web lap top tartalom ajánló blog


2006.jún.20.
Írta: bdk Szólj hozzá!

Akad ember

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a

Tovább

A nimfa és az unikornis

A nimfa és az unikornis c. novellám utólag részben beépült Tejmozi c. regényembe.

Látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból.

Gasztronauta egyik friss posztjában az Unikornissal foglalkozik. Nekem meg eszembe jutott, hogy van egy novellám... Eredetileg a zEtna c. webmagazin irodalmi interakciója keretében írtam: a felhívás szerint négyes tagolású szöveget kellett alkotni, adott kezdő- és záró szavakkal (ezek a novellában dőlt betűvel bannak jelölve). Ezek a szövegek aztán nemcsak önállóan, hanem egységek és szerzők szerint variálódva is "tetszőleges olvasat"-tá váltak a zEtna oldalán (lásd). Később ezt a motívumot és a novella hangulatát beleépítettem egy nagyobb opuszomba - Ikerkannibálok címen -, ez utóbbi most jelenik meg a májusi 2000-ben. Addig is idetűzőm az én unikornisomat:

Balla D. Károly

A nimfa és az unikornis

Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy vérzik át a tobzódó életen a tartózkodó halál, gondolja hősöm apja a novellámban. Ám a pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, az átmenet kontinuus, még hajszálrepedések sem fedezhetők fel az átmenet folytonosságán. A halál nem felváltja az életet, nem a helyébe lép, hanem vele együtt tenyészik, párhuzamosan és elválaszthatatlanul, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Nem tudom, hol és mikor kezdődött az élet, mondja egy téli reggelen hősöm apja a novellámban, de bizonyos, hogy ugyanott és ugyanakkor kezdődött a halál is. Hősöm apja meghal novellámnak a végén, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a novellámban, teát főz, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a novellámban, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás. Ezt látja, ha maga elé mered.

Ha körülnéz, azt látja, hogyan lep el mindent-mindent a semmisülés fehérsége. A súlyos égen átliheg az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől felpáráll a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás. Miután számtalanszor szembetalálkozott magamagával a valóság csalóka tükrei köz bolyongva, és eközben megbizonyosodott arról, hogy csakis a szerelmes éjszakák őrzik meg azon felismerhetőségükben önteste múló szenvedélyeit, annak utána megérthette, soha többé nem tehet különbséget kéj és kín, gyönyör és gyötrelem között, mert mindkettőben egyformán benne lakozik az élet és a halál, a jó és a rossz, a szép és a rút, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény is benne foglaltatik mindegyikben, hogy mind együtt, egymásra torlódva és egymásba hatolva alkossák a táguló létezés kusza galaxisait. Visszament hát a házba, kedves bútorai közé, hogy a régi életéből teljesen ésszerűtlenül ide mentett paravánok, vakkeretre feszített képvásznak és spanyolfalak közt bevárja a novella végét.

A falikárpiton a légyott képei most mintha valami fokozott intenzitással közvetítették volna a legenda emelkedettségét, a szigorúan síkszerű ábrázoláson egyre hemzsegőbbé vált a dimenziók életszerűsége, hősöm apja szinte látta megelevenedni az eltúlzott allegóriákat, látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból. Hősöm apja egyre nyugtalanabbá válik a novellámban, már nem szállja meg a kozmikus harmónia annak tudatában, hogy élet és halál, jó és rossz, szép és rút ugyanúgy egymás komplementerei, mint az öröm és a bánat, a vágy és a közöny, az érdek és az önzés, nem, most egyáltalán nem elégítik ki a dialektika kerekded tételei, nem kíván a hégeli fejlődési spirál kettős karjában ringatózni, pokolba a bergsoni idővel, a kierkegaardi szubjektummal és a heideggeri semmivel, ő nőt akar, most azonnal egy buja nőt, olyat, mint aki ajka szélét harapva ölébe fogadja az egyszarvút. Hősöm apjának hevesen verni kezd a szíve a novellámban, fejébe tolul a vér, hirtelen szorítást érez a mellében, nyomást a tarkóján, no, semmi-semmi, csak semmi pánik, volt ez már így, nem tart sokáig, gyorsan lefeküdni, mélyeket lélegezni, egy, kettő, így-így, már múlik is. Lassan elernyed, fáradtságot érez, laposakat pillant, igen, most már talán a szemét is lehunyhatja.

Amikorra hősöm tavasszal megérkezik a faházba novellámban, addigra a falubeliek már mindent régen elrendeztek, apját eltemették meghagyása szerint a vadak járta temetőszélen, házát lezárva, javait hiánytalanul megvigyázva várták őt, hogy majd megjön a messzi városból, eladja vagy megtartja a házat, kidobja vagy megőrzi a sok összezsúfolt ócska kacatot. Hősöm sokáig álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyét, ahogy talán apjától látta, végighúzza a por lepte gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, nézi a giccses kárpiton a furcsa légyottot. Felkel, zakója zsebébe nyúl, tárcájából előveszi az apja halotti fényképét. A tükör elé áll vele, vizsgálja élet és halál hasonló és elütő vonásait. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, állapítja meg tűnődve, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál, csak valahogy ezen a szenvtelen arcon, az ő arcán – gondolja, miközben apja titkos szeretője megzörgeti a faház ablakát a novellámban – csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.

Gizi néni

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 
részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

Déjà vu

Ez a novellám éppen 10 éve jelent meg a Kortárs 1996 májusi számában. Előzménye egy pályázat volt: a felhívás szövegére nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Babits modorában vagy az ő munkásságához kapcsolódóan kell írniuk a résztvevőknek prózaszöveget. Nem kerültem a díjazottak közé, de a sikeresebb pályaművek között az enyém is közlésre került.

Tovább
Címkék: irodalom, próza, nov