Felelősség és élni akarás
A súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet.
Utóbbi a fiát gyászoló főhős (Robert Redford alakítja) ellenpólusát képező segítőtársa (Morgan Freeman) körül szövődik: a férfit súlyosan összemarcangolta egy környéken garázdálkodó medve, életre szóló sebesüléseket okozva neki (még egy év után is állandó ápolásra szorul). Ám az idősödő farmer nem érez bosszúvágyat a vadállat iránt, ellenkezőleg: „az én medvém”-ként emlegeti, s amikor a vadőrök befogják, kötelezi barátját, hogy látogassa és enni vigyen a fenevadnak, sőt, szabadítsa ki fogságából. Furcsa érzelmi kötődése és a medve iránt mutatott felelősségérzete az emberi természet mélyrétegeibe enged betekintést, rávilágít nem csupán az áldozattá válás lélektanára, hanem a természet rendjébe beavatkozó ember rejtett bűntudatára is. A szépen felépített medve-szimbólum végigkíséri a filmet, kellemesen ellensúlyozva az alaptörténet lapos fordulatait.
Egészében véve a film értékes alkotásnak mondható, magas nívón vezeti be a nézőt a bűn és ártatlanság, az egymásért érzett nyomasztó felelősség és az ez alól kibújni igyekvő élni akarás útvesztőjébe, megmutatva, hogy a könnyelmű mulasztásban egyikünk sem bűntelen, s mindnyájan osztozunk abban a hol nyomasztó, hol nemesítő teherben, amelyet egymástól való függőségünk tesz a vállunkra.
