A
jeles Kossuth-díjas művészt, Pauer Gyulát személyes ismerőseim között van szerencsém számon tartani (a Magyar Műhely összejövetelein találkoztunk a 90-es évek elején), így most az iWiWen küldhette el kis linkgyűjteményét, amelynek nyomán imegsmerhettem legújabb performanszát. A latványos akció eredeti ötlete 1971 óta lappang, ám most számos elképzelés szerencsés egybekapcsolódása révén
világnyilvánosságot nyert.
Nemcsak Picasso szerelmeként fontos Dora Maar nevét ismernünk. Jelentős fotóművész volt és a kárpátáljai magyar avantgárd költészet nagy mecénása, markovits Teodóra is példaképének tekintette. Most egy róla készült portré került kalapács alatti értékelésre egy árverésen. A Deluxe.hu szerint rekord áron kelhet el Picasso festménye a Sothheby's aukciósház február 5-én Londonban sorra kerülő árverésén. Dora Maar portréja - pontos eredeti címe: "Tête de femme (La Lectrice - Dora Maar)" - nagyobb méret - hat másik Picassoval kerül kalapács alá. A magazin emlékeztet rá, hogy a mester számos portrét készített talán legnagyobb szerelméről (jónéhányukat itt megtaláltam), és ezek egyike, a "Dora Maar au Chat" című (Dora Maar macskával; lásd a lenti képet) a második legmagasabb árat érte el, amit valaha fizettek Picasso-képért: 2006 májusában 95,2 millió dollárért (16,4 milliárd forintért) cserélt tulajdonost egy aukción. A mostani portrét a szakemberek ugyan jóval kevesebbre taksálják, "de a szárnyaló festményárakat nézve akár meglepetés is születhet. Ki tudja, talán egy tavaly magas nyereséget elért milliomosnak megéri ennél jóval nagyobb összeget is kifizetni a képért adózási és befektetési okokból" - írja a Deluxe.
Első élménye, hogy kétéves korában megrázta az áram. Második élménye, hogy három éves korában az apja piros rövidnadrágba öltöztette és elvitte az óvodába, ahol az egyik kislány szeme alatt állandóan látszottak a kicsorgó könny után visszamaradó sócsíkok, a másik kislány pedig mindenkit megharapott. ...Aztán iskolás lett, és hetedikes volt, amikor számítógépe és photoshop programja lett. Azzal szórakozott, hogy osztálytársai és tanárai fotóit grimaszosra torzította. ...Aztán felvették a moszkvai fémipari főiskolára, gazdasági informatika szakra. Másodikos korában dizájnerként dolgozni kezdett egy képeslapkészítő cégnél, ahol minden kreativitást ki akartak ölni belőle. Ekkor megértette, hogy "fel kell emelnie a seggét" és saját feje után kell mennie, ha nem akar agyrákot kapni egy 10×10 méteres dizájnerirodában.
Március 21-én este mutatják be Miskolcon a Spanyolnátha művészeti hálóterem friss számát. Ebben kapott helyet Kőhalmi Péter fotósorozata (A futóbolond), amelyhez (Vass Tibor főszerkesztő szíves felkérésére) felvezető szöveget írtam. A képekből ízelítőt és Valaki odabentről című írásomat - amely a fotók vetítése közben elhangzik a helyszínen - ezúton ajánlom figyelmetekbe.
A kiállított Nincs, a mejelenített Semmi, a megfestett Hiány...
...Ebbe a sorba illik bele John Cage 4'33'' c. zeneműve, amely négy és fél perc pontosan megkomponált csendet jelenít meg vagy Kurtág György Némajátéka vagy Örkény István Üres lapja.
Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat és a Fény-tér-modulátort, nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat és grafikákat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátújábból
"Az ember ötlete néha pokoli,
Nem is tudja igazán megokolni,
Miért lett modernné éppen Moholi?"
(Juhász Gyula)
A minap Tamkó Sirató Károlyról írtam, hogy ő volt az a programhirdető, aki aztán programját nem valósította meg. Nagyjából épp az ellenkező állítás igaz Moholy-Nagy Lászlóra, aki Kassák mellett szerintem a modern magyar művészet talán legjelentősebb életművet létrehozó alkotója. A munkásságát bemutató két remek könyv legfontosabb eligazítóm volt akkor, amikor az avangárddal magam is kacérkodva az izmusok és a művészi forradalmak lényegét igyekeztem megérteni. (Az egyik az 1927-es berlini kiadás alapján magyarul csak 1972-ben megjelent Fesztészet, fényképészet, film című, tipográfiai szempontből is egyedülállő MNL-könyv; a másik Passuth Krisztina: Moholy-Nagy c. hatalmas munkája, gazdagon illusztrált vaskos összefoglaló tómusz, egyben képzőművészeti album,1982.)
Moholy-Nagy nem sokat élt és alkotott Magyarországon, "idejekorán" emigrált. Bécs, Berlin, Párizs, London, Chicago...; dolgozott Kassákkal, később a Gropius-féle Bauhaus és New Bauhaus legkiemelkedőbb alakjai közé tartozott, majd Chichagoban önálló iskolát alapított.
Művészete egyetemleges, a vizuális érzékelés és megörökítés terén elért forradalmi újításai a korszak nemzetközi hírű mesterévé tették. (Csak jelzésként: angolosan írt nevére - "Laszlo Moholy-Nagy" - a Google negyedmillió találatot ad; az eredeti írásmóddal ennek a felét kapjuk...).
Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat (erről itt már szóltam) és a Fény-tér-modulátor-nak keresztelt kinetikus szobrot (1930), nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a "hagyományos" fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat, grafikákat, reklámanyagokat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátujjábból bújnak elő.
És hogy mindezt most miért írtam le? Nem mintha Moholy-Nagyról megemlékezni nem lenne megfelelő bármely pillanat! Azért, mert mai hír, hogy a hozzáértők által "művészettörténeti szenzációként" említett kiállítás nyílt, amely MNL eddig sehol be nem mutatott színes (!) fotóit mutatja be. A helyszín: Berlin... Meg is kérlek, Judit, ha teheted, nézd (és írd) meg helyettem!
-----------
Szívem szerint rengeteg MNL-képet és fotót betűznék ide, a munkák azonban jogvédelem alatt állnak, így csak óvatosan és csak néhányat.
Végül egy nagyon jellegzetes és emlékezetes fotó. Alighanem a modern látás és láttatás egyik leghatásosabb dokumentuma.
Sajnos ez egy duplikát oldal hibás kóddal, a blogter.hu rendszeréből való importálás nem volt tökéletes... El kellene távolítani, de mivel a Google indexálta, nem törlöm. Az eredeti és hibátlan poszt itt olvasható:
Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat és a Fény-tér-modulátor, nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat és grafikákat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátújábból
Tengereczki Pál vagy Bőrönd Ödön neve - a játékos verseknek és a méltán népszerű megzenésítéseknek köszönhetően - sejtésem szerint sokkal ismertebb, mint azé, aki megalkotta őket. Holott Tamkó Sirató Károly a magyar irodalom egyik
Szemán Öcsi felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné...
Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.
A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.
A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.
Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.
– Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!
Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.
Bár a képversnek évezredes története van, a "hagyományos" költők gyakorta mégis lenézik. Pedig, mivel a képírás sokkal korábbi kezdemény, mint a betűírás, a tradíciók tisztelete éppen ellenkező viszonyulást is eredményezhetne. De nem. Akiknek a kaptafáját ősi nyolcasokra és keresztrímre faragták, azok
Ennek a képnek története van. ...a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat én közöltem a Pánsípban, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). ...a nő lábak közibe kiszedettem a költői összefoglalót a nő égre meresztett szeméremszőrzetéről és a világtengelyekké terpesztett lábáról.
Balla D. Károly
(Montázs, vegyes technika: fotó, írógép, fénymásoló; 1994)
Ennek a munkámnak kis elő- és utótörténete is van. Amikor a Hatodik Síp főszerkesztői posztjáról lemondtam és megalapítottam a Pánsípot (1993), akkor ezt olyan kulturális magazinnak képzeltem el, amely nem a szűken vett irodalmiságra koncentrál (mint a Hatodik Síp), hanem közéleti és családi témákkal is rendszeresen foglalkozik. A magazin-szerű lapban külön szerepet szántam a fotóknak, az illusztrációs anyagnak. Így fel is kértem szűkebb pátriánk legismertebb fotoriporterét (egyben művészfotósát), hogy dolgozzon nekünk. Aleksey Popov ezt el is vállalta és igen emlékezetes felvételeivel nagyban emelte a lap értékét. Akkori olvasóink közül talán sokan emlékeznek például az ungvári Lenin-szobor eltávolításáról készített fotó-sorozatára.
És mivel a művészet közszolgálatiságába vetett korábbi hitem addigra már alaposan megrendült, így nem csupán az irodalmi publikációk terén nyitottam a kísérletező fiatalok előtt ajtót (akik aztán 5-6 éven át jószerével meg is töltötték a Pánsípot avantgárd és posztmodern verseikkel), hanem a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat is én közöltem, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). Az aktok nagyrészt szintén Popov munkái voltak.
Történt, hogy Ljosa (mármint Alekszej) egyszer egy háromba szakított aktfotót hozott nekem. Nézd, mondta, ezt a képet használhatatlanul gyengének éreztem, ezért összetéptem - de így szétszakítva már tetszik. Kezdjél vele valamit, ha akarsz, mondta. Én meg egy ideig rakosgattam az asztalomon a fotó-fecniket, nem igazán gondoltam felhasználhatónak. Néha, csak úgy a rend kedvéért, összeillesztettem a darabokat, aztán hagytam őket szétcsúszni, más papírokkal elkeveredni. Mígnem egyszer egy teleírt kéziratoldalon játszottam el újra a fotó-kirakóst, érdekesnek találtam, ahogy és a szakítás helyén kivillantak a szöveg betűi.
Szöveg és kép együtt. Hát persze! Innen már nem is volt megállás. Előbb felragasztottam a kép darabjait a kéziratlapra, de ezzel a látvánnyal valahogy nem voltam megelégedve, alig látszottak a halvány gépelet betűi. Nosza, fogtam az egészet, befűztem az írógépbe, és rágépeltem egy rögtönzött és a kép által ihletett szabadverset úgy, hogy az akt testrészeit kihagytam, csak oda gépeltem, ahol "üres hely" volt.
No, így már tetszett. De még utómunkára szorult. Addigra már megtapasztaltam a fénymásoló gépek azon tulajdonságát, hogy ha az ember többszörös másolatot készít egy árnyalatokat tartalmazó képről, akkor a kópia kópiáján jóval kevesebb lesz a tónus, mint az eredetin, és ha mindig az új másolatról készítjük a még újabbat, egy idő után minden árnyalat elvész, kontrasztos, grafikus hatású képet kapunk. Lássuk csak! Megdolgoztam akkor még fiatal Canon-ommal a szétterpesztett lábú nőt és a körbeírt verset. A végeredménnyel igen elégedett lettem. A kész mű látható az oldal tetején, persze lekicsinyítve. (Így jelent meg soron következő verseskötetemben is: Árokszélen, 1996.)
Ám azt is elhatároztam, hogy friss munkámat ráteszem a friss Pánsíp-szám címlapjára. Ismerve a nyomdatechnikánk gyöngeségeit, ide egy tónusokban valamivel gazdagabb verziót választottam, és mert sejtettem, hogy a betűk talán teljesen olvashatatlanná mosódnak, ezért a nő lába közibe kiszedettem a szabadversem alapján készített kis "költői összefoglalót". A Pánsíp 12 évvel ezelőtt megjelent számának a címlapja végül így festett (persze a szöveg kicsit balra csúszott az ungvári Patent nyomdában):
Jeles költőnőnk azonnal fel is háborodott valami olyasmit állítván, hogy lám csak, Kárpátalján odáig süllyedtünk, hogy pucér nők lába között jelenik meg az irodalom. Nem is publikált soha a Pánsípban...
Kicsit kinagyítva, olvashatóbban, a címre is magyarázatul:
prémium linképítés - seo szakértő | kincsünk, a tiszta ivóvíz
Korábbi fenyegetésemet beváltva, miszerint a Nyájas irodalmi ízlésének folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket kívánok ejteni, régebbi képeim (kollázsok, fotogramok, képversek) közül most egyik kedves fotogram-montázsomat ajánlom szíves megvitatásra. A forogram elnevezés egyébként a magyar avantgárd nagy alakjától, Moholy-Nagy Lászlótól ered és a legutóbbi időkig a kísérletező vizuális művészek egyik kedvenc technikája volt.