Szeretnék egy aforizma-generátort beüzemelni, de nem sikerül

Most ez az aktuális C-dul:

 

 

Nyájas olvasóimat most saját aforizmáimmal szeretném szórakoztatni. Minden egyes frissítésre egy-egy újabbat olvashatnak alkalmi bölcsességeimből, fabatkáimból, rózsa nélküli töviseimből, afor-izmaimból - szigorúan C-dul hangnemben.

Nyájas olvasóimnak most aforizmáimmal szeretném szórakoztatni. Ahányszor frissítik ezt az oldalt, mindig egy-egy újab afor-izmomat olvashatják, szigorúan C-dul hangnemben.

Most éppen ez az aktuális C-dul:

 

 

 

Tessék frissíteni - és jön egy másik!

Azt akarom kipróbálni, működik-e ez a kis program, amely azt a célt szolgálná, hogy minden letöltéskor egy-egy új aforizmámat mutassa be nektek. - BDK-idézetek - C-dul, aforizom

 

 

Utoljára akkor írt a kárpátaljai lapok mindegyike Erdélyi Béláról, a legjelentősebb és legnagyobb hatású kárpátaljai festőről, amikor 88 esztendős özvegye rablógyilkosság áldozata lett Ungváron. ......Élt Münchenben és Párizsban, aztán 1938-ban visszaköltözött Ungvárra művészeti életet szervezni, főiskolát alapítani (1945), nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy az ötvenes években a szovjet kultúrpolitika a

Utoljára akkor írt a kárpátaljai lapok mindegyike Erdélyi Béláról, a legjelentősebb és legnagyobb hatású kárpátaljai festőről, amikor nyolcvannyolc esztendős özvegye rablógyilkosság áldozata lett Ungváron.

Most, születésének 115. évfordulóján bizonyára lesznek újabb megemlékezések, amelyek elmondják, hogy 1891. május 25. született Kelemenfalván, 1911-16 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Révész Imre, Olgyay Ferenc, Zemplényi Tivadar tanítványa volt,  1916-21 között a munkácsi, 1927-31 között pedig az ungvári tanítóképzőben oktatott rajzot. 1927-ben Boksay Józseffel szabadiskolát alapított, együtt hívták életre 1931-ben a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületét. Működött Münchenben (1922-26) és Párizsban (1931-37), aztán 1938-ban visszaköltözött Ungvárra művészeti életet szervezni, főiskolát alapítani (1945), nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy az ötvenes években a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg félreállítani (sikerült) és/vagy a szocreálra rávenni (majdnem sikerült...).

ERDÉLYI BÉLA

    Aligha akad Kárpátalján képzőművészettel foglalkozó személy, aki ne halott volna Erdélyi Béláról. Készült róla néhány könyvecske, nevét megemlítik csaknem minden korabeli képzőművészeti írásban. Bár nehezen választhatók szét a munkáit objektíven bemutató, és az elfogult tanítványok által leírt lelkes (de jogos) méltatások. Szuggesztív hatása vitathatatlan, s le merem írni, nélküle a kárpátaljai festészet még a mainál is konzervatívabb lenne. 
    Erdélyi Béla egy nyugatról visszaszabadult világfi, akit „megrontottak” az új, a szabad izmusok. Aki évekig élt Párizsban, és akinek munkái Európa előkelő szalonjaiban voltak kiállítva. Nagyvonalúságáról legendák keringtek (nagy részük igaz), szuggesztív személyisége mindenkit magával ragadt. Túl nagy falat egy ilyen kis hazának, mint Kárpátalja.
    Drámáját magában hordozta egész életében. Képein újra és újra előtörnek a nehéz, nyomasztó színek, formái van Gogh-osan örvénylenek, a fák lombjai sötét, fenyegető árnyékokká lesznek, s az égbolt csupa pazar feszültség. Művészetére rányomta bélyegét a kor, egy messiásváró század, mely antikrisztusokat kapott. 
    Az alakos képeit a tájképek pillanatnyi érzelemkitöréseihez, felindulásaihoz csoportosítanám. Elsősorban a XX. századot, és A művész útját, (komorságuk miatt), de csaknem minden alakos képre, tájképre jellemző valami olyan erős érzelemkitörés, ami nyugtalanítja, felzaklatja a nézőt. Nem akarom ismételni a képekről elfogadott magyarázatokat, kritikákat, bár sokukkal egyetértek. 

    Csendéletei másak. A színek itt kivirulnak, néha (néha?) csodálnivaló tisztasággal. Érdekes, hogy ez a felülemelkedett tisztaság a csendéleteken megmaradt az 50-es évek elején is, mikor már igencsak „boszorkányüldözték”. Mintha csendéletei maradtak volna számára azok a mikrovilágok, melyekben mert gyengéd lenni, szemben a tájképek harcias kiállásaival. Portréit, ilyen megfontolás után, szintén a csendéletek harmonikus világába sorolom. Bár, lehet, hogy ha valamit elég ideig szemlélt, nem tudott másként megfesteni, csak gazdagon tobzódó színekkel. 
    Erdélyi Béla 1891. május 25.-én született a Bereg megyei Kelemenfalván (Загаття, ma az Ilosvai járáshoz tartozik), az itteni tanító négy gyermekének egyikeként. A munkácsi gimnáziumban kezdi meg középiskolai tanulmányait, majd a máramarosszigeti tanítóképzőben kap oklevelet 1911-ben. Ezután a budapesti Képzőművészeti Akadémia növendéke lesz, ahol rajztanári képesítést kap. Kitűnő eredménnyel fejezi be, majd innen kap ösztöndíjat a kecskeméti művésztelepre, ahol megismerkedik Révész Imre, Ferenczy Károly, Zemplényi Tivadar és Iványi-Grünwald Béla munkásságával. (Utóbbinak kedvenc tanítványa lesz.)

    1916-1922 között rajzot oktat a munkácsi tanítóképzőben és a reálgimnáziumban. Ezt követően Európa képtárait és művésztelepeit látogatja. 1927-től 1931-ig az ungvári tanítóképző tanára, s ekkor alakítják meg közösen Boksay Józseffel a művészeti szabadiskolát. 1931-ben megalakul a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesülete, melynek tagjai Erdélyin és Boksayn kívül még három cseh művész, később a szabadiskola növendékei. Munkásságukról a korabeli magyar és cseh sajtó egyaránt pozitív kritikákat ír. Ezek a sikerek ösztönzik Erdélyi Bélát, hogy újra nyugatra induljon, és ott érvényesítse művészetét (nem kevés sikerrel). 1938-ban, tér vissza Párizsból, ahol hat évig élt, és telepszik le véglegesen Ungváron. A visszacsatolás Magyarországhoz lehetővé tette, hogy anyaországi művészek működjenek Kárpátalján, és ezzel egy időben kárpátaljai képzőművészek az országos tárlatokon együtt szerepeljenek Szőnyi Istvánnal, Aba-Novák Vilmossal, Bernáth Auréllal, Molnár C. Pállal.

    Az 1944-es szovjet megszállás után még sikerül megalakítania a Képzőművészeti Főiskolát Ungváron (1946. október 15-én indult meg a tanítás), ahol Erdélyin és Boksayn kívül, mégEndrédy György kap vezető szerepet. ’45 és ’46-ban megrendezett őszi tárlat még egészen szabad szellemben folyik, de a későbbiekben mind erősebben jelentkezik a felső vezetés „kérése”, hogy kik és mit állíthatnak ki. Egyre gyakrabban kerül összeütközésbe feletteseivel, nem érti miért nem jó az, amit fest, s végül, 1949-ben felmentik az akkor már csak iparművészeti szakiskola igazgatói székéből, hamarosan állását is elveszíti. Hiába próbál engedményeket tenni, és a hatalom számára elfogadható képeket festeni, megbélyegzett marad, burzsoá csökevény, akinek nincs helye a népokító szocialista művészetben. 1955-ben, 64 éves korában halt meg. Halála után csak tizenhét évvel jelent meg munkássága nagyságát visszafogottan ugyan, de elismerő írás.

Felhasznált irodalom:

Balla László: Erdélyi Béla és kortársai, Ungvár-Budapest, 1994.
Г.Островський (ред.): Ерделі, Ужгород, 1992.
В.П. Павлов: Адальберт Ерделі, Київ, 1972.

Cserniga Gyula

Erdélyi Béla napló-vallomásai

    50 évvel ezelőtt halt meg Erdélyi Béla, szűkebb pátriánk XX. századi képzőművészetének legmeghatározóbb, európai léptékű festőegyénisége.

  "Ha idővel meglátjátok - ki volt ez a festő; nem is volt tán festő, hanem minden szépben Istent látó és Istent kereső" - írta Erdélyi Béla festőművész, művésznevén Dzsex, aki 1891-ben született az Osztrák-Magyar Monarchia keleti csücskében, s aki ugyanott halt meg 1955-ben a nagy Szovjet Birodalom nyugati szegletében. 

E talpalatnyi földön, Kárpátalján, amelyhez valami végtelen vonzódás fűzte, végigszáguldott a történelem. S ezért, ha vibráló, izzó művészetéről szeretnék írni, nem hagy békén, itt zakatol fülembe a történelem, és követeli a jussát: azt, hogy ő is szóhoz juthasson, hiszen e nagy tehetséggel megáldott, vagy ahogy sokszor érezte, megátkozott művész megítélésébe minduntalan beleszólt a történelem. 

Művészi indulása Budapesthez kötődik, kezdetben Ferenczy, Iványi Grünwald egyengeti útját. Ezt a művésszé érés korszaka követi a 12 éves külföldi tartózkodás alatt (München, Párizs, Gargilesse, Velence, Firenze, Róma, Prága). "Vátesz" szerepvállalása miatt szülőföldjére visszatérve a legőszintébb elhivatottsággal örökíti át felhalmozott tudását az ifjabb művésznemzedékekre.

A külföldi sikereket félredobva visszatér, hogy megvalósítsa nagy álmát, a kárpátaljai Barbizont; pezsgő művészeti életet akar varázsolni a végvárakon. 

Ő maga így ír Kárpátaljáról 1939-ben, végleges letelepedése után: 
"Ez a kis föld, amely oly sokat szerepelt az utóbbi világesemények középpontjában, a maga életével, népi szokásaival, gazdasági, szociális problémájával, földrajzi elhelyezkedésével és romantikus természeti szépségeivel: egyedülálló. Bámulatos az a gazdag vitalitás, amit ez a szegény ruszinföld a maga négyzetreemelt akarásával nyújt. Van valami közvetlen emberibb természetesség a mi életünkben, ami közelebb hozott bennünket, művészeket a természethez és még közelebb az emberhez... 

E végvárakon a művészek erős védőbástyái leszünk. 

Teremteni, alkotni, emberhez mint nemes lélek "emberi módon" szólni, innen a hegyek aljáról és a Kárpátok csúcsáról az Úristen közelségéből. Ennek jegyében dolgozik a törhetetlen kárpátaljai művészgárda." 

Lendületével, lebilincselő személyiségével, műveltségével igen nagy hatással volt növendékeire. Vezéregyéniség, alkotókedvénél csak a tudás átörökítésének vágya és egy új művésznemzedék kinevelése fűti jobban. Művészklubot, szabadiskolát, Művészeti Egyesületet, majd Képzőművészeti Főiskolát alapít. A kortársak elmondása szerint végtelenül emberséges és nagylelkű volt. Sok időt töltött a Kárpátokban, ahol expresszív, de harmonikus tájképeket alkotott. Portréi a lélek legmélyéig hatolnak, csendéletei a pillanat szépségét örökítik meg. Írói készsége is kivételes, több drámát, regényt, verset vetett papírra, s a naplóiban lejegyzett gondolatait is szépírói igényességgel fogalmazta meg. Egy helyütt "párisi naplójában" így ír: 

"Én mindent megtettem; éheztem, ki nem csordult véres könnyeket rágtam csikorgó álkapcsaim között; fetrengtem a követelők tekintetétől; anyag, az anyag, csakis az anyagra költöttem mindent - és egyebet nem tehetek, mint a művészet krisztusa... talán ecetesspongya ízzel -szájam szélének fájdalmas keserűségével - mosolygom meg az élet mindazonjait, akikért olyan szépen feszültem...keresztre... 

És a kín talán azért oly nagy, mert a földi öntudat szívében: Párisban - láttam azt, hogy csak az anyagtalanság és szerénységem miatt nem lehettem első az elsők között - itt - most. 

És mégis! Hálatelt emberfölötti dacommal - nyíltan nézek Feléd - Isten - ki olyan szépen burkolóztál a lét nyílt titkába - és megengedted nekem, hogy feldúlt korokban, országok széthullása, trónok repülése után - végigláthattam azt, hogy milyen rettenetes, félelmetes, gyönyörűséges, megmagyarázhatatlan, örökcsoda az alkotásod és a hatalmad: Isten!!!" 

Erdélyi Bélát élete során mindvégig erőteljes alkotói lendület és láng hevítette. Egy lényeges dolog létezett számára: formát adni a színeknek, fényeknek, hangulatoknak, a lüktető szépségnek, mely körülveszi őt. Naplói és festményei egyaránt erről az örökös izzásról, útkeresésről és kifejező vágyról tanúskodnak. 

"A forma bennem titáni - goromba; a szín: sok színbe gyújtott színes láng, - amely oly rettenetesen éget és a lelkem napba mártott forrósága csak dupla tűz e fojtó fáklyára." 

Korának vétke, hogy magyarként szlovák, majd szovjet művésznek kikiáltva, életművét félremagyarázva, hosszú időre feledésre ítéltették.

Kopin Katalin

Kétség kívül a harmadik Megasztár-sorozat egyik legvonzóbb, legkedvesebb figurája Kontor Tamás volt. Szűkebb szakmai és rajongói körökben ismerték azelőtt is, de ez a verseny hozta meg számára az országos népszerűséget. És bár nem igazán tartja magát énekesnek

Kétség kívül a harmadik Megasztár-sorozat egyik legvonzóbb, legkedvesebb figurája Kontor Tamás volt. Szűkebb szakmai és rajongói körökben ismerték azelőtt is, de ez a verseny hozta meg számára az országos népszerűséget. És bár nem igazán tartja magát énekesnek (hanem leginkább gitárosnak), elég szépen teljesített, minden produkciója kellemes színfoltja volt az egyes fordulóknak.

És ami miatt számomra külön is szimpatikus: neki is ugyanaz tetszik, aki nekem: Szabó Esztzer...

Hűséges olvasóm és jegyzeteim szorgos kommentátora, JimmyL egy élő Kontor-koncerten vett részt. Élménybeszámolója alább fog következni, mihelyst betűzi.

További jó zenéket mindenkinek.

...unod már a liberális maszlagokat és végre egy olyan hírportálon keresztül szeretnél értesülni a kárpátaljai magyarok mindennapjairól és egyben az Ukrajnában történő dolgokról és folyamatokról, amely nemzeti- keresztény érzelmű, tényszerű, érdekes és

Újabb ukrajnai-kárpátaljai utánközlő portál!

Hogy csak párat említsek így hirtelenjében... Itt van az Illyés Közalapítvány ukrajnai (valójában kárpátaljai) híroldala: IKAPRESS, csupa átvett, másutt már megjelent hír... Ugyanilyen újraközlések a nemrég indult eMagyar honlapon: ukrajnai (kárpátaljai) hírek. De van egy ilyen hely is: Ukrajna-Világszínvonal (itt is főleg kárpátaljai másod- és harmadközlésű hírek vannak). Na és a kedvencem, a Kárpátaljai Szemle, amely saját tartalmat szintén nem közöl, ellenben teljesen esetlegesen átvesz innen-onnan ezt-azt, minden látható koncepció nélkül (magán az oldalon egyébként is kimutatható az állatorvosi webló minden betegsége).

És most ez az újabb utánközlő portál, a Kárpátaljai Kidoboló.

Nem számít az ember sok jóra, ha egy oldal fejléce a SzentKoronaRádiót hirdeti. No, nem is kellett csalódnom: ha másutt hiányoltam a koncepciót, itt fölös mennyiségben megkaptam. A NemNemSoha című (ugyancsak remek) oldalon a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom (!) így mutatja be a Kidobolót: »Ha szíveden viseled a kárpátaljai magyarság sorsát és mindig naprakész és hiteles híreket akarsz kapni. Egyben unod már a liberális maszlagokat és végre egy olyan hírportálon keresztül szeretnél értesülni a kárpátaljai magyarok mindennapjairól és egyben az Ukranjában történő dolgokról és folyamatokról, amely nemzeti- keresztény érzelmű, tényszerű, érdekes és naprakész. Akkor válaszd a Kárpátaljai Kidobolót. Jelszavunk: "Tegyünk együtt egy szebb magyar holnapért". Várunk minden érdeklődő magyar Hazafit!«

Hinnya!

Gazdálkodni persze nem igazán tud másból ez az oldal sem, mint amiből a többi: a Kárpátalja c. lap, a Kárpátinfó és esetenként más források közleményeiből, ezeket azonban jól érzékelhetően igyekszik a fenti szent cél szerint tendenciózusan közölni. Nagy-nagyritkán megjelenik saját anyag is, így péládul a főszerkesztő Kárpátaljai Hunor interjúja Jeszenszky Gézával és Toroczkai Lászlóval. (Remekmű mind a kettő; tartalmuk olyan, amilyen lehet - no de a mondatok, a központozás - jaj, nincs annál rémesebb, amikor a gyökérmagyarság a süvöltő dilettantizmussal párosul. Mikor fogják ezek az emberek végre megérni, hogy a magyarság iránti tisztelet első jele, ha megtanuljuk anyanyelvünket tisztességesen használni, és ha már írásra vetemedünk, akkor betartjuk alapvető szabályait??)

Erre a remek oldalra "természetesen" úgy találtam rá, hogy én is idézve vagyok egyik jegyzetükben. Vagyis hát, pontosabban, egy az egyben átvették április 24-i naplójegyzetemet. Ehhez fűzött a főszerkesztő néhány keresetlen szót. Belinkelni a forrást azonban elmulasztotta, és bár cikkében felhívja "Balla Úr figyelmét pár dologra", engem természetesen nem értesített arról, hogy bármire is fel van általa hívva a figyelmem.

A dolog tartalmi részéről nincs sok értelme beszélni (mint ahogy a nyelvhelyességről sem), a szerző a határon túliak nagy jótevőjének tartja Orbán Viktort és nem pedig álszent akarnoknak, mint én; ez persze szíve joga, ám az mulatságos, hogy miután jegyzetemre reagálva megírja a magáét, utána kijelenti, "Balla úr többi szavára nem akarok reagálni, csak arra biztatom, hogy forgassa gyakrabban a polgári-nemzeti orgánumokat és máskor kérem, ilyen szavakat ne vessen papírra."

Papírra? Vetni? Éppen tíz éve, hogy kizárólag számítógépen, billentyűzettel képernyőre írva dolgozom és a naplóimat közvetlenül "bele az internetbe" írom.

Levelet küldtem a honlapon megadott címre: vajon tudja-e, hogy a szerzői művek jogvédelem alatt állnak és nem közölhetők újra a jogtulajdonos engedélye nélkül? És vajon tudja, ha már jogtalanságot követett el, akkor az etika legalább azt kívánná, hogy a forrást elérhetőségét megadja.

24 órán belül válasz nem érkezett. Szerintem nem is fog. Legfeljebb majd kidoboltatják a kisbíróval.

 

• < laptopcafé blog
• A kárpátaljai magyarság helyzete
• Ukrajna - ukrán Google térkép

a Terasz s leközölte Szerb Antal: Utas és holdvilág . c könyvéről írt naplójegyzetemet

...ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes...

Legkedvesebb regényem után most Szerb Antal újabb könyvét is kiadják angolul. A Petőfi Irodalmi Múzeumban meg éppenséggel éppen az Utas helyszínein készült itáliai fotókból nyílt kiállítás. Nem is tudom, hogy szeretném-e megnézni. Az én fejemben talán sokkal élesebbek a képek bármiféle fotónál...

Ez mindenesetre jó alkalom, hogy egy régebbi írásomat betűzzem egy kis utótörténet kíséretében.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle példányom. A hiányt eleinte bosszantónak gondoltam, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem.

A dolog azért érdekes, mert tőlem idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra: újra beleringatódjam egy könnyű gondolán e különös világ sikátoraiba, amelyről már soha nem tudom megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a „felelős” érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelmi motivációi.

Merthogy akkor, húsz éve, persze: szerelmes voltam. Fatális történet, görög tragédiákba illő: úgy találkoztam és úgy szerettem bele valakibe, hogy csak később derült ki róla: apám legnagyobb ellensége lánya. El is neveztem Elektrának.

Minden találkozásunk lázadás, minden összebújásunk forradalom volt, számomra legalábbis: így fordultam az apai tekintély ellen, így szembesültem korábbi önmagammal, így őrlődtem az utódlással kapott apai örökség és a halott költő lányának szerelme révén felvállalt erkölcsi örökség két roppant malomköve között.

Elektránál különösebb lányt nem ismertem. Amikor egyszer értetlenül széttártam a kezem valamelyik furcsaságán fennakadva, akkor mondta, olvassam el az Utast, annak Évájában ráismerhetek, tekintsem az ott leírtakat használati utasításnak őhozzá.

Regény rám azelőtt és azóta sem volt nagyobb hatással. Ám nem annak okán, amiért kezembe vettem. Ulpius Évában nem ismertem rá Elektrára, bár, szó se róla, voltak hasonlóságok. Az Utas a halál-filozófiájával fogott meg.

Bár öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, én mégis tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Na mármost. A mi szerelmünk Elektrával teljesen hihetetlen, valótlan, transzcendentális volt, olyannyira, hogy engem alkalmassá tett ennek e halál-filozófiának a befogadására: letüdőztem, mélyre nyeltem, abszorbeáltam – személyiségem részéve asszimiláltam. És viszont: a regényben történ alámerülés pedig arra tett alkalmassá, hogy eleve végességre ítélt szerelmünket elfogadjam. Merthogy szerelmünknek nincs jövője, kezdettől tudtuk. Ekként akartuk, ennek vállalásával gabalyodtuk bele. Mindketten tisztában voltunk vele: nem jelenthetjük egymás számára a „végső kikötőt”: a közöttünk szikrázó magasfeszültségre nem lehet családot bazírozni. Nem erre volt való. Hanem arra, hogy belőlem kiégesse a salakot és beavasson egy olyan értékrendbe, amelynek a létezéséről jószerével nem is tudtam. A ténnyel pedig, hogy egymásra találtunk, és két évig, ha kisebb megszakításokkal is, de együtt voltunk, azzal nem demonstráltunk kevesebbet, mint azt: apáink végzetes egymásnak feszülését, ellenségeskedését felülírva újra kerekké, eggyé tesszük azt, amit mindenki örökre elrontottnak, kettétörtnek gondolt.

Miután mindez megtörtén, szerelmünk is funkcióját vesztette. És ezt is ugyanolyan komoly vállalással fogadtuk, mint sorszerű találkozásunkat.

Ebben az összefüggésben lehetett olyan különleges íze az Utasnak, mert összejátszott, egymásba olvasódott a regény hihető világa és az alig hihető valóság, ezért volt olyan édes az örök szerelem végessége feletti elrévedés, így kaphatott nagyobb hangsúlyt elveszettségem és magamra találásom.

És ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben a szerelem már-már azonossá vált a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille.

A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

Ez a gesztus is része a fontosságnak: már nem bosszant, hogy nincs saját példányom.

(2002)

(megjelent a kerti Teraszon: lásd)

 

Folytatás 2005. július 12-i naplómból:

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándéba.

A regény a MEK állományában: Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg: az ugyanazok | amint a résen átfűzöd. Az első voltaképp "szerelmes vers", viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy "Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért". Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek "nagyon szeretlek" üzenettel.)

Ugyanebben a lapszámban látott napvilágot Kőrös László recenziója a Szembesülésről: Hiánykritika.

Még annyit, hogy tetszetős új weblapja is van a folyóiratnak, és ez bizony nem más, mint AZ ÚJ HOLNAP ÚJ HONLAPJA. Mi rég mondottam volt, hogy nincs holnap honlap nélkül!

*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám unokája –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

Úgy gondoltam, hogy a Nyájas irodalmi ízlésetek folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket ejtek, így betűzöm ide néhány régebbi és pár újabb fotómontázsomat, képversemet, komputergrafikámat.

A Moses Mendelssohn Központ 316 elégetett könyv újrakiadását és terjesztését tervezi. 1933-ban mintegy ötven német városban a nácik kb. 10 000 úgynevezett németellenes kötetet égettek el - ezeknek a könyveknek és ennek a barbár cselekedetnek kíván mementót állítani a Központ a 316 könyvből álló sorozattal.

A történelmi legenda szerint az arab hódítás idején (640-642) égették el az alexandriai könyvtár mesés mennyiségű és értékű állományát. Az Egyiptomot meghódító Amr ibn el-Asz hadvezér saját uralkodójától kért utasítást arra vonatkozóan, mi történjen a könyvtárral. Omar kalifa válasza állítólag így hangzott: "Ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, akkor feleslegesek, ha pedig nem, akkor veszélyesek. Tehát mindenképpen tűzre kell vetni őket."

Ray Bradbury híres 1953-as regénye, a Fahrenheit 451 főként a francia újhullámos Francois Truffaut azonos című 1966-os filmje révén vált népszerűvé. A címben szereplő 451 Fahrenheit-fok az a hőmérséklet, amelyen a papír, a könyv lángra lobban. Az utópia egy olyan diktatúrát mutat be, amely számára a könyvekben rejlő tudás jelenti a legnagyobb kockázatot, ezért létrehozzák a lázadó állampolgároknál talált könyveket elégető Tűzőrséget. A könyvégetésben jeleskedő főhős végül maga is ellenálló lesz, csatlakozik a különleges emberekből álló csoporthoz, amelynek tagjai - a könyvemberek - úgy őrzik meg a tudást a jövő számára, hogy szóról szóra betanulnak egy-egy fontos könyvet.

 Ez a két párhuzam jutott eszembe annak a hírnek az olvastán, hogy a Moses Mendelssohn Központ 316 elégetett könyv újrakiadását és terjesztését tervezi. 1933-ban mintegy ötven német városban a nácik kb. 10 000 úgynevezett németellenes kötetet égettek el - ezeknek a könyveknek és ennek a barbár cselekedetnek kíván mementót állítani a Központ a 316 könyvből álló sorozattal.

 Ez szép. Mint hamvaiból a Főnix-madár, újraélednek az elhamvasztott könyvek. Felteszem, szövegüket digitális formában is előállítják és felteszik az internetre. Hogy soha többé ne lehessen őket elégetni.

• Keresőbarát weboldal készítése
• Optimalizációs Linkek
• Optimalizálás alatt