Lélekben emigráltam

Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.

Éppen tíz éve írtam első olyan <A href="http://hhrf.org/ungbereg/bdk/epc00ig/eloitelet_beilleszkedes_i.htm" target=blank>esszémet</A>, amelyben őszintén szembenéztem a kárpátaljai irodalom olyan problémáival, amelyeket korábban, nyilván önvédelemből, megkerültem. Nem volt könnyű belátnom, hogy húsz évet életemből alighanem egy tévhit szolgálatába állítottam.        Az 50-es években induló kárpátaljai magyar irodalomra érthető módon a személyi kultusz, a proletkult és a szocreál nyomta rá a bélyegét. Ettől a 60-as évek derekán egy szűk körű, fiatalokból álló írócsoport megpróbált eltávolodni, ám a kultúrpolitika „elidegenedésüket” a szovjet valóságtól megtorolta, a csoport működését és tagjainak szereplését lehetetlenné tette. Mentő intézkedésként a 70-es évek legelején új csoport került megszervezésre a magyar pártlap égisze alatt, amelyet irányítói újra a legpártosabb irányba terelgettek.        Ám ebben az új formációban mi, előbb tízen-, majd huszonéves fiatalok – inkább ösztönösen, mint tudatosan, inkább kényszerből, mint jókedvünkben – kialakítottunk egy sajátos írói magatartásformát: megírtuk a kötelező pártos penzumot, ám aztán a Lenin, béke-, munkás-, forradalmi és más verseinkkel elnyert bizalommal élve (visszaélve) igyekeztünk őszintébb hangot megütni: már nemcsak táj- és szerelmes verseket kockáztattunk meg, hanem művelni kezdtük a gondolati lírát, egyikünk a népdalhoz, másikunk a történelmi hagyományokhoz, harmadikunk az izmusokhoz nyúlt vissza óvatosan, és ha nagyon burkoltan és szőr mentén is, de néha csipetnyi burkolt társadalomkritikát is megengedtünk magunknak. Ha a mimikri nem sikerült elég jól, versünk fölé odaírtuk, hogy József Attilát olvasva vagy hogy A kikötött Rocinante monológja – ezzel levédtük magunkat és fedezve érezhette magát szerkesztő és kiadó is: kérem, itt nem a szovjet valóságot éri bírálat, ez irodalmi reminiszcencia. A kaméleonkodás nem volt valami dicső dolog, de eredményesnek látszott: anélkül, hogy teljesen feladtuk volna esztétikai elveinket és az igazmondás igényét, mégis megszereztük a magasan ülők bizalmát. Idővel ránk, fiatalokra bízták a csoport vezetését (80-as évek eleje), és azt is elértük, hogy a korábban szilenciumra ítélt társaink is újra publikálhassanak. Teljes fordulatszámra kapcsoltunk, írtunk és publikáltunk, jártuk a vidéket, hetente író-olvasó találkozót tartottunk iskolákban, művházakban, községi klubokban, vetélkedőket és irodalmi esteket szerveztünk. Pezsegtünk, mint  Plusssz-tabletta a reklámfilmben.                 A ránk telepedő ideológia-politikai elvárások alóli ki-kibújás mellett még egy állandó problémával kellett megküzdenünk. Ahhoz, hogy eredményesek tudjunk lenni, hogy havonta új irodalmi összeállítással jelentkezhessünk a pártlap hasábjain, hogy önálló köteteket mutathassunk fel és hogy elhitessük (magunkkal és a hatóságoknak), itt nem 4-5 önjelölt költő szereplési vágyáról, hanem jelentős szellemi kirajzásáról van szó, olyan szellemi potenciálról, amely méltán követelhet magának teret, újságoldalt, szereplési lehetőséget, folyóiratot – nos, ehhez „tömegességet” kellett mutatnunk, ezzel demonstrálhattuk, hogy van kárpátaljai magyar irodalom. Így aztán a roppant szerény felhozatal mellett igencsak megbecsültük, aki két sorvéget össze tudott rímeltetni és egy történetet kerek mondatokban képes volt elmondani. Sorra avattuk a költőket és írókat. Kit érdekelnek az esztétikai finomságok, amikor <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:smarttags" /><st1:PersonName ProductID="a magyar sz?" w:st="on">a magyar szó</st1:PersonName> megmaradásáról van szó!        Igen: nagy lelkesedésünkben rögvest legyártottuk a magunk ideológiáját: feladatunk, hogy ápoljuk anyanyelvünket, nemzeti hagyományainkat, és amennyire lehetséges, jelenítsük meg a szovjet körülmények közepette sikeres magyarságot. Ebben a nagy vállalásban a vers és a novella csupán munkaeszköznek számított, alárendeltük a közérthetőség kívánalmának.        Ám a nagy misszió túlnőtt rajtunk. Nem csoda, hogy 90-ben így maradtunk.        Többségünk nem vette észre, hogy megszűnt a cenzúra, bármit írhatunk és publikálhatunk – ám az olvasó nem várja az igazságok burkolt kimondását a költőtől akkor, ha az újságok sokkal vaskosabban megírják a valóságot.        Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.        Mivel magam a legelkötelezettebb irodalomcsinálók közé tartoztam, kollégáim eléggé zokon vették tőlem, amikor először fejtettem ki fenti véleményemet. Ugyancsak megorroltak rám, amikor csak a saját köreik újrataposására képes tekintélyes alkotókat mellőzve tizenéves fiatalokat kezdtem támogatni, akiknek nem kellett levetkezniük helybéli irodalmunk kényszerű hagyományait, lévén soha nem is öltötték magukra őket: a 90-es években indult pályájuk, csak hallomásból ismerték a szocreált, mit sem tudtak a minket megnyomorító „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” skatulyáról, amelybe a szovjet kultúrpolitika helyezte műveinket. A fiatalok jöttek, avantgárd és posztmodern verseket írtak és nem értették, miért éri őket az idősebb kollégák részéről nem csupán elutasítás, hanem súlyos bírálat is. A régi misszióba csontosodottak részéről elhangzó vádak pedig kísértetiesen hasonlítottak az őellenük 25 évvel korábban felhozottakra. Elidegenedés a valóságtól, a közösség érdekek mellőzése, nyelvrontás…        Én pedig az ifjak mellé álltam. Folyóiratom velük lett tele, kettejüket később az első kötethez is hozzásegíthettem. Közben vizsgálódtam: miként is állunk értékek terén, mit tudunk felmutatni, régi írásaink közül mi állja meg a helyét mai szemmel is – és mi az, ami csupán a szükségben-szűkösségben látszott irodalomnak, mi az, amit a cenzúra felhajtó ereje emelt értékké, és annak hiányában sután hullott vissza a porba.        Társaim, akikkel végigbrüsztöltünk két évtizedet, azzal vádoltak, hűtlen lettem elveimhez, hozzájuk, a közösséghez. Én pedig egyre nagyobbnak láttam a szakadékot a saját úton indulók, hagyománytörők „nem-kárpátaljai” jellege és a helyi tradíciókba belecsontosodó, azokat klisének használó kollégák írói magatartása között, így vetemedtem arra a kijelentésre, hogy kis literatúránk megszűnőben van, hiszen az a része, amelyik irodalom, egyre kevésbé kárpátaljai, amelyik viszont kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom.        Ezzel véglegessé vált szakításom azzal a felfogással, amelyet majd egy emberöltőn át sajátomnak éreztem. Meglehet, lélekben messzebbre emigráltam, mint a beregi tájtól a budapesti lakótelepig jutott <A href="http://bdk.blogter.hu/?post_id=48208">költőtárs</A>.