Így újév előtt talán kellemes hangulatba ringatja olvasóimat az alábbi néhány kedvenc idézetem.

Elsőre néhányat az írott forrásokból.

Minden idők legzseniálisabb mondata kétség kívül a szép emlékű Csengeri Dezső „A Tiszánál, pirkadatkor” című regényéből való (Ungvár, 1980). Így hangzik:

„Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rugdosta a csizmájával vacokra.”

Ugyaninnen:

„Alighanem meghűlhetett az elmúlt hetek szervező-agitációs caplatásai alatt.”

A frissebbekből. Három gyöngyszem Nagy Zoltán Mihály "Páros befutó" (Ungvár, 2002) kisregényéből:

„Az ezüstfényben megtestesült csoda lassan, méltóságteljesen úszik a zötykölőssé vetemedett makadám fölött.”

„Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába.”

„erős kezében riadt remegéssé sikeredik a vállrándítás szándéka”

Ugyancsak NZM-től, egy novellájából:

„a kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát.”

A három kutyától így el is jutottunk a tetőzabáló kecskékhez.

--------

• Irodalmi Optimalizálás lépésenként
• Kárpátaljai Optimalizációs kísérlet

Legalább egy emberöltőnyi ideje tűnődöm azon, hogyan állok én az egyén és közösség kérdésével. Egoista lennek vagy csak individualista az utóbbi időben, amióta nem tudok feloldódni Kárpátalja magyar közösségében.

Ez számomra elsősorban valamiféle lelkiismereti kérdés – ösztöneimben, érzelmeimben még mindig nagyon erősen kötődöm Kárpátaljához. Továbbra sem tudom másutt elképzelni az életemet, amely nyilván valami mássá, másfélévé válna, ha nem innen, nem ebből a közegből meregetném szemem a világ dolgaira. A szó hagyományos értelmében lelkiismeretnek én ugyan ezt nem nevezném, esetleg ragaszkodásnak vagy kötödésnek, de leginkább érzelmileg megélt és elfogadott helyzetnek. Hasonlóan fest nálam a következő tényező is:

akarati kérdés – nem állíthatnám, hogy (főleg az utóbbi 2 évtizedben) valami áthatott hivatástudatból vagy felelősségérzetből vállalnám kárpátaljaiságomat, amelyet magamra vonatkoztatva nem érzek sem nyomasztó tehertételnek, sem kegyes kiváltságnak. Ellenben olyan helyzetnek gondolom, amely eléggé sajátságos – és sajátosságában érdemes arra, hogy azon teljességében elfogadjam és megéljem, hogy nehézségeit áthidaljam és „könnyebbségeit” felhasználjam. Személyiségem részévé égett ez a helyzet, és én akarom, hogy az is maradjon. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez egy kicsit is visszatartana a legélesebb kritikák megfogalmazásától. Sőt.

A szovjet erotikus ABC egy pikáns grafikai sorozat: az orosz - cirill ábécé betűi láthatók rajta pornográf jelenetekkel övezve. Holott az elhíresült szlogen szerint a Szovjetunióban nem volt szex, mert az burzsoá csökevény. A pártfelügyelet alatt álló nyilvánosságból teljességgel kiszorított erotika (és pláne pornográfia) iránt ez felfokozta az érdeklődést, történetek járnak arról, hogy kacsintgatós-pucérnős pénztárcákkal és vetkőzőnős golyóstollakkal vagy a Playboy egy-egy számával minden államhivatalnokot meg lehetett vesztegetni a brezsnyevi időkben.

Ám az alábbi erotikus ábécé korábbi keletkezésű. Az akvarellek 1931-ben, a sztálini korszak sűrűjében készültek. A pikáns képek külön pikantériája, hogy alkotójuk az a számos állami díjjal és kitüntetéssel jutalmazott Szergej Merkurov (Серге́й Дмитриевич Меркуров, 1881—1952), aki a legmonumentálisabb Sztálin- és Lenin-szobrok alkotójaként vonult be a szovjet művészettörténetbe. Mentségére szóljon, hogy ifjú korában Párizsban is élt, ragadhatott rá ott valami.

De a szabad művészeteket feledve Merkurov mint szakértő Sztálin idejében az ország vezető szobrászává vált, rendszeresen kapott Lenin- és Sztálin-szobor megrendeléseket. Az ő készítette az ország legnagyobb emlékműveit:. Az 1940-es évektől kezdve azonban folyamatosan visszaszorul, 1952-ben pedig lebontották egyik leghatalmasabb művét, a moszkvai népgazdasági kiállításon álló Sztálin-monumentumot – s a művész még ebben az évben elhunyt. A hruscsovi enyhülés idején több Sztálin-emlékműve is hasonló sorsra jutott, nem túl nagy kárára az egyetemes kultúrának.

Volt egyszer egy gonzóblogom

Egyetlen rámenős fecske is tavaszt kavarhat az állóvízben. vagy hogyan is van ez a közmondat. Történt, hogy nemrégiben felelevenítettem régi, sokáig álnéven vezetett alternatív és meglehetősen szókimondó hírblogom történetét, amely a gonzó újságírás kárpátaljai megteremtésének halovány kísérlete volt, s amelynek anyagai a neten már nem érhetők el. Illetve kis trükkel, és kicsit hiányos, torzított formában mégis. Most elkezdtem a szövegek kibányászását és újraközlését – éppen az  új viperás blogban, amelyet talán Vipera Nyúzra keresztelek.  Az első 5 cikk már olvasható abból az emlékezetes korszakból, amikor a Kárpáti Igaz Szó szakadni kezdett Kőszeghy Elemér mentén, amikor Dupka György helyesírási készségei tetőztek, Gubcsi Lajos költészete pedig az egekbe hágott - és mindenki azt találgatta, ki lehet Kárpáty Zoltán. Jó szórakozásra adódik tehát lehetőség itt: Kárpáty Nyúz - de előtte tisztázzuk, miért és hogyan jön a képbe a Jókai-regényhős névrokona.

Az anonimitás fő oka nem annyira a rejtőzködés volt, hanem egyfelől ki akartam alakítani egy újfajta internetes entitást, másfelől azt szerettem volna, ha személyemtől elvonatkoztatva, önmagukban válnak fontossá azok az éles kritikai észrevételeim, amelyekben a kis magyar provinciánkban gyökerező visszásságokat tettem szóvá. A hang szokatlan szabadossága és a bírálatok gyakran provokatív keménysége hamar feltűnést keltett, sokan olvasták a Kárpáty Nyúzt – és még többen beszéltek róla. Nekem pedig kedvemre volt az öncélú, de közérdekű és közszórakoztató baszkuráció (mint ezt akkor az ilyenfajta blogolásról megjegyeztem).

A Karpaty News akkor hívta fel magára széles körben a figyelmet, amikor kisebb fajta botrányt keltett azzal, hogy leleplezte a KMKSZ és a beregszászi Főiskola fantom-honlapját. A feltűnő leginkább az volt, hogy a teljesen átgondolatlan, nevetségesen üres, hibáktól hemzsegő és plagizált anyagot is tartalmazó (vélhetően csak pénz-elszámolás miatt készült) honlapot néhány órával a hálóra helyezése után én már megtaláltam és pellengérre állítottam akkor, amikor még csak egy nagyon szűk kör tudott róla, nem volt benne a keresőkben, sehol nem hivatkoztak rá. A Főiskolán azóta sem értik, hogy jutott tudomásomra a honlap címe – a bírálatot pedig meglehetős hisztériával fogadták.

A magát a második nyilvánosság orgánumaként hirdető bloggal alig 2 hónappal indulását követően már a hivatalos sajtó is foglalkozott, Horváth Sándor például ezt jegyezte meg róla (az azóta szintén megszűnt Ukrajnai Magyar Krónikában): „Az a helyzet, hogy környezetem hetek óta egy internetes hírizén szórakozik. Jó kis hogyishívják ez. Úgy ugrik a KMKSZ-nek, UMDSZ-nek, KMPSZ-nek, mint a fentebbi vak ló a falnak.”

Több cikkben is hivatkozási alap lett az, amit a Nyúz írt, újságban és az UMDSZ honlapján is idézték például a Kovács Miklós tökön szúrta magát c. írást. Nem mintha az utóbbi nagy dicsőség volna, de azt jól példázza, az egyik fél mennyire vette a lapot, amikor az ellenfelet cikiztem – és milyen süket maradt vagy mennyire megsértődött, amikor éppen őróluk írtam rosszat.

Még az is előfordult, hogy a blogom nevében hivatalos levelezéssel  kinyomozott, majd közzétett alapítványi támogatási összegek sajtóbeli említésekor forrásul a Nyúzt nevezték meg. Pontos tudomásom van arról is, hogy – miután a nagy pénzből készített csapnivaló honlap gyengéit szóvá tettem, illetve magát a félig-meddig titokban készülő szájtot lelepleztem – azután a honlap gazdájául fel sem tüntetett tekintélyes magyar oktatási intézmény nyomozást indított a blog szerzőjének kiderítésére, mi több, legfőbb vezetője elvárta, hogy a blog minden új cikkét nyomtatott formában (!) a megjelenés reggelén asztalára tegyék ezzel megbízott beosztottjai. (Akkoriban egy önérzetes magyar vezető még úgy gondolta, hogy képernyő elé görnyedve ő maga nem alacsonyodhat le az internethez.)

Újdonságnak számított az is, hogy a blog szabad hangnemén és a cenzúra hiányán felbátorodva az olvasók bátorsága is megjött, sok mocskos ügyet maguk is kiteregettek kommentjeikben (a hozzászólások egy másik része “természetesen” a cikkek szerzőjét pocskondiázta).

Egy idő után egyre többen tudták, vagy tudni vélték, ki a blog írója. A kárpátaljai írástudók eléggé zárt kört alkotnak, kilétemre annak ellenére rátapintottak, hogy magamról is gyakran írtam keresetlen hangnemben. No meg: a neten elérhető életrajzomban szinte az indulás pillanatától feltüntettem a blogot: névvel, linkkel.  Arról nem is beszélve, hogy az Ősmanzárdon vezetett hírfolyamom még 2001-ben ezen a néven futott:

Ha tehát valaki igazán vette a fáradságot, rábukkanhatott az összefüggésre. A beazonosítás nem volt ellenemre, de elütötte a játék élét, többé nem volt eléggé izgalmas a nyúzolás (egy idő után magam is nyilvánvalóvá tettem kilétemet). Az a szándékom, hogy néhány fiatalt megnyerjek állandó külsős szerzőnek – pár biztató jel után kudarcot vallott.

Az első 2 hónap tanulságait magában a blogban így foglaltam össze:

A kárpátaljai olvasók számára tökéletesen ismeretlen (volt) az independent hírblog fogalma, ezért nagy zavart keltett a Karpaty News. A zavar jelei a következők voltak:

• Mindenki elsődlegesen a blogger kilétével kezdett foglalkozni és szinte mellékes volt, mit ír.
• Mivel Kárpátalján szinte kivétel nélkül mindenki beletartozik valamelyik csapatba (főleg az értelmiségiek), így teljesen felfoghatatlan volt számukra, hogy valaki mindkét oldalra egyformákat csapjon. Ezen az értetlenségen eléggé sajátos módon emelkedtek felül: mindenki azonnal az ellenség csapatából valónak gondolta a bloggert, szinte figyelembe sem véve, hogy ezek szerint “a sajátjait” is ugyanolyan módon kiosztja. Úgy okoskodtak, hogy “minket” meggyőződésből támad, “őket” pedig csak tessék-lássék módon, mandínerből.
• Mindenki halálosan megsértődött és rettentően felháborodott, a bloggert kikiáltották aljas gazembernek. Elutasításukat még az sem enyhítette, hogy a másik csapatról írt cikizések olvastán maguk is dörzsölték a tenyerüket.
• A kárpátaljai közgondolkozásra jellemző módon azt senki még feltételezni sem tudta, hogy valaki egy ilyen blogot önérdek nélkül, saját örömére készítsen, ezért szinte azonnal az került az érdeklődés középpontjába, hogy ki fizeti ezt az egészet, kinek a csatlósa, bértollnoka a blogger. (…)
• A két hónap további tapasztalata, hogy az ellentmondásos fogadtatás ellenére a Karpaty News felszabadította az olvasókat bizonyos gátlások alól. Ennek egy része igen pozitív: akik eddig nem igazán mertek (tudtak) a kárpátaljai magyarságszervezetek gyanús ügyeiről beszélni, azok most gyakran kitálalnak (a kommentekben). Megnyilvánulásaikat persze nem árt fenntartásokkal fogadni, de ha ennyien beszélnek róla, akkor aligha férhet kétség ahhoz, hogy igenis vannak pénzlenyúlások, korrupciók, eltulajdonítások. Bizonyítani ezeket nehezebb lenne, de már az is valami, ha ki lehet beszélni őket. A gátlások felszabadulásának negatív oldala, hogy a durva hangnem, a trágárkodás és a személyeskedés is állandó lett a hozzászólás-vitákban. Ám úgy gondoljuk, nem olyan nagy baj, ha ez a szelep is kienged. Bízunk abban, hogy az értő olvasók különbséget tudnak tenni a szerzői honlap-cikkek és a külön boxokban olvasható otromba beszólások között.
• Munkánk kezdetekor nem igazán tűztünk célokat magunk elé, hiszen szórakozásnak, szerepjátéknak, alkotói ambíciók kiélésének tekintettük a blogot. Komollyá attól vált, hogy az érintettek komolyan vették. Utólag úgy tűnik, mégis elértünk néhány dolgot, ezeket örömmel betesszük eredményeink közé. Okoztunk néhány kellemetlen percet azoknak, akik mindeddig sértetlenül és teljes nyugalomban űzhették jól fizető játékaikat; eközben néhány kellemes percet szereztünk azoknak, akiknek velünk együtt nagyon tele volt a töke a sok simlisséggel; talán akadtak, akiket sikerült rácsodálkoztatnunk olyasmire, amiről eddig nem tudtak. Legfőbbképpen pedig, reméljük, sokakat el tudtunk szórakoztatni jegyzeteinkkel és azzal, hogy bármelyikhez hozzászólhattak.
• Mindezek fényében akár abba is hagyhatnánk az egészet. Olvasóink nagy többsége pontosan vagy pontatlanul “beazonosított” minket valakivel, ami sem nem jó, sem nem rossz, épp csak elveszi azt a kis bizsergést, amit a “titok” jelentett, s ami talán felfokozta az érdeklődést. Most, hogy már a legtöbben odaképzelnek egy arcot a blogger neve mögé, a dolog kevésbé szórakoztató (nem nekünk, hanem az olvasónak!!). Kedves fürkészőink úgy jártak, mint a türelmetlen olvasó, amikor a krimi végére lapoz, megtudja, hogy ki a gyilkos és ezután már nem élvezi igazán a regényt. Hát tetszett volna kevésbé lenni mohó és kíváncsi!
• Befejezhetnénk a blogolást azért is, mert halovány szándékunk, hogy hasonfazonú független írástudókból kis csapat verődjön össze a News bloggereinek személyében, nagyjából-egészében kudarcot vallott: a legszorgalmasabb külsős szerző már ki is szállt, a továbbiak első-második cikkükön nem jutottak túl. Újabb jelentkezőkre számítani vagy újabb meghívásokat kiküldeni aligha lenne érdemes. (…)
• Végül azt is bebizonyította ez a két hónap, hogy nincs az az elmérgesedett helyzet, amit ne lehetne tovább mérgesíteni. Nem vagyunk meggyőződve arról, kívánjuk-e a továbbiakban is ezen az áron növelni adrenalin-szintünket. Bloggolni jó, de nem bloggolni semmivel sem rosszabb.

A blog aztán még egyszer-kétszer megújult, újraindult más helyen, de a kezdeti figyelmet már nem tudta magára vonni, aztán lassan elhanyagolódott, elfelejtődött. Az első verziójának a hozzászólásai elérhetetlenné váltak (ezek egy külső szolgáltató felugró boxaiban jelentek meg, a szolgáltató megszűnt…).

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy szinte semmi értelme nem volt kiteregetni bizonyos ügyeket, szóvá tenni a magyarságszervezetek és intézmények környékén tapasztalható visszaéléseket, számon kérni a kiadványok, honlapok, rendezvények minőséget, szóvá tenni vezetők, alkotók alkalmatlanságát – e tekintetben Kárpátalján tovább romlott  a helyzet.

Így aztán lassan kimúlt a Nyúz. Cikkeinek a többsége ma már érdektelen és gyakran szinte érthetetlen is, a sok hivatkozó link nem működik, így nem tudni, mi mire vonatkozik. Ezért az anyagot egy idő után töröltem a netről. Persze kis furfanggal azért még minden megtalálható, az én laptopom merevlemezén most már szépen ott sorakozik pár év gonzóságom krónikája.

Hosszú kutatómunkám eredményeként megszületett a kiváló indonéz költő, publicista és prózaíró, Muhammad ibn Salim Balfas (1922-1975) eddigi legteljesebb magyar nyelvű életrajzi összefoglalója. Szükségesnek tartottam elkészítését, mert miközben hazájában az indonéz nemzeti irodalom egyik megteremtőjét, a Yag-novella mesterét lassan nemzeti hősként tisztelik, aközben a magyar sajtóban olykor még puszta létezését is kétségbe vonják. Ez a közlés talán szétoszlathat néhány alaptalan találgatást, tévhitet. – Ezúton köszönöm meg Dr. Kállay O. Béla hatékony segítségét dolgozatom elkészítésében, amelyet ezúton ajánlok olvasóim és a szakma érintettjeinek szíves figyelmébe: katt: Muhammad Balfas indonéz költő élete és munkássága

Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból.

Kő és árnyék - előrendelés

Mivel új verseskötetem kereskedelmi forgalomba egyáltalán nem kerül, fontolgatom, hogy elkészítem elektronikus könyv (e-book) formájában és az esetleges érdeklődők csekély ellenértek fejében megkaphatják e-mailben. Ha elegendő számú előrendelés érkezik, hozzálátok a munkához. Aki igényt tartana az e-könyvre, kérem, itt jelezze:

 A régi Ungvár képei 

 Zabriskie Point

Helyeslő hümmögések közepette olvastam a hírt a HVG-Online-on: egy bankár 100 Picasso-grafikát ajándékozott a British Museumnak. Értesülésemet rögvest meg is osztottam frissen nyitott tallózó oldalamon, és csak miközben gyönyörködtem a mester kubista nő-alakjában, amellyel a HVG illusztrálta a hírt, aközben döbbentem rá, hogy ennek a képnek semmi köze a cikkhez, illetve csak annyi, hogy ez is Picasso, de semmiképpen sem grafika, így nem is tartozhat a száz ajándékkép közé. Persze hogy nem, hiszen ez a katalán művész egyik legismertebb és legdrágább remeke, a Vollard sorozatként ismert rézkarc-kollekcióval csupán az rokonítja, hogy ez is az 1930-as években készült és a grafikákon is feltűnő Marie-Thérése Waltert, don Pabló kedvesét ábrázolja. No de nem inkább a szóban forgó rézkarcok egyikét kellett volna a cikk alá tenni? Ráadásul – próbáltam kutatni vizuális memóriám celláiban – mintha a képnek az alja is hiányoznék a HVG-ben… »tovább

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket. Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).