Ezúttal egy főpapnak sikerült akkora szamárságot mondania, hogy a média hónapokig fogja csócsálni, mint annak idején Semjén Zsolt Mikola István szingli hordáit.

A szinglik most is megkapták a magukét, de Márfi Gyula veszprémi érsek főcsapása mégsem őket érte, hanem a "vad liberálisokat", akik miatt Magyarország szabadságmérgezésben szenved. Mégpedig azért, mert a vad liberálisok túlhangsúlyozzák az egyén önmegvalósításhoz való jogát, és ezzel csapást mérnek, többek között, az anyaságra.

Tovább Szabadságmérgezés

Márfi Gyula veszprémi érsek több jeles személyiség jelenlétében azt találta mondani: "szabadságmérgezésben szenvedünk". Az MTI a műsorban is említett tudósítása szerint az érsek Esztergomban a Mindszenty József bíboros halálának 32. évfordulójára emlékező szentmisén számba vette a hazaszeretet és az anyaság elleni "mélyütéseket", melyek szerinte a nemzeti szocializmustól, az ateista-materialista humanizmustól és a vad liberális embereszménytől származtak. Felidézte az általa Hitlernek tulajdonított mondást: "Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!", majd szólt a dolgozó nőket a szocializmus építőivé változtató ideológiáról és kijelentette, hogy a vad liberális embereszmény a szingli, aki "nem képes, hogy odaajándékozza magát másoknak, hogy feláldozza életét másokért".

MTI-hír: 2007. május 05.:

A szabadságmérgezésben szenvedő Magyarországról beszélt a veszprémi érsek szombaton Esztergomban, a Mindszenty József bíboros halálának 32. évfordulójára emlékező szentmisén az amerikai nagykövet, politikusok és a templomot megtöltő hallgatóság előtt.

Magyarország szabadságmérgezésben szenved, mert a vad liberális embereszmény túlhangsúlyozza az egyén önmegvalósításhoz való jogát és ezzel többek között csapást intéz az anyaság ellen. A vad liberális gondolkodók nem veszik észre, hogy szabadság merőben külső túladagolása milyen óriási veszéllyel jár - mondta Márfi Gyula érsek.

A katolikus főpap a túladagolt szabadságot az életmentő gyógyszer halált okozó túladagolásához hasonlította, majd hozzátette: Meg vagyok győződve, hogy Magyarország ma szabadságmérgezésben szenved, és éppen ezért életveszélyben van.

Az érsek szentbeszédében számba vette a hazaszeretetet és az anyaság elleni „mélyütéseket", melyek szerinte a nemzeti szocializmustól, az ateista-materialista humanizmustól és a vad liberális embereszménytől származtak.

Felidézte az általa Hitlernek tulajdonított mondást : Asszonynak szülni dicsőség, lánynak szülni kötelesség!, majd szólt a dolgozó nőket a szocializmus építőivé változtató ideológiáról és kijelentette, hogy a vad liberális embereszmény a szingli, aki nem képes, hogy odaajándékozza magát másoknak, hogy feláldozza életét másokért.

Megemlítette, hogy az állam által fenntartott televíziókban már tavaly sem volt anyák napi műsor és az idén sem lesz.

Márfi Gyula a hazaszeretők példaképének állította Mindszenty Józsefet, és a hazaszeretetet veszélyeztető tényezők között említette, hogy tavaly októberben a rendőrök számos embert megvertek, szavai szerint azért, mert nemzetiszínű lobogó volt a kezükben.

- Hazánk nemzeti jelvényeinek meggyalázását minősítsék bűncselekménynek a jogalkotók... és ha ezt a cselekedetet hivatalos személyek követik el, ne kereszteljék át szakszerűtlen intézkedéssé - mondta a veszprémi érsek.

Az egyházi vezető a szószékről kérte azt is, hogy azokkal az emberekkel szemben, akiket tavaly október 23-án ártatlanul bántalmaztak, többnyire azért, mert nemzetiszínű jelvényeket hordtak, szüntessék meg a legsötétebb időket idéző koncepciós eljárásokat, és elszenvedett sérelmeikért kapjanak méltányos elégtételt.

A szentmise után Erdő Péter bíboros vezetésével a kegyelet virágait helyezték el az esztergomi Bazilika altemplomában Mindszenty bíboros és segédpüspöke, Meszlényi Zoltán sírjánál.

A misén részt vett Boross Péter volt miniszterelnök, Semjén Zsolt, a KDNP vezetője, Lenkovics Barnabás alkotmánybíró, Péterfalvi Attila adatvédelmi ombudsman, valamint az Egyesült Államok és Lengyelország magyarországi nagykövete.

_________________________________

liberális honlap

Hogy "megosztó személyiség" vagyok, ahhoz hozzászokhattam az elmúlt évtizedekben. Talán 20-25 éve lehettem utoljára abban az helyzetben, amikor szinte mindenkivel jóban voltam, amikor így vagy úgy

06. aug. 3. (megosztó személyiségem)

Az UngParty Manzárd a napokban bekerült az OSZK Elektronikus Periodika Archívum és Adattár rendszerébe. Íme: Manzárd-EPA. Azon először meglepődtem, hogy a 97-ig visszemenő évlinkekre kattintva mindenütt ugyanaz az oldal - a legfrissebb - jön be, aztán kicsit beleolvastam, hogy is gondolták ezt az archíválást az OSZK-ban. Hát úgy, hogy amelyik elektronikus periodika a saját webhelyén teljes egészében (összes évfolyam, összes "száma" hiánytalanul) megtalálható, azt bizony nem mentik le a saját archívumukba és nem bontják évfolyamokra, hanem rálőcsölik az élő periodika linkjét, tessék keresni a régebbi számokat az eredeti honlapon. Végül is eléggé célszerű megoldás. Csak azt nem tudom, ha hirtelen törölném a teljes archívumomat, akkor honnan lenne meg az OSZK-nak. Igaz, vélhetőleg túlélné a nemzet könyvtára ezt a veszteséget. Fura érzés megnézni a katalóguscédulát és a képernyőfotókat... Az viszont külön öröm, hogy Markovits Teodóra Álkárpátráza is felkerült ugyanide: ÍME.

Megjelent Moholy-Nagyom a Papiruszportálon: A nagy modulátor.

Hogy "megosztó személyiség" vagyok, ahhoz hozzászokhattam az elmúlt évtizedekben. Talán 20-25 éve lehettem utoljára abban az helyzetben, amikor szinte mindenkivel jóban voltam, amikor így vagy úgy (ösztönösen vagy tudatosan vagy mások kegyelméből) elkerülhettem a konfliktusokat. Tele voltam jóindulattal és őszinte segítőkészséggel, az sem zavart, ha a gyönge minőség és/vagy a dilettantizmus érvényesült jóindulatom és segítőkészségem révén. Kamasz koromban és fiatal felnőttként voltak ugyan lázadásaim és radikális szembefordulásaim, de ezek szinte kizárólag családon belül zajlottak. "Kifelé" hosszú ideig tartózkodtam attól, hogy bármilyen éles kritikát megfogalmazzak környezetemmel szemben. Ebben, azt hiszen, két dolog játszott közre. Az első apám negatív példája. Neki, kis túlzással, életeleme volt az ellenségeskedés. Bár saját ügyeitől távol tartott, azért annyit látnom kellett, hogy valamely célok érdekében mindig harcolt valakik és valamik ellen, szinte mindig hadban állt, és azzal, hogy teljes vehemenciával képviselt ilyen vagy olyan nézeteket, álláspontokat, azzal meg is osztotta környezetét: voltak hívei és voltak ellenségei, voltak barátai és talpnyalói, "beépült" ellenlábasai, és voltak olyanok is, akik vagy burkoltan vagy nyíltan szembefordultak vele. Utóbbiakkal apám éveken át állóháborút folytatott. Ez engem riasztott, az alig maroknyi kárpátaljai magyar értelmiség megosztását súlyos hibának tartottam, és félig tudatosan, félig ösztönös igyekvésből ennek a csorbának a kiköszörülésére tettem fel akkori életemet. (Az idő tájt ebben látványos sikereim voltak, mára azonban úgy ítélem meg, semmilyen értékelhető eredményt nem mutathatok fel: távlatosan és egy magasabb értékrend felől nézve azok a megvalósulások igen gyönge minőségűek voltak, s az akkori nemes célnak az elérésében, alighanem többet ártottak, mint használtak.) A másik motiváció a közösen kitűzött, kollektív erőfeszítéssel elérhetőnek gondolt cél volt. Mi, akkori fiatal (és kevésbé fiatal) irodalmárok, képzőművészek, zenészek, tanárok (a nyolcvanas években) valamennyien nagyjából ugyanazt képviseltük és többé-kevésbé ugyanazt akartuk: a kárpátaljai magyar írásbeliség és kultúra kibontakoztatását, felvirágoztatását. Én ennek a célnak akkor alárendeltem igen sok mindent: ízlésbeli finnyásságot, személyes ellentétet, elvi fenntartásokat. Még az akkor súlyos tévedésből nemzetietlennek gondolt izmusok iránti vonzalmamat is elfojtottam. Dehogy nem láttam, hogy XY csapnivaló költő! Hogy ne tudtam volna, hogy ZQ gyönge novellista. Ne láttam volna, hogy WW dilettánst grafikus. Dehogynem! Ám egy hajóban eveztünk, egy közös célért "harcoltunk", persze hogy "elfelejtettem" rosszat mondani, írni a művészetükről. (Nemrég kezembe került egy lektori jelentésem. A Kárpáti Kiadó szerkesztője kiselejtezte XY verseskötetének a kéziratát, csupa badarság, ezt nem lehet kiadni, állította. De az érintett szerző kijárta a főszerkesztőnél, hogy kiadják nekem külső véleményezésre az anyagot. Én meg jól megtámogattam. Igaz, többször is leírtam, hogy poétikai és versművészeti szempontból, sőt, olykor a helyes nyelvhasználatot illetően is éppenséggel hagy kívánni valót maga után a kézirat, ám a megfogalmazott gondolatok, a költőelődök és a magyar történelmi alakok iránti alázat, a magyarság őszinte megvallása és valamiféle göcsörtösen felszínre bukkanó költői őserő mégis indokolttá teszi a kötet megjelenését. Meg is jelent. Ó, hogy mekkorát tévedtem, amikor azt gondoltam, valamely nemes cél felmentést adhat a művészi minőség elvárhatósága alól!) Aztán, amikor "kitört a szabadság" és azt gondoltam, most már valóban megvalósulhat mindaz, amiért annyi erőfeszítést tettünk (lesz valódi folyóiratunk, saját kiadónk, független szervezetünk, s mivel nincs cenzúra, akadálytalanul írhatjuk remekműveinket), akkor azt kellett látnom, hogy... Ó, ezt már annyiszor megírtam! És éppen az volt a baj. Hogy megírtam a fenntartásaimat. Hogy megfogalmaztam a kritikáimat. Hogy előbb óvatosan, aztán egyre markánsabban megmondtam a rossznak gondoltról, hogy rossznak gondolom. Ebben már nem gátolt semmilyen közös harc és kollektív nekifeszülés - hiszen mindez okafogyottá vált. Mondtam én. De mást mondtak azok, akik csak háborúnak tudják elképzelni mind az iropdalmat, mind a magyarságot. Én meg bizony kiléptem a hadseregből. Így lettem a legtöbbek szemében ellenség. Aztán lassan felszínre kerültek az irodalomszemléleti, világnézeti, sőt politikai és ideológiai ellentétek (ebben én nagyon sokat változtam, mondhatni nagyjából visszatértem elhivatott irodalmárkodásom előtti, kamaszkori eszményeimhez), és mivel én már nem tudtam ezekben az ügyekben sem hallgatni, sem elkendőzni vagy szépen becsomagolni a véleményemet, hát megosztó személyiség lettem. Az emiatt engem érő támadásokhoz hozzászoktam, olykor még inspirálnak is. Nincs bennük hiányom (mint ahogy elismerésekben sem), főleg, amióta blogíróként hellyel-közzel a nyilvánosság előtt zajlik az életem. Mindez most két dolog miatt jutott eszembe. Az első az, hogy akaratom ellenére a Blogtér közönségét is megosztottam valamennyire. Eddig talán 3 blogíró társsal volt kisebb-nagyobb konfliktusom. Egyikük - Bakura - a Blogakadémia nevű blogjában nemrégiben szavazásra bocsátotta azt a kérdést, hogy kit tartanak olvasói a kedvenc és kit a legellenszenvesebb blogírónak. Nem kis döbbenetemre engem is felvett a listára, persze megkérdezésem nélkül. No és saját magát is szerepelteti a szavazólistán. Igazán nem látom ilyesminek az értelmét, inkább provokációnak gondolom. Talán arra számított, hogy saját maga mellett szimpátiaszavazást provokálhat ki, miközben azokat, akikkel bajuszt akasztott, talán leszavaztathatja. Nem ez történt. Nos, bár egyáltalán nem gondolom, hogy ez a szavazás reprezentatív lenne (még félszáz szavazat sincs egyik kategóriában sem), az azonban mégis érdekes, hogy mindkét listán az élen vagyok, vagyis nagyjából ugyanannyian gondolnak a legszimpatikusabbnak, mint ahányan a legellenszenvesebbnek. A másik eset azt is mutatja, hogy sokakat már az is irritál, ha pusztán megszólalok egyes webhelyeken. A Kárpátinfó fórumában nyitottak egy Pillangószív topikot, és mivel ebben az internetes játékban én is rész veszek, olykor beírtam, betűztem a versennyel kapcsolatos linkjeimet. Mígnem valaki teljesen váratlanul "beszólt" nekem: "Maga Balla László fia vagy unokája? Hírből ismertem az öreget, csökönyösen makacs kommunista hírében állott... Igaz az, Hruscsov házitolmácsa volt, sőt ő fordította le Kádár 56-os beszédeit oroszról magyarra?" Figyelem! A topik az keresőoptimizáló versenyről szól! Ez a "Maga" indítás, a felmenőim iránti érdeklődés meg a teljes tájékozatlanság jól mutatja, hogy kocsmai belémkötésről van szó, ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, hogy "buzi-e vagy?". Nos, próbáltam kitérni a provokáció elől. Erre a jóember külön topikot nyitott BDK címmel és nemcsak épületes hozzászólással indította, hanem ilyen kérdéseket állított be a szavazógépen: Mi a véleményed BDK-ról Hiteles közéleti személyiség, Kárpátalja reprezentáns személyisége Apja kommunista múltja determinálta liberális érzelemvilágát Született lázadó a nemzet ellen Kíváncsi vagyok ősei vallására Úgy döntöttem, hogy ezen a szinten talán mégsem ereszkedem vitába és az őseim vallása iránti érdeklődés épp eléggé mocskos dolog ahhoz, hogy ebbe a játékba ne menjek bele. EZT ki is fejtettem. A jóember reagálásait érdemes elolvasni.

 

top10 google-találat

Tegnap volt éppen egy éve annak, hogy elindult a Kárpáty Nyúz. Annak meg több mint fél éve, hogy halódik, vegetál. Csak nagyon erőtlen kísérleteket tettem a felélesztésére (én nem akarok már túl sok időt szánni rá, és nem sikerült "Kárpátalja első társasblogjává" tenni sem), de tapasztalva, hogy... Csönge ma 18 éves. Sorozatosan idegenben tölti a születésnapjait. Így jár, aki táborozási, nyaralási időben születik. Persze felhívtuk, felköszöntöttük. Épp a strandon (Szudákban, a Krímen), jól behallatszott a plázs zsivaja. Mondtam neki, ez a legszebb születésnap, mostantól már csak öregedni fog. Persze ez nem tetszett

Örömömre a Papiruszportál.hu az utóbbi írásaim közül átvette, illetve átveszi a Tamkó Siratóról és a Moholy-Nagyról szólókat. Mika Robi kifejezett kérésére végre készítettem egy Manzárd-bannert, ez most időnként megjelenik főoldalukon, írásaim alatt pedig stabilan ott villog. Picit módosított változata itt alul is látható. A már megjelent írás: Tengereczki visszatér, várható: Moholy-Nagy.

Bár nem kerültem a nyertesek közé, és a remek díjaktól is elestem :(, de a zsűri említésre méltónak talált a HVG blogversenyében. Erről írtam pár sort ITT. Goldenblog

Tegnap volt éppen egy éve annak, hogy elindult a Kárpáty Nyúz. Annak meg több mint fél éve, hogy halódik, vegetál. Csak nagyon erőtlen kísérleteket tettem a felélesztésére (én nem akarok már túl sok időt szánni rá, és nem sikerült "Kárpátalja első társasblogjává" tenni sem), de tapasztalva, hogy mint csevegőhelyet még mindig elég sokan látogatják, és akadnak, akik éppen itt akarják jól megaszondani a tuttit, így egyelőre arra jutottam, néha bedobok egy-egy témát, aztán hátha kialakul egyikről-másikról valami érdemi vita is. Vagy nem. Utóbbinak nagyobb az esélye. Akit érdekel, látogasson IDE.

Csönge ma 18 éves. Sorozatosan idegenben tölti a születésnapjait. Így jár, aki táborozási, nyaralási időben születik. Persze felhívtuk, felköszöntöttük. Épp a strandon (Szudákban, a Krímen), jól behallatszott a plázs zsivaja. Mondtam neki, ez a legszebb születésnap, mostantól már csak öregedni fog. Persze ez nem tetszett neki, ő még kicsi lány, mondta. És ez igaz is. De az is, hogy szépen kifejlődött benne mostanra a felnőtt. Felelősségtudata, önállósága néha minket is meglep. És hogy máris fiatalítsam: ez egy tavalyi képe

 

Csönge tegnap megnézte Lemberget. Okosan találták ki a barátnőjével ezt a tengeri utazást, hogy egy teljes napot előbb Galícia székvárosában töltöttek.

Egyáltalán: lesz valami énekeshalott ebből a beharangozott új nemzetstratégiából? Hiller ugyancsak a régi stílusban fogant levelet küldött a határon túli magyar fiatalok nemrégiben tartott találkozójára, Gémesi istenkedik, hogy nem csökkennek a határon túlra szánt támogatások, sőt, kiterjesztik a dolgok betegágyaként megismert Szülőföld Alap hatáskörét. Még a végén szégyenszemre az Illyés Közalapítvány is

Az antológia kellemes küllemű, gondosan készített kiadvány. Címe sajátosan mond ellent a borítótervnek, mint pet-palack a fertőtlenítésnek: A székely tanítónőről sok mindenre asszociálnék, csak Bortnyik Sándor művére nem. (A magyar avantgárd nagy alakjáról, Tamkó Sirató és Moholy-Nagy után akár írnom is lehetne, ha már elhitettem magammal, hogy konyítok valamit a modern képzőművészethez...)

Hm, különös, egy újabb egybeesés, mint nemrégiben Moholy-Nagy esetében. Legutóbbi naplómban a vége felé a Kultúrház műsorával való párhuzamot említettem, az elején a denevérünkről írtam, ma délelőtt pedig a Petőfi délelőtti műsorának egyik témája éppen ez... Most épp azt mondja a szakértő, hogy a tőlük való félelmünkért a katolicizmus a felelős, ugyanis számos ábrázolásban és értelmezésben a denevér a sátán megtestesítője. Érdekes, én inkább pogány babonákra vezettem volna vissza. Bárhogy én vélhetőleg sem babonás sem katolikus nem vagyok, mert mindig is vonzódtam ezekhez a szárnyas kis emlősökhöz. Bizonyításul most be is gépeltem egy nagyon régi, lassan 30 éves versemet: Páfrányok, denevérek, ivóvíz kezelés.

---

Medence vizének fertőtlenítése

Tegnap Éva és Csönge Nyíregyházán strandolt: tó és medence. Évára a mindennapi családi nagyüzem közben már nagyon ráfért egy kis kikapcsolódás, és úszni is vágyott már egy ideje. Sajnos Ungváron egyszerűen nincs hová elmenni, a természetes vizek szennyezettek, nem ajánlatos beléjük merülni, az uszodában tömegnyomor, ha egyáltalán üzemel, szűrés vagy cserélés helyett a vizet túlklórozzák. Holott már ismert technológia a medence fertőtlenítés klór dioxid oldattal (forrás: Pet Palack).

Persze, ha már nekivágtak, összekapcsolták a kellemest a hasznossal, vittek egy veder áfonyát a barátainknak, akik a múlt héten ennek a kedvéért jöttek át Ungvárra, de egy szem sem volt a piacon.

Nagyon jól érezték magukat, a nyíregyházi strand pangott, Évának egészen Bástya-elvtárs érzése volt a nagymedencében. Csönge pedig folytatja a nyaralást, ma sátorozni mentek Csornoholovára. Persze Éva fuvarozta a lánycsapatot, szívesen tette, legalább megvizitálta novellájának a színhelyét: Csornoholován szőkébb a gyerek.

A székely pet palack

Mivel kiprovokáltam, a Zrínyi kiadó elküldte 2001-ben (!) megjelent antológiájukat, amelyre az interneten bukkantam rá: nekem is, apunak is novellánk van benne, de tiszteletpéldányt elfelejtettek küldeni. (Azt hittem, hogy a honorrral is lógnak, de aztán tisztázódott, hogy ezek az írások pályázatra benyújtott anyagok voltak (hat évvel ezelőtt!), nyertem is valami díjat az Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium (!) erőpróbáján Az utolsó híd c. munkámmal. A kiírásban valóba benne volt a közlés joga. Pénz tehát nem járt a publikációért, de a tiszteletpéldány iránti igényemet akceptálta a kiadó, kettőnknek elküldtek összesen 4 példányt. A postaköltségük közel 3000 Ft volt.

 Az antológia kellemes kinézetű és gondosan készített kiadvány. Címe sajátosan mond ellent a borítótervnek: A székely tanítónőről sok mindenre asszociálnék, csak Bortnyik Sándor művére nem. (A magyar avantgarde nagy alakjáról, Tamkó Sirató és Moholy-Nagy után akár írnom is lehetne, ha már elhitettem magammal, hogy konyítok valamit a modern képzőművészethez...)

Megjött a Mozgó júliusi száma a könyvheti bászomólómmal. Bő hónap távlatából visszaolvasva érdekes újra átélni, hogy és mint zajlott az a három nap. Ez persze csak kivonatolt és tömörített beszámoló, a részletest annak idején öt hosszú blogjegyzetben írtam meg, fotókkal, mellékes sztorikkal; ez kompaktabb, összefogottabb, és a vége is más.

A következő, a júliusi penzumot pedig épp tegnap küldtem el, miután a hét végén sikerült megírnom. Ezúttal lesz benne egy-két dolog, amit blogomban még nem sütöttem el.

 

Ezen a napon sok mindenről írtam. Levél az ArtPooltól, apám új verseskötete, a XI. Anyenyelvi konferencia programja, levelem a Blogtérnek. Egy tündéri fotót is betüztem kis-kishúgomról.

Szentendrén megajándékozott egy zsebdísszel. Ez arra való, hogy az ember a zsebében hordja, időnként megfogdossa, néha elővegye, hogy aztán legyen mit eltennie. Mivel évek óta nem került kezembe, azt hiszem, valamelyik kihízott nadrágomban maradhatott, ideje átkutatni érte a zsebeimet.

A könyvheti és tárlatnéző beszámolóm óta nem írtam személyes naplót (bár posztot elég sokat), így most kis összefoglaló vegyes felvágott.

Elég sűrű hét van mögöttem, bele is ragadtam a forróság miatt. A szokásosnál valamivel többet írtam, meg is jelentem itt-ott, pörögtem a Blogtéren (mindez a hogyan aprózzam el magam jegyében), kedves látogatóink jöttek és vendégségben voltunk kedvesek; Kolos lediplomázott és Csönge is befejezte első szocioévét. Nincs kímélet: részletezni fogom.

Több rendelt-várt anyagot is megírtam és elküldtem a héten, újat a Mozgó Világnak, Népszavának, Új Szónak, raktáron lévőt a Bárkának. Három további felkérést is kaptam (most dicsekszem vagy panaszkodom?), az elsőre az anyagom nagyjából kész, a másodikra igyekszem küldeni valami érdemlegeset, a harmadik szerkesztőség, miután rákérdeztem a honorra, többé nem jelentkezett.

Apropó, honor: megint találtam a neten egy antológiát, amelyről nem is hallottam, pedig a szerzőlista szerint benne vagyok (persze: se szerződés, se tiszteletpéldány, se honor; de még egy értesítést sem küldött a kiadó). (Közvetített módon rábukkantam továbbá egy a Szembesülésről (és rólam) szóló eddig nem olvasott kisesszére; tudom, ki írta, a kedves hölgy a solymári könyvtár vezetője és tavaly ottjártunkkor bemutatásomra a honlapjukon most megtalált szöveghez hasonló sok szépet mondott. Ha az nem is derül ki belőle feltétlenül, hogy milyen a regény vagy milyen író vagyok én, de az mindenképpen lejön, hogy fura egy fazon lehetek.)

Ezen a héten kaptam meg a júniusi Mozgó tiszteletpéldányát, benne a Poéták, piktorok, c. kis összeállításom, tulajdonképpen négy különálló tárcafélém, ebből hármat külön is feltettem ide, a blogtéri manzárdomra (lehet keresgélni). Hasonlóan ideklónoztam a szombati Népszavában és a pozsonyi Új Szóban megjelent tárcámat és publicsekemet. Bár ezek a megjelenések is felaprózódásom bizonyítékai, valahogy mégis sokkal több kedvem van egy-egy lapnak rendszeresen dolgozni, mint alig kiadható nagyívű regényt bütykörészni évekig. Majd ha megöregszem!

* 

Még a hét elején indítottam el egy tavaly megszakadt projektem felújítását. Az identifikciós interakcióhoz számomra is meglepően sok blogger kolléga csatlakozott (eredményoldal: CYBERPONDRÓ), ennek nagyon örültem. Azt azonban nem értem, hogy a korábbi fordulókban lelkesen résztvevő író- és szerkesztő kollégák most miért maradtak távol. Talán az volt a baj, hogy nem szabtam határidőt? (A játék járulékos eredménye, hogy a "cyberpondró" kifejezésre a Google találatainak a száma 1-ről közel 800-ra ugrott. Szaporodik ám a féreg piszkosul!)

*

Pénteken nagyon kedves vendégeink voltak: beváltva könyvheti fenyegetésüket és eleget téve invitálásunknak, meglátogatott Keisz Gellért a feleségével és barátjával, kollégájával. Geli ugyanolyan kedves, érzékeny művészember, mint amilyennek bő negyedszázada megismertem; sok mindenről beszélgettünk. Cimborájával is találkoztam egyszer Szentendrén, amikor ő is eljött Geliékkel egy író-olvasó találkozómra. Putu, vagyis Kovács László, nevének megfelelően kovácsművész, vagyis művészi kovácsolást űző alkotó. CD-nyi fotót hozott a munkáiról, a napokban majd készítek egy kis bemutatót, most csak ízelítőnek tűzök be néhányat. Rácsokat, ajtókat, kapukat, korlátokat, cégéreket, gyertya-, virág-, ruha-, lámpatartókat készít, de külön dísztárgyakat, mondhatni szobrokat is. Igencsak tetszik, amit csinál, kifinomult ízlése, kreativitása és szakmai biztonsága egyaránt lenyűgöző.

Még annyit, hogy akkori találkozásunkkor, Szentendrén megajándékozott egy zsebdísszel. Ez arra való, hogy az ember a zsebében hordja, időnként megfogdossa, néha elővegye, hogy megkérdezzék tőle, ez meg micsoda, aztán legyen mit eltennie. Mivel évek óta nem került kezembe, azt hiszem, valamelyik kihízott nadrágom zsebében maradhatott, ideje átkutatni érte a nagyszekrényt.

Szombaton Borcsa néninél, azaz Szalai Borbálánál voltunk 80. születésnapját ünneplendő. Elég nagy társaság jött össze, mégsem bírtunk elbánni a hatalmas, végigehetetlen traktával. Jól éreztük magunkat, mód volt kisebb magánbeszélgetésekre is, és hát persze szívesen láttam viszont kedves szépkorú barátnőmet, tankönyvkiadói volt kollégámat, a család régi barátját. Külön örültem, hogy Kulin Katival és Barzsó Tiborral is szót válthattunk.

A dolognak volt pici protokolláris beütése is, például illett tósztokat mondani; de ezek azért szerencsére nem vehették fel szokásos merev formájukat, leginkább azért nem, mert az ünnepelt a közbeszólásaival szétbeszélte őket.

Az este egy pontján aztán azt is el kellett mesélnie az ünnepeltnek, hogy mi évek óta telefonon tartjuk a kapcsolatot. Lévén egyikünk se nagyon jár ki a házból. Ezek a kontaktusok leginkább abból állnak, hogy Borcsa néni beszámol nekem a gyerekversíróként tapasztalt megjelenési gondjairól, tanácsot kér, illetve felolvassa legújabb bökverseit, szócsavarásait, találós kérdéseit. Én pedig jó médium vagyok, mindent meghallgatok. De egyszer egy pikáns kis versikéjét nem tudtam válasz nélkül hagyni, és másnap hasonló irodalmi magasröptömmel válaszoltam. Valahogy így hangzottak remekléseink:

Ő:

Hogyha mennél Acsádra,
vigyázz jól a picsádra,
mert ha lőnek Ácsádon,
két luk lesz a picsádon.

 

Én:

Hogyha mennél Aszódra,
jól vigyázz a baszódra!
Beléd kötnek Aszódon,
göb lesz majd a baszódon.

Azt hiszem, 80 éves költőnők már megengedhetik maguknak, hogy ilyeneket meséljenek az ünneplésükre egybegyűlt díszes társaságnak. Akik persze nagyon élvezték a költői fordulatokat. Remélem, az én olvasóimnak is tetszenek ezek a kis szellemi zsebdíszek. De azért annyit nem árt tudni, hogy ezeket nem illik bárhol elővenni.

*

És akkor más egyebekről majd legközelebb. Mint ahogy gyerekeinkről is majd akkor, amikor fotók is lesznek Kolos diplomaünnepségéről. Addig egy korábbi felvétel, ezt a minap küldte el Balázs István:

 
Csönge és Kolos a Könyvfesztiválon (2006. ápr.)

________________________________________________

SEO109 ClO2: https://twinoxide.hu/fonalfergek-ellen/