Egy jó krimi izgalmával felér az a feszültség, amelyet Joseph L. Mankiewicz 1959-es filmje teremt (Múlt nyáron, hirtelen – Suddenly, Last Summer). Haláleset, rejtély, téboly és lélektani nyomozás is szerepel a kelléktárban, a történet azonban mégsem bűnügyi. Igazi emberi drámákat tár elénk a történet, amely nagyrészt zárt térben zajló párbeszédek és kevés szereplős jelenetek révén bontakozik ki. A redukáltság érthető: a film Tenessee Williams azonos című színművének a dramaturgiáját követi, s eközben takarékosan bánik a filmes látványeszközökkel. Nincs is rájuk szükség: az irodalmi szöveg annyira erős, a párbeszédek oly feszesek, az előzmények elmondása oly érzékletes és maga a történet annyira súlyos, hogy a kifejezően játszó színészek gesztusainál, arcjátékánál, tekinteténél többre szinte nincs is szükség. »tovább

Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. - Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt az többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. Tovább

Amikor Elizabeth Taylor meghalt, „házimozinkba” épp be volt készítve a Nem félünk a farkastól. A véletlen egybeesés annyira megzavart, hogy az újranézést inkább elhalasztottam, megvártam, hogy lecsengjen a dolog. Aztán persze mégis sorra került a film a DVD-lejátszónk menüjében, és hiába idéződtek fel a sok évvel ezelőtt látottak, az Edward Albee színdarabjából készült 1966-os alkotás (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, rendezte Mike Nichols) most is maradéktalan élményt nyújtott. A méltán világhírű film időtállóságát a zseniálisan megírt darab, a páratlanul gazdag színészi játék és az irodalmi alapanyaggal roppant érzékenyen bánó rendezés egyszerre eredményezi, emiatt a Nem félünk a farkastól újra és újra tökéletes szellemi kielégülést nyújthat, sőt, ha a kulmináció drámai fordulatát a legutóbbi találkozás óta sikerült elfelejtenünk, akkor katartikus élményt is. »tovább

Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. Hanem mint sosem gyógyuló seb. És ez a seb egyáltalán nem azonos a holokauszt miatti lelkiismeret-furdalással. A regény az igazságérzetünket billenti ki egyensúlyából, érvényteleníti bejáratott értékítéletünket, s olyanfajta szembesülésre kényszerít, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen. Ahelyett, hogy megigazulnánk, inkább egyfajta megalázottságot érzünk, de még az sem adatik meg nekünk, hogy ezt erkölcsi  kudarcként éljük meg, ebben lehetne valami fennköltség is, de nem, sokkal elementárisabb, ősibb az érzés, amely, bár irodalmi mondatok révén, mégis áttételek nélkül, primer módon, elemi erővel tör ránk. Emelkedettséget vártunk, gyötrő, fájdalmas, de értékítéletünket visszaigazoló tanulságot, ehelyett kelepcében találjuk magunkat, és pontosan tudjuk, csak ahhoz hasonlatosan szabadulhatunk, mint csapdából a farkas, amikor lerágja és odahagyja vasak közé szorult lábát. »tovább

Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt az többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. A gazdag montázsból igazi műegész lett: Karinthy szellemének megfelelő alkotás, amelyben a súlyos tragikumhoz, az élet értelmét firtató mélységekhez a legtermészetesebb módon társul a játszi könnyedség, a jóízű humor. Mindez a legnemesebb filmes eszközökkel történik: megragadó az erőteljes, olykor szürreálisba hajló képi világ, jó ütemben váltakozik párbeszéd, monológ és narráció, meggyőző a színészi játék. Az egészet egy igen jó érzékkel felépített konstrukció tartja egyben, amelyet még zenés betét is gazdagíthat (az Előszó részlete, igen sajátos hangulatú előadásban). »tovább

Nagyon kedves filmet láttunk, Jiří Menzel Mesés férfiak kurblival c. munkáját (Báječní muži s klikou, 1978). A történet a film hőskorában játszódik, főszereplője egy vándormutatványos (Rudolf Hrusínský játssza – parádésan!),  aki bűvésztrükkjei után leánya zongorakísérete mellett gyűrött lepedőre némafilmeket vetít alkalmi közönségének, s aki arról álmodozik, hogy állandó mozit nyit – még ám Prágában. Váratlanul számos értékes filmtekercset örököl elhunyt társától és egy frissében megözvegyült tehetős asszonyság is kegyeibe fogadja, így a korábbinál is magasabbra törnek vágyai: saját filmeket szeretne készíteni. Ehhez kapóra jön megismerkedése a dokumentum-felvételeket készítő fiatal operatőrrel. Ez utóbbi szerepét maga Menzel játssza, s nem akármilyen élmény a még fiatalember rendezőt kurblis felvevőgép mögött látni. »tovább

Hatásos és meggyőző erejű Dennis Gansel 2008-as filmje. Ezt akkor is megállapítottam, amikor, talán két éve, először láttam. Most másodjára azért már kicsit zavart a didaktikussága, oktatófilm-jellege. Elsőre ez nem tűnt fel annyira, maximálisan lekötött a pergő cselekmény, és nem maradt el a döbbenet sem: lám, milyen könnyű manipulálni a fiatalokat, milyen kevés kell az elvakultságig terjedő lelkesedésük eléréséhez. Elég hozzá egy karizmatikus vezéregyéniség, egy jó név,  megkülönböztető ruhaviselet, embléma, kézmozdulat – és még világosan megfogalmazott célokra sincs szükség, a valahová tartozni akarás, az erőhöz való csatlakozás csoportszelleme egyetlen hét alatt fanatizálja, fasizálja az amúgy teljesen normális kamaszokat. »tovább

Remekül kezdődik Martin Scorsese művészi igénnyel megalkotott pszichothrillere (Viharsziget, Shutter Island, 2009), a nyitó képsorok és a  zene borzongtató akkordjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy komoly filmnek nézünk elébe: két nyomozóbíró érkezik a legveszélyesebb pszichopatákat elkülönítő börtönszerű elmegyógyintézetbe, ahol is egy háromszoros gyermekgyilkos nő rejtélyes eltűnését kell kinyomozniuk. És ugyancsak kitűnő a befejezés, amikor is az addigra alaposan összekuszált szálak  és felgyülemlett »tovább

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom »tovább

Bájos főszereplő, kedves történet, olykor költőivé nemesülő mulatságos helyzetek. Mese keveredik a vaskos valósággal, a tenger fennkölt szépsége áll szemben a partján álló viskó sivárságával, az orosz lélek magasztos szimbólumát, Moszkvát elönti a hazug reklám. A tengerben  fogant Alisza nem lehet balerina (ez minden orosz kislány álma), viszont megnémul, hogy aztán már a fővárosban a folyóból kimentsen egy öngyilkos fiatalembert, akinek első kérdésére újra megszólalhat, s akibe persze halálosan beleszeret. A fiú holdbéli telkeket árul jó pénzért, a lány zöldre festi a haját, utcán járó reklámfigurák belsejében sírja el a viszonzatlan szerelem minden bánatát. Leginkább azonban mosolyog, képzelete újra és újra a fényes  tengerpartra viszi, ide száll akkor is, amikor boldog futásában halálra gázolja a kegyetlen valóság. »tovább

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. »tovább

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában). »tovább