Orális álom
Helyeslő hümmögések közepette olvastam a hírt a HVG-Online-on: egy bankár 100 Picasso-grafikát ajándékozott a British Museumnak. Értesülésemet rögvest meg is osztottam frissen nyitott tallózó oldalamon, és csak miközben gyönyörködtem a mester kubista nő-alakjában, amellyel a HVG illusztrálta a hírt, aközben döbbentem rá, hogy ennek a képnek semmi köze a cikkhez, illetve csak annyi, hogy ez is Picasso, de semmiképpen sem grafika, így nem is tartozhat a száz ajándékkép közé. Persze hogy nem, hiszen ez a katalán művész egyik legismertebb és legdrágább remeke, a Vollard sorozatként ismert rézkarc-kollekcióval csupán az rokonítja, hogy ez is az 1930-as években készült és a grafikákon is feltűnő Marie-Thérése Waltert, don Pabló kedvesét ábrázolja. No de nem inkább a szóban forgó rézkarcok egyikét kellett volna a cikk alá tenni? Ráadásul – próbáltam kutatni vizuális memóriám celláiban – mintha a képnek az alja is hiányoznék a HVG-ben… »tovább
Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság. 
Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent, egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve. A látható „köntörfalak”-on túl ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. 
Töredelmesen bevallom, nem igazán vonzódom a kosztümös történelmi filmekhez, a közelmúlt és a jelen, no meg a fikció sokkal jobban érdekel a régmúlt historikus megközelítésénél irodalomban és filmvásznon egyaránt. A tegnapi film mégis két órányi zavartalan élményt nyújtott. Arthur Miller azonos című saját drámájából írta A salemi boszorkányok forgatókönyvét (angol címe The Crucible [Tűzpróba], 1996, rendezte Nicholas Hytner). A történet 1692-ben játszódik Új-Angliában, szereplői észak-amerikai angol telepesek. Massachussets állam Salem nevű településén a puritán életmódra kényszerített fiatal lányok elfojtott érzékisége sajátos módon tör felszínre. Játékos szerelem-varázslásaikat a számonkérés súlya alatt megszállottságnak hazudják, megnevezik ördöggel cimboráló megrontóikat, akiket a bíróság perbe fog, szabályos 
Ottlik Géza ma lenne 94 éves; akár élhetne is. A Papiruszportál c. remek irodalmi-kulturális webhelyen kívül másutt semmilyen aktuális megemlékezést nem találtam, itt azonban érdekes beszámoló olvasható a kőszegi Ottlik-kiállításról. Hogy éppen itt, az persze nem véletlen: ez a portál (és jogelődje) egyik letéteményese az Ottlik-kultusznak azon a réven, hogy belső emberei közé tartozik a szombathelyi Fűzfa Balázs irodalomtörténész, akinek saját rovata van a szájton, mégpedig a beszédes Iskola a határon címmel. Most címlapra került a szerző ide vágó tavalyi írása is: Egy irodalmi kultusz születése. Az Ottlik-kultusz első évtizede Kőszegen és Szombathelyen.
Ma reggel a szórakoztatóipari szolgáltatás terén élenjáró TV2-n rövid beszélgetés a Mokkában Trill Zsolttal és Kubik Annával abból az alkalomból, hogy Trill Zsolt megkapta a Bubik István-díjat, amelyet most először ítéltek oda (ez egy hír).