A szorongás balladája (10 éve írtam - 3)

Ebben a sorozatban azon írásaim közül mutatok be néhányat, amelyek épp 10 évvel ezelőtt keletkeztek és digitális irattáram első darabjait képezik: 96-tól dolgozom ugyanis számítógépen, és mivel gyakorlatilag minden végszöveget elmentettem, így kikereshetők archívumaimból. Eddig az akkori életünket jellemző két levelet mutattam be, most egy

Ebben a <A href="http://bdk.blogter.hu/?tag_id=23051">sorozatban</A> azon írásaim közül mutatok be néhányat, amelyek épp 10 évvel ezelőtt keletkeztek és digitális irattáram első darabjait képezik: 96-tól dolgozom ugyanis számítógépen, és mivel gyakorlatilag minden végszöveget elmentettem, így kikereshetők  archívumaimból. Eddig az akkori életünket  jellemző két levelet mutattam be, most egy vers következik: alighanem első olyan komolyabb költeményem, amelyet már közvetlenül képernyőre írtam. (Sok kollégám ezt továbbra is perverzitásnak gondolja.)   <IMG hspace=3 src="http://ungparty.blog.hu/media/image/200607/villon100.jpg" align=right>Jöjjön előbb a vers, aztán este megírom kis előzményét (egy sztori is tartozik hozzá) és az utólagos "átértékelődést". Addig is tessék élvezni remek stílusomat és elismerni François Villon előtti tisztelgésemet. (A képen Szász Endre: Villon Mester)     <H2>A SZORONGÁS BALLADÁJA</H2> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px">   villoni magyaros  </BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE> Tömhetem bendőmet zsíros jó sültekkel vagy tarthatok diétát, hisz közel a böjt, fokhagymában úszhat szaftosan a flekken s ehetek barackot, mérge is hadd legyen zöld, lehetek falánk vagy tarthatok mértéket, eshet jól és rosszul bármi falat - de valami osztja, szívja az egészet, valami szorít a gyomrom alatt.   Ihatom hegy levét: vöröset, fehéret vagy lehetek bornemissza, remete-konok, és nyelhetek szeszt akár, nem árt, ha éget, ellephetnek végül a sörre szállt habok, lehetek józan vagy csontvelőmig részeg, mindegy, ölöm vagy óvom magamat - mert valami osztja, szívja az egészet, valami szorít a gyomrom alatt.   Szedhetek gyógyszert, gyengét és erőset, vagy moshatom beleim teákkal bárhogy, szívhatok füstöt vagy kíméljem tüdőmet, sarlatán vagy bamba felcser járjon házhoz, lehet rajtam úrrá a lassú enyészet, vagy idő előtt feldobjam talpamat - valami megosztja, szívja az egészet, valami szorít a gyomrom alatt.   AJÁNLÁS   Levegőváltozás, mondhatnád, François, talán még könnyű napokat hozhatna rám, de balsorsom elől bújhatok bárhová, legyen könyvem Biblia, Gíta vagy Korán, keresse bajom sámán vagy génsebészet - körém e hely húzta a kőfalat, hol valami osztja, szívja az egészet, s valami szorít a gyomrom alatt.   <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> <BLOCKQUOTE dir=ltr style="MARGIN-RIGHT: 0px"> (1996)</BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE></BLOCKQUOTE>   ----------------- Nos, a vers előtörténetéhez azt az eufórikus rövid időszakot kell megidéznem, amikor a rendszerváltás után az első igazán nagy összeborulások történtek. Ekkor egymást érték a magyar-magyar találkozók és tanácskozások, minden szinten szinte mindenki találkozott mindenkivel. Valami írókonferencián történhetett, hogy - amint az már lenni szokott - az unalmas (és utólag tudható: teljesen fölösleges) hivatalos rész után szállásunkon, egymás szobájába járva, iddogáltunk. Pontosabban én már akkor sem volt az a mászkálós és másuttivós fajta, így inkább a mi szobánkba tértek be az alkotórársak, főként, hogy egyik szobatársunk, ha jól emlékszem, nagyobb készlet hazai vörösbort magával hozva járult hozzá a tanácskozás sikeréhez, így arra rájárni igencsak megszokott esti tevékenyse lett a nagyivóknak.   Ezek egyike, a jeles székelyföldi poéta számolatlan mennyiségű pohár bor után már eléggé részegen a beszélgetés menetében egyszer csak - kezét a gyomrára szorítva - azt állította, hogy minden kisebbségben élő sortársunk permanensen tapasztal egy bizonyos szorítást itt a tüdeje alatt, és ezt bizony egyelőre nem tudta feloldani sem a rendszerváltás, sem az egymást érő konferenciák, és úgy látszik, örök sorsunk marad együtt élni ezzel a történelmi, trianonban fogant és a szocialista keményebb vagy lágyabb diktatúrákban kifejlődött, kisebbségi, magyar és gyomorszáj téjéki szorítással. Ott és akkor nem tudtam eldönteni, nem az alkoholtól szétroncsolt mája fájdalmait nemesíti-e csupán meg úgy, hogy szimbólummá emeli azt, ami gyötri, de szavait megjegyeztem.   Később aztán, már itthon, rá kellett ébrednem, hogy ez az enyhe és alattomos pszichoszomatkus fájdalom bizony létezik, én is érzem, sőt, talán felnőttkorom óta élek vele együtt, anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban. És ettől kezdve ezt a kis nyomást én is személyiségem részeként tartottam nyilván, mert a székely költőtárs felnyitotta a szememet, hogy beláthassak vele a gyomorszájam tájékára, ahová a kisebbségi szorongás góca olyan jól beágyazódott. Ez a kis szorító érzés nem zavarta munkámat, nem akadályozott semmiben – épp csak volt, s okozta a kiszolgáltatottság, a bezártság erősülő-gyengülő érzését. Azonnal felébredt, amikor arról olvastam, hogy az ukrán oktatásügy fő emberének véleménye szerint a nemzetiségi iskolák felsőbb osztályaiban már minden tartárgyat államnyelven kellene tanítani s hogy az egyetemi „magyarul felvételizés” megszüntetendő kiváltság; hírt adott magáról, amikor megértettem, előbb-utóbb bekövetkezik az az időszak, amikor már csak vízummal utazhatok Magyarországra; ránehezedett a gyomorszájamra, ha belegondoltam: a fiamat pár év múlva besorozzák az elviselhetetlen körülményeiről hírhedt ukrán hadseregbe, ahol olyan országnak a fegyveres védelmére fogják kiképezni (és felesketni), amelynek léte benne és szüleiben szinte kizárólag negatív érzelmeket kelt, amellyel sorsközösséget nem vállal, amelynek felemelkedésében nem hisz… De éreztem ezt a szorítást mindannyiszor, ahányszor az ukrán postára kellett bíznom leveleimet, ahányszor telefonbeszélgetés közben gyanús kattogást hallottam vagy úgy éreztem, az udvarias férfi, aki hátulról belejött az autójával a miénkbe és meglepetésünkre azonnal magára vállalta a javíttatás költségeit, az voltaképpen így akart megismerkedni velünk, hogy titkos megbízást teljesítve életünket kifürkéssze… (Tudjuk: „Attól, hogy beteges üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek”.)   Ezekből az élményekből, ebből az érzésből született meg a fenti vers.   *   A szorongásom még megvolt, ám a magyar-magyar összeborulásoktól kezdtem megcsömörleni. A fülemben már annyi volt a hallott kisebbségi panaszokból, hogy egy-egy tanácskozás után alig bírtam kirázni belőle. Éveken át csak ezt láttam-hallottam-tapasztaltam: nyavalygás, sirám, sérelem, sértődöttség, elvárás...   A másik részről meg: ígérgetések, tervek, álmok, ötletek, majd együtt, majd az egyetemes magyar, majd a közös vérkeringés, amibe bekapcsolnak, az integráció, a haza a magasban és a nagy magyar égbolt, ami alá mindnyájan beférünk.   A megvalósulás szintjén pedig? Hát azt látja mindenki. Hogy mi lett belőle. Hogy hol tartunk, és hogy merrefelé megyünk (hacsak most nagyon meg nem változik valami). A kisebbségi magyarság (legalábbis a kárpátaljai) eközben leszokott az önálló cselekvésről (vagy rá sem szokott), demoralizálódott, súlyos belső megosztottsága óriási károkat okozott (minderről sokat és részletesen írtam másutt).    És soha senki nem mondta, egyik részről sem, hogy mi csesztük el, mi építettünk rossz struktúrát, mi akartunk titeket rosszul üdvözíteni (egyrészről), hogy mi voltunk gyengék, tehetetlenek, potyalesők, mi akarjuk eltartatni magunkat, mi kiabálunk egyenlőséget, de közben kiváltságokat szeretnénk (másrészről). Nem, az önkritika ebben a műfajban tökéletes ismeretlen volt és maradt!    A helyzet ilyetén alakulása (imádom ezt a szófordulatot!) akár azzal is járhatott volna, hogy egyre kórosabbá válik kisebbségi szorongásom. DE NEM! Azzal, hogy a sérelmi hozzáállásból és a pályolgatás eredménytelenségéből a további pár évben nagyon elegem lett, s hogy megpróbáltam magam ebből az egészből kivonni és megteremteni a teljes függetlenségemet, nos ezzel egyben elő is készítettem magam arra, hogy egy kedvező pillanatban, anélkül hogy észrevettem volna, megszabaduljak a kisebbségi szorongásomtól.   *   Ezt írom 2001. januári naplómban:   "...És most hetek óta azt érzem, hogy… nem érzek semmit. Mintha kioperálták volna azt a gócot, fekélyt, sejtburjánzást, gyulladást, hólyagot, miómát, tályogot, amely a már megszokott, énem részévé asszimilált szorításokat okozta.    Hogy a dolog nincs többé, azt pedig mostani újszerű elfoglaltságaim gyakorlása közben fedeztem fel.    Amikor életem első elektronikus leveleinek egyikére az USÁból két perc alatt megjött Nagy Károlyéktól a válasz, talán olyasmit érezhettem, mint azok, akik részesei lehettek az első szikratávíró kattogásának, akik hallották megszólalni az első rádiókészüléket, látták kifényesedni az első televíziós képernyőt…    Miközben (nyilván: önvédelemből) egyre inkább kivonultam a közéletből és az engem közvetlenül érintő és körülvevő világgal szinte alig van kapcsolatom, épp aközben nyíltak meg előttem a szédítő távlatú új dimenziók. Hogy mást ne is említsek: a 70-es 80-as években Kárpátalján több magyarországi napilap járatására is mód volt, ezek számai 24 órás késéssel ugyan, de hiánytalanul megérkeztek, s a fáziseltolódás ellenére hétköznapjaink fontos tartozékainak számítottak. Ugyanígy járathattuk az irodalmi lapokat (és az egyetemen mélyen lenéztük azt, akinek csak a Kortárs járt és nem fizette elő az Új Írást meg a Kritikát). A rendszerváltással ez a lehetőség megszűnt; néha annak is örültünk, ha múlt heti vagy még elavultabb hírlapok, remittenda-folyóiratok adódtak olvasmányul. Most meg… Bevallom, már-már áhítatos lelkesedéssel tölt el, hogy a másnap reggeli friss újságok anyagait már előző éjszaka megismerhetem, hogy az Élet és Irodalmat már megjelenése napján letölthetem, hogy a legkülönfélébb adatokat és szövegeket pillanatok alatt beszerezhetem anélkül, hogy asztalomtól felállnék… És kreatív ember lévén talán számomra ennél is fontosabb: magamat/magunkat a világnak megmutathatom azzal, ha kis marginális szellemű műhelyünk működési szféráját kiterjeszthetem az internetre.    Soha nem éreztem ilyen felszabadultságot!    Persze ettől fiamat még elvihetik katonának, ettől még bezárhatják a magyar iskolákat, és nagy valószínűséggel ez a technikai vívmány (vagy még kevésbé az, hogy én használhatom) nem fogja megállítani a kárpátaljai magyarság felmorzsolódását. Továbbá: az e tájékon mindennaposnak számító áramszünetek idején nem lehet szörfölni, és ha nem tudom kifizetni az itt még luxusnak számító szolgáltatás díját, akkor fuccs az emailezésnek is… És mégis! És mégis: úgy érzem, mindenfajta bezártságom, kirekesztettségem, korlátozottságom megszűnt: bármit elérhetek, bármit megszerezhetek és bárhová eljuttathatom gondolataimat. A neten nem vagyok kisebbségi, nem vagyok sorsától szorongatott… Vagyis hát kicsit azért mégis vagyok, mert rosszak a telefonvonalak és az ungvári szerverek se híresek, és a gépem, modemem éppenséggel nem hightech… De azért működik a dolog, élvezhető gyorsasággal… És én amúgy sem vagyok kapkodós fajta.    Alig több, mint fél éve annak, hogy először kápráztatott el ennek az anti-Gutemberg-galaxisnak a fantasztikus perspektívája. És alig kellett két hónapnak eltelnie, hogy ne elégedjek meg azzal, ami „jön”, hanem én is küldeni akarjak: ma már digitális folyóiratot és virtuális irodalmi kávéházat működtetek. Csak résnyire kellett kinyitnom az ajtót, és bezúdult nagyvilág. Én pedig ahelyett, hogy ennek a lehetőségnek minden felsőfokát megfelelően kiélvezném, ugyanezen a résen magamat tuszkolom ki és erőltetem rá a világra. Magam vagyok a leginkább meglepve, hogy sok százan látogatják és böngészik munkám eredményét, s hogy köztük van néhány utcával odább lakó gyerekkori jó barátom csakúgy, mint ismeretlen olvasóm a Glóbusz túlfeléről.    Én ővelük érkeztem az új évezredbe, s vajh de jó lenne biztosra venni, hogy azt a bizonyos pszichoszomatikus szorítást a gyomorszáj tájékán, azt végképp ráhagytam a máris oly távolinak tűnő internet előtti időkre."   *   Így töntén. Ezzel ér véget a szorongás balladája.