Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a
Hát: ez meglenne. „Készen vagyok”. Közben akut hiányérzet: ezt sem írtam meg, meg azt sem.
Tegnap pl. azt az állítólag megírt szövegrészt kerestem (de nem találtam, ezek szerint vagy meg sem írtam, vagy hagytam elkallódni), amelyben arról a meglepetésemről számolok be, hogy a görög vallás „természetrajzáról” kialakított véleményem nem Németh Lászlótól származik. Emlékszem, akkor újraolvastam vonatkozó tanulmányait, és rájöttem: a vallás és az „irodalmi fikció” között nem mert, nem tudott azonosságot kimutatni (holott az én emlékeimben ez így élt), ebben bizonyára önnön vallásossága akadályozta meg. Esszéiben egyrészt felmagasztalja a görögök alkotó fantáziáját, elhiteti, hogy a képzeletük teremtette világ még ma is él a számunkra, másrészt viszont az istent, az istenit mégis eredendőnek mondja. Akkor viszont melyek a forrásai a görög mitológiáról vallott nézeteimnek? — tűnődtem egy hosszabb jegyzetben, de ezt a Werk‑feljegyzést sehol sem találtam. [1]
Épp így vagy meg sem írtam, vagy elveszett (esetleg a munka során........................ ..................) az az okfejtésem, amelyben azt elemzem: a Jegyzetek és az Utószó furcsa kettősséget mutat: egyfelől szinte mindenütt úgy teszek bennük, mintha a Szembesülés világa kizárólag a regényben létezne: ezt a világot részben önmagához képest, részben pedig egy tőle különböző külső világhoz viszonyítva szemlélem; másfelől viszont olykor mintha megfeledkeznék erről, és Oresztészről vagy Elektráról olyan közléseket engedek meg magamnak, amelyek feltételezik: a regényen kívül is van életük.
...............................................................................................................................
Ebben a most nem talált okfejtésben elárultam azt is, hogy először „véletlenül” vittem ki a regény világából szereplőimet, aztán ezt később már tudatosan tettem meg néhányszor. Mint például abban a leírásban, amelyben a Nyájast beavatom abba, hogy Elektra és Oresztész – a regény állításával szemben – valójában nem akartak összeházasodni. Itt láthatóan kilóg a lóláb: ha egyszer a regényben ez a szándékuk van leírva, honnan a fenéből tudom, mi volt a valódi szándék. Miféle valóság ismerete jogosít fel arra, hogy úgy tegyek, mintha............................................... .........................és a regényíró állítását felülbíráljam, majd ilyeneket írjak: „A tény, hogy a Nyájas e részt olvasván komolynak hiszi a házassági szándékot, s nem tudja, csak játékról volt szó, talán a szerző azon szándékát szolgálja, hogy magát a Nyájast is tesztelni akarja: hogyan fogadja a hírt.” (Ti. a komoly házassági szándék hírét; lásd a 194. jegyzetet.) Itt tehát csorbul az eredeti koncepció: a regény alakjairól a Jegyzetek írójának (nekem) nem volna szabad többet‑mást tudnia (tudnom), csak azt, ami a regényből kiolvasható; ha ezt a szabályt nem tartom be, mint az idézett példában is (sem), akkor ezzel voltaképp elismerem, hogy a fentebb vázolt és ehhez ha............... ...................................................................................................................................................................................................................is.
[1] Sikondán (lásd a 96. júl. 12‑i és későbbi Werk‑szövegeket) papírjaim között csak megtaláltam a vonatkozó jegyzetet. Ott és akkor ezt szépen, alapos bővítéssel és szerkesztéssel be is dolgoztam a megfelelő helyre. Erre most nem tudom rászánni magamat, így csupán a jó pár hónapja hevenyészve feljegyzett néhány sort másolom ide változtatás nélkül:
„Most, hogy kicsit még hozzáolvasok, ezt‑azt újraolvasok a Szembesüléshez, mielőtt egy valamennyire is végleges gesztussal lezárnám a regényt, érdekes felfedezéseket teszek. Németh László görög témájú tanulmányait‑vallomásait újraolvasva (Sophokles, Sanremoi napló) például rá kell jönnöm: amit a mitológiáról és a görög istenekről – mint műről – vallok és írok, az nem Németh Lászlótól ered. Holott a Werk vonatkozó részeit írva (96. jan. 6-i bejegyzés) meggyőződésem volt, hogy a görög hitvilág általam adott értelmezése voltaképp innen eredeztethető. De nem! Nem, mert NL ír ugyan olyanokat (bizonyos Otto könyvéhez fűzött megjegyzései gyanánt), hogy: »A görög sosem volt annyira ideavallás, mint amennyira Otto vallási állapota megkívánja«, vagy: »A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle«, illetve: [a görögöknél] »Az isteni a természetfölöttiből a természetesbe ment át, a természet átistenesült«, vagy még tovább menve: »Vitatkozni lehet rajt, hogy a görög vallás micsoda: ez a nagy történeti tenyészet együtt vagy egy‑egy kivételes görög, Homeros, Phidias tisztult felfogása?« – azaz NL a sorok közt mintha kimondaná, hogy a görög mitológia nem a természetfölöttinek, a tudattól független ideának a tudati leképeződése, hanem »az átistenesült« természet, a természetesből »kicsalt« természetfölötti. Aztán mintha visszakozna és megrémülne saját gondolatától, attól, hogy az isteni mivoltot emberi terméknek, leleménynek, természettől kicsalt műnek, alkotó elmék »felfogásának« tekintse, s felmenti azt a barokk költőt, »aki a görög és a keresztény mitológiát elbeszélő költeményében összehabarta«, mert hisz az istenek megnyilvánulásai »többek mint költői látomások«, a »sugaló hang bennük több mint a belénk vert lelkiismeret«. Sőt, azért is, mert »Mind a két isten van« (az én kiemelésem). Aztán pár sorral alább szép, megkapó képekben vall mélyen gyökerező saját istenhitéről. Vagyis a vád, amit ő hoz fel Otto ellen, magamagára is vonatkozik: az ő »vallási állapota« is megkívánta a görög mitológia deista – és nem pedig műelméleti, alkotáspszichológiai – értelmezését.
De ha nem innen, akkor vajon honnan merítettem saját görög‑szemléletem alapjait? Kerényi Károlytól, Szerb Antaltól, Cs. Szabótól? Most mindent olvassak újra?” (dátum nélkül)
A nimfa és az unikornis c. novellám utólag részben beépült Tejmozi c. regényembe.
Látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból.
Gasztronauta egyik friss posztjában az Unikornissal foglalkozik. Nekem meg eszembe jutott, hogy van egy novellám... Eredetileg a zEtna c. webmagazin irodalmi interakciója keretében írtam: a felhívás szerint négyes tagolású szöveget kellett alkotni, adott kezdő- és záró szavakkal (ezek a novellában dőlt betűvel bannak jelölve). Ezek a szövegek aztán nemcsak önállóan, hanem egységek és szerzők szerint variálódva is "tetszőleges olvasat"-tá váltak a zEtna oldalán (lásd). Később ezt a motívumot és a novella hangulatát beleépítettem egy nagyobb opuszomba - Ikerkannibálok címen -, ez utóbbi most jelenik meg a májusi 2000-ben. Addig is idetűzőm az én unikornisomat:
Balla D. Károly
Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy vérzik át a tobzódó életen a tartózkodó halál, gondolja hősöm apja a novellámban. Ám a pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, az átmenet kontinuus, még hajszálrepedések sem fedezhetők fel az átmenet folytonosságán. A halál nem felváltja az életet, nem a helyébe lép, hanem vele együtt tenyészik, párhuzamosan és elválaszthatatlanul, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Nem tudom, hol és mikor kezdődött az élet, mondja egy téli reggelen hősöm apja a novellámban, de bizonyos, hogy ugyanott és ugyanakkor kezdődött a halál is. Hősöm apja meghal novellámnak a végén, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a novellámban, teát főz, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a novellámban, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás. Ezt látja, ha maga elé mered.
Ha körülnéz, azt látja, hogyan lep el mindent-mindent a semmisülés fehérsége. A súlyos égen átliheg az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől felpáráll a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás. Miután számtalanszor szembetalálkozott magamagával a valóság csalóka tükrei köz bolyongva, és eközben megbizonyosodott arról, hogy csakis a szerelmes éjszakák őrzik meg azon felismerhetőségükben önteste múló szenvedélyeit, annak utána megérthette, soha többé nem tehet különbséget kéj és kín, gyönyör és gyötrelem között, mert mindkettőben egyformán benne lakozik az élet és a halál, a jó és a rossz, a szép és a rút, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény is benne foglaltatik mindegyikben, hogy mind együtt, egymásra torlódva és egymásba hatolva alkossák a táguló létezés kusza galaxisait. Visszament hát a házba, kedves bútorai közé, hogy a régi életéből teljesen ésszerűtlenül ide mentett paravánok, vakkeretre feszített képvásznak és spanyolfalak közt bevárja a novella végét.
A falikárpiton a légyott képei most mintha valami fokozott intenzitással közvetítették volna a legenda emelkedettségét, a szigorúan síkszerű ábrázoláson egyre hemzsegőbbé vált a dimenziók életszerűsége, hősöm apja szinte látta megelevenedni az eltúlzott allegóriákat, látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból. Hősöm apja egyre nyugtalanabbá válik a novellámban, már nem szállja meg a kozmikus harmónia annak tudatában, hogy élet és halál, jó és rossz, szép és rút ugyanúgy egymás komplementerei, mint az öröm és a bánat, a vágy és a közöny, az érdek és az önzés, nem, most egyáltalán nem elégítik ki a dialektika kerekded tételei, nem kíván a hégeli fejlődési spirál kettős karjában ringatózni, pokolba a bergsoni idővel, a kierkegaardi szubjektummal és a heideggeri semmivel, ő nőt akar, most azonnal egy buja nőt, olyat, mint aki ajka szélét harapva ölébe fogadja az egyszarvút. Hősöm apjának hevesen verni kezd a szíve a novellámban, fejébe tolul a vér, hirtelen szorítást érez a mellében, nyomást a tarkóján, no, semmi-semmi, csak semmi pánik, volt ez már így, nem tart sokáig, gyorsan lefeküdni, mélyeket lélegezni, egy, kettő, így-így, már múlik is. Lassan elernyed, fáradtságot érez, laposakat pillant, igen, most már talán a szemét is lehunyhatja.
Amikorra hősöm tavasszal megérkezik a faházba novellámban, addigra a falubeliek már mindent régen elrendeztek, apját eltemették meghagyása szerint a vadak járta temetőszélen, házát lezárva, javait hiánytalanul megvigyázva várták őt, hogy majd megjön a messzi városból, eladja vagy megtartja a házat, kidobja vagy megőrzi a sok összezsúfolt ócska kacatot. Hősöm sokáig álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyét, ahogy talán apjától látta, végighúzza a por lepte gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, nézi a giccses kárpiton a furcsa légyottot. Felkel, zakója zsebébe nyúl, tárcájából előveszi az apja halotti fényképét. A tükör elé áll vele, vizsgálja élet és halál hasonló és elütő vonásait. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, állapítja meg tűnődve, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál, csak valahogy ezen a szenvtelen arcon, az ő arcán – gondolja, miközben apja titkos szeretője megzörgeti a faház ablakát a novellámban – csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.
Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.
Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.
Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.
Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!
A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:
»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«
Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.
Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.
---------------
(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...)
-----------------
És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.
-----------------
Az álommás
részlet regénykezdeményem első fejezetéből
Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.
Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.
Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.
Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.
Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.
Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.
Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.
Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.
Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.
Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.
Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.
Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.
A villany persze nagy áldás volt, hamarosan mindenki megbékélt. Ő is csak addig zsémbelt, amíg egy gólyapár fészket nem rakott a kerítésük előtti oszlop tetején. Mindig szerette volna, ha kéményére madár fészkel, de hiába várta tavaszi érkezésüket, mindig más portát választottak. De most, hála a villanyfának…
Ez a novellám éppen 10 éve jelent meg a Kortárs 1996 májusi számában. Előzménye egy pályázat volt: a felhívás szövegére nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Babits modorában vagy az ő munkásságához kapcsolódóan kell írniuk a résztvevőknek prózaszöveget. Nem kerültem a díjazottak közé, de a sikeresebb pályaművek között az enyém is közlésre került. Később, saját kötetben való közlés okán kicsit átdolgoztam, javítgattam rajta, de babitsos hangulatát talán így is megőrizte. (Megjelent: Világvége, Pro Pannonia, Pécs, 2003). Íme:
---------
Balla D. Károly
Hommage a Babits
Itt vége volt a novellának.
Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy a történet is befejeződött volna. Ellenkezőleg: a gesztussal, ahogy az asztalra lökte a folyóiratot, nem hogy eltávolította volna magát az olvasottaktól, hanem mintha véglegesen belevonta, belekeverte volna magát is a férfi és a nő történetébe. Amíg olvasott, tudta, ő csupán kívülálló, egyike a lap számos előfizetőjének, aki éppen ezzel a novellával foglalatoskodik, ám most, midőn olvasói szerepe megszűnt, valami burok nőtt köré, valami csápok akaszkodnak a húsába, belevonják ebbe a históriába, amelyről tudja is meg nem is, hogy ismeri.
A bizonytalanságnak, az igen is meg nem is-nek olyan intenzív hulláma ragadta el, amely már messze fölötte állt bármiféle köznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ezeknek a mindennapi döntési kényszereknek ugyanis az a jellemzőjük, hogy a kínálkozó lehetőségek közül valamelyiket mindenképpen választanunk kell. Ha reggeli dilemmánk tárgya az, felkeljünk-e ágyunkból avagy sem, akkor e kettő közül az egyik mellett előbb-utóbb el kell köteleznünk magunkat. Amikor azon tépelődünk, mit reggelizzünk, hamarost döntünk a pirítós vagy a lágy tojás javára, esetleg csak egy erős kávét hajtunk fel üresen, megalapozva tíz évvel későbbi gyomorfekélyünket. De hát a fekély is a mi választásunk.
Viszont az a kérdés, hogy a férfi és a nő olvasott története valóban az-e, aminek sejti, avagy egyáltalán nem az – ezt sehogyan nem tudta eldönteni, már csak azért sem, mert mind az igen, mind a nem választása meglehetős felelősséggel járt. Olyan önismereti következményekkel, amelyekkel számolni cseppet sem volt kedve, ugyanakkor a novella elolvasása után – félő – többé nem tudott nem számolni velük.
Utánanyúlt az imént kissé teátrálisan asztalra lökött folyóiratnak, visszalapozott az írás elejére. Ám miként az eltaszítás, ez a visszavétel is fölösleges gesztus volt. A szerző nevére pontosan emlékezett, mint arra is: már kezdetben megállapította, ez talán a harmadik vagy negyedik kispróza, amit olvas tőle, de hogy vajon többkötetes, idősebb írót rejt-e a név vagy mostanában indult ifjú titánt (velük vannak tele a lapok), azt nem tudta, és a szerző lakhelyéről, civil foglalkozásáról sem lehetett semmilyen ismerete, ebben a folyóiratban ugyanis nem kapott helyet a „Számunk szerzői” rovat, amely eligazíthatta volna. Itt, a szállodában irodalmi lexikonokhoz, bármilyen Who is who-hoz vagy más lapok tájékoztató soraihoz nem juthatott hozzá, be kellett hát érnie azzal, ami rendelkezésére állt: magával a novellával; miközben pontosan tudta: akárhányszor olvasná is újra, kételyeire igazolást és cáfolatot minden alkalommal azonos számban találna.
Így hát tovább sodorta a bizonytalanság, sodorta valamely beláthatatlan, sötét örvény felé, olyan szédülésbe, amelynek tudott a létezéséről, amely már talán el is ragadta, a mélybe vonta valamikor mérhetetlenül régen, egy másik időben, dimenziók nélküli térben.
Állt a sodrásban, állt az asztal előtt, farkasszemet nézve a rajta heverő folyóirattal, állt az ablak felől érkező ferde fényben. Érezte az örvény közeledtét, de nem volt ereje, hogy kilépjen a szörnyű vonzásból.
*
Itt vége volt a novellának.
Gondosan félbehajtotta a kéziratot, tenyere élével simítgatta még kicsit, jól feküdjön majd a borítékban, amely már megcímezve, felbélyegezve várakozott az asztalon.
Ahogy végzett, tett kis rendet maga körül, de aztán váratlanul félbehagyta, mert újra érezni kezdte a szorítást gyomra tájékán. Alattomos, szúró-fojtó, egyszerre éles és tompa fájdalom, az a fajta, amelyről jelentkezése pillanatában biztosan tudjuk: már korábban is ott lappangott zsigereinkben, talán órák óta van, épp csak nem figyeltünk rá, vagy nem figyeltünk eléggé, nem hagytuk tudatunkba férkőzni, hát most megbosszulja magát, most majd elönti teljes valónkat, maga alá teper bennünket, hogy semmi másra ne figyelhessünk többé.
Darab ideig befelé hallgatózott, aztán, tapasztalva, a nyomás nem erősödik, sietősen öltözködni kezdett, mint aki érzi, ideje rövidesen lejár.
Amint a ruhadarabokat kapdosta magára, egyre idegesebb lett, mozdulatai szertelenekké és koordinálatlanokká váltak. Minél jobban kapkodott, annál hosszabban kellett bíbelődnie hol a cipőfűzővel, hol a nyakkendővel; végül már beleveszni látszott a részletekbe, mígnem kis híján elfelejtette, miért is kezdett készülődni.
Kinézett az ablakon. Súlyos őszi eső áztatta a kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.
*
Megpróbálta felidézni, mit olvasott legutóbb ettől a szerzőtől. Vagy legalább azt: amikor tőle olvasott legutóbb valamit, nem támadtak-e hasonló képzetei.
S ahogy emlékezetében keresgélt, váratlanul, de teljes élességével hasított belé a „már volt egyszer” érzése. Ám ez a visszacsatolás egyáltalán nem a régebben olvasott írásokra vagy saját érzéseire vonatkozott, hanem kizárólag a jelen helyzetre; igen: pontosan itt állt akkor is, ennek a szállodai szobának ezen a pontján, épp így szűrődött be a fény az ablakon, ez a festmény nézett vele szembe a falról, és pontosan, hajszálpontosan így töprengett valamin.
Közben persze jól tudta: soha azelőtt nem járt ebben a városban, így semelyik szállodájának semelyik szobájában nem fordulhatott meg. A dologban azonban nem is ez volt a kísérteties, hanem… Hogy az emlékkép lehetetlenségének biztos tudása már magában az emlékképben is benne foglaltatott. Azaz: nemcsak hogy épp ennek a szállodai szobának épp ebben a pontjában állt, nemcsak az ablakon a fény, a falon függő festmény, és nemcsak ugyanezzel a töprengéssel – hanem, igen: mindaközben azt is tisztán tudta már akkor is, hogy soha nem járt ebben a városban…
A hamar elenyésző révület után többé nem tudott felbukni a kételyek sodrásából. Azon kezdett tépelődni, ha képzelete ilyen tréfákat űz vele, mint az előbb, akkor nem lehetséges-e…
Hiszen ha nem igaz, hogy egyszer már mindezt átélte – márpedig nem igaz –, akkor lehetséges: novellát sem olvasott korábban ettől a szerzőtől. Sőt, a gondolatsor logikus folytatása az a feltételezés lenne, hogy ezt a novellát sem olvasta.
Ez a verzió nagyon tetszett neki. Így megszabadulhatna ettől az egész históriától, mint ébredéskor egy-egy nyomasztó álom terhétől.
De nem: a folyóirat azon valóságosságában itt volt, vele volt, neki volt, és sajnos a férfi és a nő története sem hiányzott belőle.
Továbbra sem tudta megfogalmazni, mi a baja egyáltalán a novellával és hőseivel, ezzel az egésszel. Nem az, hogy az elbeszélés egyes történései erősen hasonlítanak a vele megesettekre (hisz az ellenpéldák száma nagyjából ugyanennyi), és nem is az, hogy bizonyos szituációk, viszonyok is megegyeznek az őrá érvényesekkel (mert hát legalább ennyi az ellenkező érvényű), hanem… Hanem az írás és a benne szereplő, önmaga korlátaival szembesülő vidéki zsurnaliszta abszurditása abban rejlik, hogy…
Küszködött, kereste a szavakat valami olyasminek a megfogalmazásához, aminek a szavakba öntése még soha nem állt előtte feladatként. Ha nem maga a probléma foglalkoztatja, talán azon is eltöprengett volna, milyen viszonyban áll egymással a már megsejtett lényeg és ennek a lényegnek a nyelvi megformáltsága. Mindig is úgy vélte, a tudat számára csak az létezik, csak az tölti be a van intenzitását, ami fogalmak, szavak révén kifejezhető. A többi csak dadogás, kusza foszlányok a psziché ellenőrizhetetlen bugyraiból, olyan semmiségek, mint a Mona Lisa megalkotása közben feldöntött festékes tégely. Most azonban, amint a képzelet és valóság hullámai vállukra vették, be kellett volna látnia: a megfogalmazatlan dolgok létezése alighanem erőteljesebb, mint azoké, amelyeket szavak rabszíjára főztünk. Ám efölött most elsiklott, kereste, mi olyan roppant zavaró ebben a novellában, a férfiban, aki valami olyasmit testesít meg, valami olyan képzetes tartományt, amelyben mintha ő is benne lenne, személyiségének egy furcsa vetületeként.
Hogy is van ez?
A novellabéli újságíró nem azonos ővele, ez bizonyosnak látszik. De azt sem állíthatná teljes meggyőződéssel – mint olvasás közben olykor vélte –, hogy a férfi az ő énjének csupán egy vetületét (mondjuk: lelkiismeretét) jeleníti meg. Nem, nem. Hanem, talán… Mintha az a novellahős épp az a különbség lenne, amely őközötte és a saját maga elé ideálként állított személyiségkép között mutatkozik. Vagyis: azt a férfit akkor kapja, ha az eszményképből kivonja a világban megnyilvánuló reális önmagát.
Egészen kipirult a gondolkodás izgalmától. A siker, hogy ha ilyen alig-alig felfogható módon is, de sikerült megragadnia irodalmi alteregója mibenlétét, egy időre teljesen elégedetté tette. Ám szilárd talajt továbbra sem érzett lába alatt: nem történt több, csak annyi, a roppant ingoványon kicsi zsombékra lelt, ezen toporgott most, tudva, bármikor újra süllyedni kezdhet.
Legszívesebben mozdulatlanná merevítette volna gondolkodását, ráakasztotta volna az előbbi következtetés fogasára; vagy ha már mindenképpen el kell rugaszkodnia az elért eredménytől, akkor jobb lenne teljesen semleges síkra terelnie figyelmét, nehogy a novella kiváltotta kételyek ismét hatalmukba kerítsék.
Ám bármilyen trükkel próbálkozott, hiába nézett ki az ablakon az esőbe, hiába idézett fel kedves régi emlékeket – a maga teljességében még meg sem fogalmazott probléma újra elébe állt, kidüllesztette hatalmas szőrös mellkasát, amelyre „csak a testemen át” feliratot tetoválták valami elérhetetlen fegyenctelepen. Így aztán hamarosan rá kellett ébrednie: kételyeinek, bizonytalanságának forrása eddig sem a vidéki újságíró definiálásának a nehézségében rejlett, hanem annak a felfoghatatlanságában, megmagyarázhatatlanságában, hogy mi ez az egész.
A megtaláltnak vélt bizonyosság fölé újra felhabzott az eldönthetetlen dilemma: a rettegés attól, választania kell, elfogadja-e a novellát annak, ami, avagy tagadja az azonosságot.
Ha elfogadja, akkor tudomásul kell vennie: személyisége – minden rejtett gondolatával és érzésével együtt – kiszolgáltatottá vált; szinte látta magát, amint ott fekszik valahol egy műtőasztalon (boncasztalon?) felnyitott lélekkel, és szabadon vájkál benne egy ismeretlen író.
Ha viszont tagadja az azonosságot, akkor meg kell tagadnia személyiségének azt a részét, amely önmaga reális létezését egy eszményi megvalósulás felől szemléli; ha a novellahős nem ő, akkor ő maga sem az, akinek törekvéseiben hiszi magát.
És feje fölött újra összecsaptak a hullámok.
*
Nézte az esőt és újra érezte gyomrában a szúrást. Az előbbinél élesebb fájdalom ébresztette rá: indulnia kell.
A borítékot gondosan kabátja alá csúsztatta és kilépett a szobából. Végighaladt a hosszú folyosón, lement a lépcsőn. Mielőtt kilépett a kapun, biccentett a portásnak.
Az utcán, ahogy közeledett céljához, egyre fokozódott izgalma. Végül már egész testében reszketett, légszomj gyötörte, heves vizelési ingere támadt. Remegő ujjaival alig tudta kabátja alól előkotorni a borítékot és becsusszantani a pattogzott festékű, ázott fémládika hasadékán.
Zavartan körbepillantott, majd némi bűntudattal kivizelte magát.
Dolga végeztével valamelyest megnyugodott, hányingere, remegése is alábbhagyott. Szórakozottan indult vissza.
A portás megrémült csapzottsága és réveteg, üveges tekintete láttán, de persze beengedte. Nem mindennap száll meg ilyen híres fővárosi író ebben a világvégi fogadóban.
*
Az igen is meg nem is hálójából, érezte, nem tud kigabalyodni. A döntés lehetetlensége olyan intenzív jelenlétű bizonytalanságot eredményezett, amely messze fölötte állt bármiféle hétköznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ha választ igen és nem közül, szembe kell néznie valamivel, amiről hinni akarta: nem létezik. Mert ha az a valami mégis létezne, akkor… igen, akkor ő az, aki nincs.
Ám eddig a következtetésig már nem juthatott el: az örvény végképp körülölelte.
Megtántorodott, de mielőtt összerogyott volna, még egy pillanatra látta az ablakon át a súlyos őszi eső áztatta kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.
*
Itt vége volt a novellának.
A vidéki újságíró kopogtatott az ajtón.