörösmarty téren.
Éva: Jaj, mi vár itt rám....
A fogadó bizottság fele: Csönge és Vit

 

Marika Évának: Ugye nem mondod komolyan, hogy te be sem akarsz jönni?!
(Balra Vit, Csönge és az önjáró BéDéKá)

 

Anyuka, mi ez a riadalom a szemedben?

 

Na jó, most már csak lesz valahogy...

 

Fábri Péter elmondja, hogy mi fán terem az ARTISJUS-díj

 

Gönczöl Katalin színe előtt

 

Apuka, amiért nem fáj a fejed, azért még babrálhatom a buksidat?

 

Díjasok egymás közt: Dragomán György, Berniczky Éva
(A háttérben a kezetörött Bart István MKKE-elnök)

 

Mika Robi néhány fotót készít erre az oldalra, de itt épp azt meséli, hogy az Arany János utca helyett az Aranykéz utcába ment, eltévesztette a két utcanevet, onnan loholt át lélek- és verejtékszakadva.

 

Éva megúszta, nem beszéltek hozzá és neki sem kellett beszélnie ("Köszönöm anyámnak, első tanítónőmnek, a jelölő bizottságnak..."); ezek után derűsen néz a jövőbe.

 

Gáti István felvételei

 

---------------
folytatás

csoportos sms üzenet online

Június 4 (Ikerkannibálok)

Ma már dolgoznom kellett. Szép ez a tobzódó blogzás, a napi egy-két komoly jegyzet (sokukra szerintem több időt szánok, mint egyes újságírók a semmitmondó, havenyészett cikkeikre), a bejegyzések szinte állandó figyelemmel kísérése és viszontreagálása, az állandó webes bütykörészés, de tegnap már azt kellett mondanom, hogy lássuk, miből élünk. Úgyhogy nekiültem a

Tovább
Címkék: blog, irodalom, napi

napló jún 2 (zegernye; újabb csapás az Arany Pávára)

Gyurcsány alaposan belecsapott a lecsóba. Én úgy értem, hogy erősen centralizált, szinte kézileg vezérelt kormányzati rendszert akar kiépíteni. És persze az sem lehet kétséges, kié lesz az a vezérlő kéz. Merész dolog, és csak a nagyon jól látható eredményesség és hatékonyság igazolhatja. Ha eltöketlenkedi, nagy bukta lehet belőle.

Tovább

Junius 2 (zegernye; újabb csapás az Arany Pávára)

Gyurcsány alaposan belecsapott a lecsóba. Én úgy értem, hogy erősen centralizált, szinte kézileg vezérelt kormányzati rendszert akar kiépíteni. És persze az sem lehet kétséges, kié lesz az a vezérlő kéz. Merész dolog, és csak a nagyon jól látható eredményesség és hatékonyság igazolhatja. Ha eltöketlenkedik, nagy bukta lehet belőle.

Tovább

Jövök a magánbloggal!

Ezúton közlöm Nyájas Olvasóimmal, hogy ezentúl privát, személyes, magán-jellegű naplójegyzeteimet is kénytelen lesz elszenvedni, lévén nehéz döntéssel úgy határoztam, hogy a sokfelé blogolást megszüntetve ezentúl nem teszek lényegi különbséget az ehelyt kialakított közéleti és irodalmi BéDéKá Manzárd és a régi virtuális placcomon immár 6 éve fenntartott

Tovább
süti beállítások módosítása