Polanski közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület.

Eleinte Hitchcock-i szituációk és kiszámíthatatlanságok tartják fogva a nézőt: a kételkedő és gyanakvó hatóságok keltette csapda; a nem tudni, mi történt helyzetéből eredő szorongás; a kétségbeesésből az ijesztő bizonyosságba vezető kusza nyomok; véletlenek és szükségszerűségek egymásutánja; a hétköznapi ember muszáj-Herkules hősiessége; a titokzatos segítőtárs megjelenése… Ám nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi. Ami az elején intellektuális idegjáték volt, a végére vásári hatásvadászattá válik – ráadásul anélkül, hogy a profi akciójelenetek látványossága kiváltaná a belső feszültséget.