web lap top tartalom ajánló pr-cikk blog

2006.máj.07.
Közzétette: bdk Szólj hozzá!

Megasztár - 10

Bár talán most énekelték a versenyzők a legjobb számokat, maga a verseny teljesen érdektelenné vált. A legutóbbi forduló óta már mindenki pontosan tudja, ki fog kiesni és ki lesz a végső győztes. Márpedig tét és kockázat nélkül nincs próbatétel, hiába kelti az ellenkező látszatot az egyre inkább idióták gyülekezetére emlékeztető zsűri. Most már Presser is egy lebutított szoftverre hasonlít, olyanra, amelyikből kiiktatták nemcsak az eredeti gondolatokat, hanem az értéket felismerő és az igazságosságért felelős modulokat is. Bakácsnak eközben Rúzsa Magdolna képében megjelent a könnyező szűz Mária, Pély maradék szókincsét is elvesztette, Soma belefulladt a nemiség és az égi energia közti sávszélességbe, az egyébként jófej Novák pedig most már vidéki kocsma sarkába állított nyerőgépre hasonlít leginkább; veszettül pörgeti a tárcsáit, hogy ne vegyük észre: elfáradt, kifulladt a produkció, kiszaladt belőle a szufla.

Kész csoda, hogy az énekesek mindezek ellenére időnként értékelhető szinten teljesítettek.

1. kör: Bob Marley-számok

Varga Ferencnek nem sikerült megölnie a sheriffet, nekem persze inkább Clapton hiányzott, nem Marley, de ellettem volna a reggae-vel is, ám abból sem volt a környéken egy dekányi sem (4 pont). Rúzsa Magdolna ellenben nagyon meggyőző és jópofa volt (One Love), jól belebújt a stílusba, kivette belőle, amire szűksége volt, cserébe azonban nem tett bele semmit (6 pont). Póka Angéla ellenkezőleg, még az egyébként nagyon szimpla No Women, No Cry is a képére formálódott, felvéve egója bonyolultabb alakzatait (7 pont).

2. kör: Sting (Police)-számok

Itt Rúzsa kezdett, igen erősen. A nap egyik legjobb produkciójának éreztem előadását, a második felében különösen elemébe jött. Újra a meggyőző szót kell használnom: különlegesen jó hangján és énektudásán túl az őszintesége, a zenében történő feloldódása, vele való egyesülése az, ami elragadó (9 pont). Amíg énekel, addig nagyon élvezhető a jelenléte, amikor abbahagyja, akkor ellenben az ájtatos és önmagától meghatódott ábrázatával sokat ront az összképen – s ha magától nem lenne neki olyanja, az eszement zsűri akkor is belebeszélné a hasába az isteni küldetést. (Másodjára videón néztem végig, csak a zeneszámokat, pontos vágásokkal – így sokkal élvezhetőbb.) Póka szokása szerint jól kiforgatta az eredetit (amelyet egyébként én nem sokszor hallottam), erős és szuggesztív előadással állt elő. Most nem találtam teátrálisnak, annyi gesztust használt, amennyire szükség volt, és mint mindig, most sem csak énekelt, hanem előadott (8. pont). Vargánál nemcsak a sheriff meggyilkolása maradt el, angol emberként New Yorkban is eltévedt: csak őgyelgett az egyébként nagyszerű zeneszámban. Egyszerre volt fárasztó és unalmas (4 pont).

3. kör: Janis Joplin-számok

Nem tudom, Pókával miért kellett ennyire kibánni. Az általa nem szeretett egyetlen Joplin-számot erőltették rá. Az életműnek egyébként is gyönge darabja a Mercedes Benz, Janis hangján kívül más nem igazán élvezhető benne. A primitív (ám sodró erejű) zenei alapra mégis sikerült sajátos felépítményt raknia: kíséret nélküli, kórussal felelgető gospel-éneklés lett belőle. Így elég jól sikerült kijönnie a dologból: a semmilyen nyersanyagból zenei ínyencség lett (8 pont). Varga hatalmasat alakított (Just A Little Bit Harder): a nem bluesos, hanem rockos-funkys hangütés igencsak testéhez állónak bizonyult. Énekelt és üvöltött, szinte még sikoltott is – ahogy kell. Le merem írni, hogy fergetegesre sikerült (9 pont). Rúzsa nagyon rosszul kezdett, úgy hallottam, hogy teljesen bent ragadt a hangja, de aztán elég hamar kijött a gödörből. Igazi Joplin-bluest kanyarított, és bár sem hangjának nagyszerűségében, sem énektehetségében nem lehet senkinek kételye, valahogy ezt a produkciót mégsem éreztem teljesnek, bár nem tudom megmondani, mi hiányzott belőle (8 pont).

Összegzésben tehát nálam ezen az estén: Varga – 17, Póka – 23, Rúzsa – 23.

Nem szoktam külön kitérni rá, de most érdemes: a fináléban hármasban előadott Rolling Stons-t nagyon jól odatették, míg a párbajban énekelt, amúgy is borzalmas gagyi, az első Csillagdal egyenesen rémes volt.

Angéla kiesésével Eszter után második kedvencem is távozott a versenyből, szerintem mindketten utcahosszal jobbak Ferencnél, mint ahogy, persze, jobb nála Magdi is, akitől nem vitatom el különleges tehetségét, így azt sem, hogy mindenképpen érdemes a főnyeremény megütésére. Azt hiszem, nem kell 20-áig várni, máris lehet neki gratulálni. Ha el nem üti a villamos, ő lesz a 2006-os Év Hangja.

-----------------

Más: Magyar ószövetség - arvisura

Címkék: zene, tv, megasztár, műsor

Törvénycsomag a határon túliaknak?

Kívánatos lenne, ha döntés születne a kormány által tavaly kezdeményezett, a határon túli magyarok iránti felelősségvállalást erősítő alkotmánymódosításról, mondta Sólyom. Nos, a kormány most intézkedni nem tud, de illetékese nyilatkozik: a határon túli magyarok közjogi státusát szabályozó törvénycsomag 4 fontosabb elemből áll, éspedig

Tovább
Címkék: közpol, htm

József Attila-túliratok

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi webmagazint nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat, olyan kollektív irodalmi interakciókat, amelyben szerintem most is verhetetlen. Ezek mindegyike megérne egy-egy misét, de most csak utolsóra hívom fel a figyelmet.

Számomra a zEtnával kezdődött az internetes irodalom. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valóban ez volt-e az első olyan magyar webhely, amely folyóirat- (vagy magazin-) szerűen közölt szépirodalmi anyagokat és kritikákat úgy, hogy nem állt mögötte nyomtatott orgánum, de annyi bizonyos, hogy akkor még sem a Terasz, sem - és pláne - a Litera nem volt sehol, sem a későbbi kisebb-nagyobb irodalmi-kulturális portálok (Szabad Formák, Café, Irodalmi Vademecum...).

A zEtna első száma 1999. novemberében jelent meg, azaz gyakorlatilag a magyar internetezés hajnalán, amikor még a csak a világhálón publikált szövegek igen kevesek számára voltak elérhetőek, amikor még csak a papíralapú kiadványoknak volt rangja és egyedül a bennük való szereplés számított megjelenésnek.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi szájtot nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A netperiodika azóta is működik és folyamatosan frissül, néha kicsit lelassul, aztán újra teljes fordulatra kapcsol. 7 év alatt iszonyú mennyiségű irodalmi szöveg került a honlapra. Struktúrája és külleme szinte semmit sem változott, szerzői törzsgárdája is nagyjából állandó.

A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat,  szellemes kollektív irodalmi akciókat, projektumokat, játékokat, pályázatokat - ebben szerintem verhetetlen! Az ötletek mindegyike - a festményhez vagy fotóhoz írandó szövegektől a négykezes novellán át a virtuális városig - megérne egy-egy misét, de most csak a legutóbbira hívom fel a Nyájas figyelmét.

Az alapötlet: József Attila egyik 12 sorosának (Sárga füvek) a "túlírásához" felkértek 12 költőt, akik az eredeti 12 sort saját 24 soruk közé illesztették, azaz fejenként egy-egy 36 soros, három egységre tagolt verset hoztak létre. Hogy nem is akármilyeneket, azt már első olvasásra megállapíthatjuk. Komoly irodalmi játéknak már ez is elegendő lenne, ám az ötletgazda mindezt megfejelte három versgenerátorral! Ezek a szövegmotorok a hármas tagolódásból kiindulva az eredeti JA-sorokhoz véletlenszerűen rendelik hozzá a túlírások szakaszonként megfelelő sorait. És hogy még mindez ne legyen elég, a további interaktivitás jegyében közönség-pályázatot hirdettek: "Az olvasó, miközben ismerkedik ezekkel a minden letöltésre, frissülésre változó, próteuszi kollektív versekkel, kiragadhat, kimásolhat, és címünkre elküldhet belőlük egy vagy több összefüggő tizenkét sort. A tizenkét legsikerültebb tizenkétsorosért beküldője 1.200 dinár értékű zEtna-könyvcsomagban részesül."

Íme, egy remek megoldás arra a problémára, hogy miként jussunk hozzá vajdasági magyar könyvekhez :)

Belépés a projektumba: TÚLÍRAT

___________________

József Attila-túliratok, honlap, irodalom, könyv, vps, virtuális szerver, web, virtuálé, média, határon túli magyar irodalom (htm), átirat, reminiszcencia

József Attila Virtuális szerver

Sólyom átnyúlt a politika feje fölött

A magyar köztársasági elnök felváltva szerzi nálam a fekete és a piros pontokat. Most az elnök úr átnyúlt a KM, a MEH, a parlamenti bizottság, a HTMH feje fölött, nem Szabó Vilmos, Bársony András és Komlós Attila, és főleg nem Németh Zsolt határon túli kedvenceit hívta meg, nem a hivatásos (és megélhetési) magyarokat, hanem

Tovább

Sólyom átnyúlt a politika feje fölött

A magyar köztársasági elnök felváltva szerzi nálam a fekete és a piros pontokat. Most az elnök úr átnyúlt a KM, a MEH, a parlamenti bizottság, a HTMH feje fölött, nem Szabó Vilmos, Bársony András és Komlós Attila, és főleg nem Németh Zsolt határon túli kedvenceit hívta meg, nem a hivatásos (és megélhetési) magyarokat, hanem

A magyar köztársasági elnök felváltva szerzi nálam a fekete és a piros pontokat. Hogy őt választották Szili helyett, annak kifejezetten örültem (lásd akkori jegyzetemet), és alapjában most is azt gondolom, nem árt a balliberális kormánynak egy enyhén jobbos elnöki ellensúly. Aztán volt két rossz húzása őexcellenciájának, egyik, hogy megsúgta Orbánnak, mikor lesznek a választások (még rosszabb, ha fordítva volt, és ezt Orbán súgta meg őneki), a másik az a szerencsétlen kéz-nem-fogás (erről itt írtam). Most azonban olyat cselekedett, ami első látásra mindenképpen nagyon szimpatikus.

Ahogy erről a hírek beszámolnak: Sólyom László kezdeményezésére konferencia jött létre a szomszédos országokban élő magyar tudósokkal, közéleti és a civil személyiségekkel azért, hogy megvitassák a határon túli magyarok helyzetét. Azaz az elnök úr átnyúlt a KM, a MEH, a parlamenti bizottság, a HTMH feje fölött, nem Szabó Vilmos, Bársony András és Komlós Attila, és főleg nem Németh Zsolt határon túli kedvenceit hívta meg, nem a hivatásos (és megélhetési) magyarokat, hanem tudós embereket, közéleti személyiségeket és civileket. Ma délelőtt hármukkal a Duna TV-ben láttam egy rövid beszélgetést: igen szimpatikusak voltak. Mind ahogy szimpatikus maga a gesztus, az elképzelés és Sólyom nyilatkozata is. (Persze azért tesz egy gesztust a politika felé és hangsúlyozza a MÁÉRT fontosságát...)

Vajon adhat-e mindez reményt arra, hogy az átpolitizált és alapjában elhibázott magyar-magyar kapcsolat (ezen belül a velejéig romlott támogatási rendszer) idővel javítócsomagot kapjon a tudományosság és a civil társadalom részéről? Ha a köztársasági elnöknek ezt sikerül végigvinnie minden politikai és ideológiai ereszd el a hajamat nélkül, azzal első lehet a határon túli magyarságért érdemben cselekvő közjogi méltóságok  sorában.

--------
De vajon ki volt ott a konferencián Kárpátaljáról?? Ahol gyakorlatilag nincsenek független értelmiségiek, tudósok, közéleti személyek. Nincsenek, mert mind lecsatlakoztak, beágyazódtak valamelyik politikai érdekszférába. Tényleg, ki képviselhetett bennünket Sólyom előtt?

Eladták Picasso szerelmét

Olvasom, hogy New Yorkban rekordösszegért, közel százmillió dollárért kelt el Pablo Picasso Dora Maar au chat (Dora Maar macskával) c. festménye (1941). Dora Maar, Pablo szerelme maga is neves művész, festő és fotográfus volt, akit viharos szerelmük során többször is megfestett a mester. A múzsának ez a művészneve volt, szerb lévén Theodora Markovich néven látta meg a napvilágot.

Tovább

Blogerok figyelmébe! Hozzászólás-linket mindenkinek!

Lehessen tudni, ki szólt hozzá a jegyzetünkhöz! Találhassuk meg a blogját! Adhassa meg a hozzászóló az oldala címét, ez kerüljön linkként a neve alá! Ebben a jegyzetben leírom, mit kell ehhez tenni.

Blogerok* figyelmébe!

 

Mivel az általam látogatott blogok többsége esetében továbbra sem működik az a szolgáltatás, hogy a hozzászólásoknál a hozzászóló nevére (vagy kis fényképére) rákerüljön a hozzászóló bemutatkozó oldalának (profiljának) a linkje, illetve továbbra is hiába adja meg valaki a saját vagy kedvenc honlapjának a linkjét az URL-ablakban, az nem jelenik meg a hozzászólás elküldese után, ezért egy korábbi jegyzetemre visszautalva újra leírom, hogyan kell a problémát megoldani.

1) Kerüljön a hozzászóló profil-linkje a nevére:

A blogtulajdonosnak bejelentkezett állapotban, Írj üzemmódban kattintania kell a beállításokra (egy sorban van az új bejegyzéssel), majd a Sablon fülre kattintva a sablon kódjában ki kell keresnie az alábbi részt:

 

- és a következőképpen kell kiegészítenie:
Fontos a csúcsos zárójelek és idézőjelek pontos használta! (És azok ott nem S betűk, hanem: $)

Ezek után a változtatások mentése gombra kattintva el kell menteni a kiigazított sablont.

Javaslom minden blogernak, aki kicsit is ért az ilyesmihez, hegessze át a blogja sablonját, és akkor minden blogtéri hozzászóló profilját egyetlen kattintásal ba tudja hívni! (Ha be nem jelentkezett vagy saját profil-oldallal nem renelkező olvasó ír be hozzászólást, akkor sincs gond: a linkké váló névre kattintva nem nyílik meg új oldal, hanem az adottnak ugrunk fel a tetejáre.)

2) Az URL-ablakban megadott link kerüljön a név alá:

A fenti javított (vagy akár javítatlan) kódsor alá írjuk be ezt a sort:


- majd mentsük el a sablont. Ez esetben a hozzászóló által az URL-sávban megadott link is látszani fog, így hozzászóláskor mindenki megadhatja a saját vagy a kedvenc honlapját, netán azt, amelyekre hivatkozni akar: az oldal címe linkként fog megjelenni a neve alatt.
 
FINOMÍTÁS. Ha azt szeretnénk, hogy a hívott oldal új ablakban nyíljon meg, akkor mindkét esetben az a href-fel kezdődő egységbe, a lezáró időzőjel után egy szóközt hagyva, még a csúcsos zárjel bezára előtt írjuk be ezt: target="_blank" -ezzel érjük el a kívánt hatást.
 
Mindenkinek jó szórakozást kívánok - de azért ne engem szidjatok, ha elrontottatok valamit! (Javaslat: a sablont ajánlatos még a belepiszkálás előtt kimásolni és elmenteni saját gépünkre - Jegyzettömbben, .txt formátumban -, így ha valamit véglegesen és végletesen elrontottunk, akkor egyszerűen visszamásoljuk az eredetit.)
 
Engedelmetekkel mások blogjába írandó hozzászólásaimnál mindig fogok erre a jegyzetemre hivatkozni, kérve titeket, hogy vállalkozzatok a sablonszabászatra!
 
-----------
A megoldás innen származik:  közérdekű bejegyzés
 
 
[----------
* Az általánosan elterjedt, két g-vel (valószínűleg helytelenül) írt bloggerek helyett mostantól következetesen egy g-vel (szerintem helyesen) írom a blogert, és mint idegen eredetű, vegyes hangrendű szót, mély magánhangzós toldalékokkal látom el. Vagyis: blogerok, blogernak, blogerhoz... Ez egyben nyelvi kísérlet ennek a szóalaknak az elterjesztésére.]

Déjà vu

Ez a novellám éppen 10 éve jelent meg a Kortárs 1996 májusi számában. Előzménye egy pályázat volt: a felhívás szövegére nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Babits modorában vagy az ő munkásságához kapcsolódóan kell írniuk a résztvevőknek prózaszöveget. Nem kerültem a díjazottak közé, de a sikeresebb pályaművek között az enyém is közlésre került. Később, saját kötetben való közlés okán kicsit átdolgoztam, javítgattam rajta, de babitsos hangulatát talán így is megőrizte. (Megjelent: Világvége, Pro Pannonia, Pécs, 2003). Íme:

---------

 

Balla D. Károly

Déjà vu

 

Hommage a Babits

 

Itt vége volt a novellának.

 

Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy a történet is befejeződött volna. Ellenkezőleg: a gesztussal, ahogy az asztalra lökte a folyóiratot, nem hogy eltávolította volna magát az olvasottaktól, hanem mintha véglegesen belevonta, belekeverte volna magát is a férfi és a nő történetébe. Amíg olvasott, tudta, ő csupán kívülálló, egyike a lap számos előfizetőjének, aki éppen ezzel a novellával foglalatoskodik, ám most, midőn olvasói szerepe megszűnt, valami burok nőtt köré, valami csápok akaszkodnak a húsába, belevonják ebbe a históriába, amelyről tudja is meg nem is, hogy ismeri.

 

A bizonytalanságnak, az igen is meg nem is-nek olyan intenzív hulláma ragadta el, amely már messze fölötte állt bármiféle köznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ezeknek a mindennapi döntési kényszereknek ugyanis az a jellemzőjük, hogy a kínálkozó lehetőségek közül valamelyiket mindenképpen választanunk kell. Ha reggeli dilemmánk tárgya az, felkeljünk-e ágyunkból avagy sem, akkor e kettő közül az egyik mellett előbb-utóbb el kell köteleznünk magunkat. Amikor azon tépelődünk, mit reggelizzünk, hamarost döntünk a pirítós vagy a lágy tojás javára, esetleg csak egy erős kávét hajtunk fel üresen, megalapozva tíz évvel későbbi gyomorfekélyünket. De hát a fekély is a mi választásunk.

 

Viszont az a kérdés, hogy a férfi és a nő olvasott története valóban az-e, aminek sejti, avagy egyáltalán nem az – ezt sehogyan nem tudta eldönteni, már csak azért sem, mert mind az igen, mind a nem választása meglehetős felelősséggel járt. Olyan önismereti következményekkel, amelyekkel számolni cseppet sem volt kedve, ugyanakkor a novella elolvasása után – félő – többé nem tudott nem számolni velük.

 

Utánanyúlt az imént kissé teátrálisan asztalra lökött folyóiratnak, visszalapozott az írás elejére. Ám miként az eltaszítás, ez a visszavétel is fölösleges gesztus volt. A szerző nevére pontosan emlékezett, mint arra is: már kezdetben megállapította, ez talán a harmadik vagy negyedik kispróza, amit olvas tőle, de hogy vajon többkötetes, idősebb írót rejt-e a név vagy mostanában indult ifjú titánt (velük vannak tele a lapok), azt nem tudta, és a szerző lakhelyéről, civil foglalkozásáról sem lehetett semmilyen ismerete, ebben a folyóiratban ugyanis nem kapott helyet a „Számunk szerzői” rovat, amely eligazíthatta volna. Itt, a szállodában irodalmi lexikonokhoz, bármilyen Who is who-hoz vagy más lapok tájékoztató soraihoz nem juthatott hozzá, be kellett hát érnie azzal, ami rendelkezésére állt: magával a novellával; miközben pontosan tudta: akárhányszor olvasná is újra, kételyeire igazolást és cáfolatot minden alkalommal azonos számban találna.

 

Így hát tovább sodorta a bizonytalanság, sodorta valamely beláthatatlan, sötét örvény felé, olyan szédülésbe, amelynek tudott a létezéséről, amely már talán el is ragadta, a mélybe vonta valamikor mérhetetlenül régen, egy másik időben, dimenziók nélküli térben.

 

Állt a sodrásban, állt az asztal előtt, farkasszemet nézve a rajta heverő folyóirattal, állt az ablak felől érkező ferde fényben. Érezte az örvény közeledtét, de nem volt ereje, hogy kilépjen a szörnyű vonzásból.

 

*

 

Itt vége volt a novellának.

 

Gondosan félbehajtotta a kéziratot, tenyere élével simítgatta még kicsit, jól feküdjön majd a borítékban, amely már megcímezve, felbélyegezve várakozott az asztalon.

 

Ahogy végzett, tett kis rendet maga körül, de aztán váratlanul félbehagyta, mert újra érezni kezdte a szorítást gyomra tájékán. Alattomos, szúró-fojtó, egyszerre éles és tompa fájdalom, az a fajta, amelyről jelentkezése pillanatában biztosan tudjuk: már korábban is ott lappangott zsigereinkben, talán órák óta van, épp csak nem figyeltünk rá, vagy nem figyeltünk eléggé, nem hagytuk tudatunkba férkőzni, hát most megbosszulja magát, most majd elönti teljes valónkat, maga alá teper bennünket, hogy semmi másra ne figyelhessünk többé.

 

Darab ideig befelé hallgatózott, aztán, tapasztalva, a nyomás nem erősödik, sietősen öltözködni kezdett, mint aki érzi, ideje rövidesen lejár.

 

Amint a ruhadarabokat kapdosta magára, egyre idegesebb lett, mozdulatai szertelenekké és koordinálatlanokká váltak. Minél jobban kapkodott, annál hosszabban kellett bíbelődnie hol a cipőfűzővel, hol a nyakkendővel; végül már beleveszni látszott a részletekbe, mígnem kis híján elfelejtette, miért is kezdett készülődni.

 

Kinézett az ablakon. Súlyos őszi eső áztatta a kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

 

*

 

Megpróbálta felidézni, mit olvasott legutóbb ettől a szerzőtől. Vagy legalább azt: amikor tőle olvasott legutóbb valamit, nem támadtak-e hasonló képzetei.

 

S ahogy emlékezetében keresgélt, váratlanul, de teljes élességével hasított belé a „már volt egyszer” érzése. Ám ez a visszacsatolás egyáltalán nem a régebben olvasott írásokra vagy saját érzéseire vonatkozott, hanem kizárólag a jelen helyzetre; igen: pontosan itt állt akkor is, ennek a szállodai szobának ezen a pontján, épp így szűrődött be a fény az ablakon, ez a festmény nézett vele szembe a falról, és pontosan, hajszálpontosan így töprengett valamin.

 

Közben persze jól tudta: soha azelőtt nem járt ebben a városban, így semelyik szállodájának semelyik szobájában nem fordulhatott meg. A dologban azonban nem is ez volt a kísérteties, hanem… Hogy az emlékkép lehetetlenségének biztos tudása már magában az emlékképben is benne foglaltatott. Azaz: nemcsak hogy épp ennek a szállodai szobának épp ebben a pontjában állt, nemcsak az ablakon a fény, a falon függő festmény, és nemcsak ugyanezzel a töprengéssel – hanem, igen: mindaközben azt is tisztán tudta már akkor is, hogy soha nem járt ebben a városban…

 

A hamar elenyésző révület után többé nem tudott felbukni a kételyek sodrásából. Azon kezdett tépelődni, ha képzelete ilyen tréfákat űz vele, mint az előbb, akkor nem lehetséges-e…

 

Hiszen ha nem igaz, hogy egyszer már mindezt átélte – márpedig nem igaz –, akkor lehetséges: novellát sem olvasott korábban ettől a szerzőtől. Sőt, a gondolatsor logikus folytatása az a feltételezés lenne, hogy ezt a novellát sem olvasta.

 

Ez a verzió nagyon tetszett neki. Így megszabadulhatna ettől az egész históriától, mint ébredéskor egy-egy nyomasztó álom terhétől.

 

De nem: a folyóirat azon valóságosságában itt volt, vele volt, neki volt, és sajnos a férfi és a nő története sem hiányzott belőle.

 

Továbbra sem tudta megfogalmazni, mi a baja egyáltalán a novellával és hőseivel, ezzel az egésszel. Nem az, hogy az elbeszélés egyes történései erősen hasonlítanak a vele megesettekre (hisz az ellenpéldák száma nagyjából ugyanennyi), és nem is az, hogy bizonyos szituációk, viszonyok is megegyeznek az őrá érvényesekkel (mert hát legalább ennyi az ellenkező érvényű), hanem… Hanem az írás és a benne szereplő, önmaga korlátaival szembesülő vidéki zsurnaliszta abszurditása abban rejlik, hogy…

 

Küszködött, kereste a szavakat valami olyasminek a megfogalmazásához, aminek a szavakba öntése még soha nem állt előtte feladatként. Ha nem maga a probléma foglalkoztatja, talán azon is eltöprengett volna, milyen viszonyban áll egymással a már megsejtett lényeg és ennek a lényegnek a nyelvi megformáltsága. Mindig is úgy vélte, a tudat számára csak az létezik, csak az tölti be a van intenzitását, ami fogalmak, szavak révén kifejezhető. A többi csak dadogás, kusza foszlányok a psziché ellenőrizhetetlen bugyraiból, olyan semmiségek, mint a Mona Lisa megalkotása közben feldöntött festékes tégely. Most azonban, amint a képzelet és valóság hullámai vállukra vették, be kellett volna látnia: a megfogalmazatlan dolgok létezése alighanem erőteljesebb, mint azoké, amelyeket szavak rabszíjára főztünk. Ám efölött most elsiklott, kereste, mi olyan roppant zavaró ebben a novellában, a férfiban, aki valami olyasmit testesít meg, valami olyan képzetes tartományt, amelyben mintha ő is benne lenne, személyiségének egy furcsa vetületeként.

 

Hogy is van ez?

 

A novellabéli újságíró nem azonos ővele, ez bizonyosnak látszik. De azt sem állíthatná teljes meggyőződéssel – mint olvasás közben olykor vélte –, hogy a férfi az ő énjének csupán egy vetületét (mondjuk: lelkiismeretét) jeleníti meg. Nem, nem. Hanem, talán… Mintha az a novellahős épp az a különbség lenne, amely őközötte és a saját maga elé ideálként állított személyiségkép között mutatkozik. Vagyis: azt a férfit akkor kapja, ha az eszményképből kivonja a világban megnyilvánuló reális önmagát.

 

Egészen kipirult a gondolkodás izgalmától. A siker, hogy ha ilyen alig-alig felfogható módon is, de sikerült megragadnia irodalmi alteregója mibenlétét, egy időre teljesen elégedetté tette. Ám szilárd talajt továbbra sem érzett lába alatt: nem történt több, csak annyi, a roppant ingoványon kicsi zsombékra lelt, ezen toporgott most, tudva, bármikor újra süllyedni kezdhet.

 

Legszívesebben mozdulatlanná merevítette volna gondolkodását, ráakasztotta volna az előbbi következtetés fogasára; vagy ha már mindenképpen el kell rugaszkodnia az elért eredménytől, akkor jobb lenne teljesen semleges síkra terelnie figyelmét, nehogy a novella kiváltotta kételyek ismét hatalmukba kerítsék.

 

Ám bármilyen trükkel próbálkozott, hiába nézett ki az ablakon az esőbe, hiába idézett fel kedves régi emlékeket – a maga teljességében még meg sem fogalmazott probléma újra elébe állt, kidüllesztette hatalmas szőrös mellkasát, amelyre „csak a testemen át” feliratot tetoválták valami elérhetetlen fegyenctelepen. Így aztán hamarosan rá kellett ébrednie: kételyeinek, bizonytalanságának forrása eddig sem a vidéki újságíró definiálásának a nehézségében rejlett, hanem annak a felfoghatatlanságában, megmagyarázhatatlanságában, hogy mi ez az egész.

 

A megtaláltnak vélt bizonyosság fölé újra felhabzott az eldönthetetlen dilemma: a rettegés attól, választania kell, elfogadja-e a novellát annak, ami, avagy tagadja az azonosságot.

 

Ha elfogadja, akkor tudomásul kell vennie: személyisége – minden rejtett gondolatával és érzésével együtt – kiszolgáltatottá vált; szinte látta magát, amint ott fekszik valahol egy műtőasztalon (boncasztalon?) felnyitott lélekkel, és szabadon vájkál benne egy ismeretlen író.

 

Ha viszont tagadja az azonosságot, akkor meg kell tagadnia személyiségének azt a részét, amely önmaga reális létezését egy eszményi megvalósulás felől szemléli; ha a novellahős nem ő, akkor ő maga sem az, akinek törekvéseiben hiszi magát.

 

És feje fölött újra összecsaptak a hullámok.

 

*

 

Nézte az esőt és újra érezte gyomrában a szúrást. Az előbbinél élesebb fájdalom ébresztette rá: indulnia kell.

 

A borítékot gondosan kabátja alá csúsztatta és kilépett a szobából. Végighaladt a hosszú folyosón, lement a lépcsőn. Mielőtt kilépett a kapun, biccentett a portásnak.

 

Az utcán, ahogy közeledett céljához, egyre fokozódott izgalma. Végül már egész testében reszketett, légszomj gyötörte, heves vizelési ingere támadt. Remegő ujjaival alig tudta kabátja alól előkotorni a borítékot és becsusszantani a pattogzott festékű, ázott fémládika hasadékán.

 

Zavartan körbepillantott, majd némi bűntudattal kivizelte magát.

 

Dolga végeztével valamelyest megnyugodott, hányingere, remegése is alábbhagyott. Szórakozottan indult vissza.

 

A portás megrémült csapzottsága és réveteg, üveges tekintete láttán, de persze beengedte.  Nem mindennap száll meg ilyen híres fővárosi író ebben a világvégi fogadóban.

 

*

 

Az igen is meg nem is hálójából, érezte, nem tud kigabalyodni. A döntés lehetetlensége olyan intenzív jelenlétű bizonytalanságot eredményezett, amely messze fölötte állt bármiféle hétköznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ha választ igen és nem közül, szembe kell néznie valamivel, amiről hinni akarta: nem létezik. Mert ha az a valami mégis létezne, akkor… igen, akkor ő az, aki nincs.

 

Ám eddig a következtetésig már nem juthatott el: az örvény végképp körülölelte.

 

Megtántorodott, de mielőtt összerogyott volna, még egy pillanatra látta az ablakon át a súlyos őszi eső áztatta kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

 

*

 

Itt vége volt a novellának.

 

A vidéki újságíró kopogtatott az ajtón.

 

Címkék: irodalom, próza, nov

Álkárpátráz, 4. szám

Több mint egyéves szünet után új, tematikus összeállítással jelentkezik az Álkárpátráz című irodalmi webárium. Negyedik számukhoz a szerkesztők Kutya Macska Szerelem hívószavakkal kértek szerzőiktől új műveket. Az olvashatóság és a nézhetőség mindtegy egymásnak feleselve váltogatja egymást a nem túl gazdag, de igen változatos gyűjteményben, érdekességként még egy

Tovább
süti beállítások módosítása