Utas és holdvilág (terasz)
a Terasz s leközölte Szerb Antal: Utas és holdvilág . c könyvéről írt naplójegyzetemet
...ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes...
Legkedvesebb regényem után most Szerb Antal újabb könyvét is kiadják angolul. A Petőfi Irodalmi Múzeumban meg éppenséggel éppen az Utas helyszínein készült itáliai fotókból nyílt kiállítás. Nem is tudom, hogy szeretném-e megnézni. Az én fejemben talán sokkal élesebbek a képek bármiféle fotónál...
Ez mindenesetre jó alkalom, hogy egy régebbi írásomat betűzzem egy kis utótörténet kíséretében.
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle példányom. A hiányt eleinte bosszantónak gondoltam, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem.
A dolog azért érdekes, mert tőlem idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra: újra beleringatódjam egy könnyű gondolán e különös világ sikátoraiba, amelyről már soha nem tudom megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a „felelős” érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelmi motivációi.
Merthogy akkor, húsz éve, persze: szerelmes voltam. Fatális történet, görög tragédiákba illő: úgy találkoztam és úgy szerettem bele valakibe, hogy csak később derült ki róla: apám legnagyobb ellensége lánya. El is neveztem Elektrának.
Minden találkozásunk lázadás, minden összebújásunk forradalom volt, számomra legalábbis: így fordultam az apai tekintély ellen, így szembesültem korábbi önmagammal, így őrlődtem az utódlással kapott apai örökség és a halott költő lányának szerelme révén felvállalt erkölcsi örökség két roppant malomköve között.
Elektránál különösebb lányt nem ismertem. Amikor egyszer értetlenül széttártam a kezem valamelyik furcsaságán fennakadva, akkor mondta, olvassam el az Utast, annak Évájában ráismerhetek, tekintsem az ott leírtakat használati utasításnak őhozzá.
Regény rám azelőtt és azóta sem volt nagyobb hatással. Ám nem annak okán, amiért kezembe vettem. Ulpius Évában nem ismertem rá Elektrára, bár, szó se róla, voltak hasonlóságok. Az Utas a halál-filozófiájával fogott meg.
Bár öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, én mégis tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.
Na mármost. A mi szerelmünk Elektrával teljesen hihetetlen, valótlan, transzcendentális volt, olyannyira, hogy engem alkalmassá tett ennek e halál-filozófiának a befogadására: letüdőztem, mélyre nyeltem, abszorbeáltam – személyiségem részéve asszimiláltam. És viszont: a regényben történ alámerülés pedig arra tett alkalmassá, hogy eleve végességre ítélt szerelmünket elfogadjam. Merthogy szerelmünknek nincs jövője, kezdettől tudtuk. Ekként akartuk, ennek vállalásával gabalyodtuk bele. Mindketten tisztában voltunk vele: nem jelenthetjük egymás számára a „végső kikötőt”: a közöttünk szikrázó magasfeszültségre nem lehet családot bazírozni. Nem erre volt való. Hanem arra, hogy belőlem kiégesse a salakot és beavasson egy olyan értékrendbe, amelynek a létezéséről jószerével nem is tudtam. A ténnyel pedig, hogy egymásra találtunk, és két évig, ha kisebb megszakításokkal is, de együtt voltunk, azzal nem demonstráltunk kevesebbet, mint azt: apáink végzetes egymásnak feszülését, ellenségeskedését felülírva újra kerekké, eggyé tesszük azt, amit mindenki örökre elrontottnak, kettétörtnek gondolt.
Miután mindez megtörtén, szerelmünk is funkcióját vesztette. És ezt is ugyanolyan komoly vállalással fogadtuk, mint sorszerű találkozásunkat.
Ebben az összefüggésben lehetett olyan különleges íze az Utasnak, mert összejátszott, egymásba olvasódott a regény hihető világa és az alig hihető valóság, ezért volt olyan édes az örök szerelem végessége feletti elrévedés, így kaphatott nagyobb hangsúlyt elveszettségem és magamra találásom.
És ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben a szerelem már-már azonossá vált a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille.
A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.
Ez a gesztus is része a fontosságnak: már nem bosszant, hogy nincs saját példányom.
(2002)
(megjelent a kerti Teraszon: lásd)
Folytatás 2005. július 12-i naplómból:
Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.
Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.
2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándéba.
A regény a MEK állományában: Utas és holdvilág
A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg: az ugyanazok | amint a résen átfűzöd. Az első voltaképp "szerelmes vers", viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy "Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért". Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek "nagyon szeretlek" üzenettel.)
Ugyanebben a lapszámban látott napvilágot Kőrös László recenziója a Szembesülésről: Hiánykritika.
Még annyit, hogy tetszetős új weblapja is van a folyóiratnak, és ez bizony nem más, mint AZ ÚJ HOLNAP ÚJ HONLAPJA. Mi rég mondottam volt, hogy nincs holnap honlap nélkül!
*
Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám unokája –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.
Úgy gondoltam, hogy a Nyájas irodalmi ízlésetek folyamatos rombolása mellett a vizuális kultúráján is sebeket ejtek, így betűzöm ide néhány régebbi és pár újabb fotómontázsomat, képversemet, komputergrafikámat.
A Moses Mendelssohn Központ 316 elégetett könyv újrakiadását és terjesztését tervezi. 1933-ban mintegy ötven német városban a nácik kb. 10 000 úgynevezett németellenes kötetet égettek el - ezeknek a könyveknek és ennek a barbár cselekedetnek kíván mementót állítani a Központ a 316 könyvből álló sorozattal.
Éppen egy hónap múlva kezdődik a nyírségi kisvárosban a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja. Soha nem fogom tudni eldönteni, jó-e az, ha külön besorolást, kasznit, polcot kapnak a határon túliak - legyen szó irodalomról, tudományról, zenéről, színházról - , használ-e az ügynek az ilyen
Nem találtam eléggé meggyőzőnek az új Európa-zászlót, ezért aztán alkottam egy még újabbat. Szerintem az enyém sokkal szebb, azon kívül madár képében mind a 25 tagország szerepel rajta. Annyira tetszik, hogy
Tessék hát felhagyni a nagy elhívatottsággal, írtam én éppen tíz esztendeje, elő a szakmai tudást, elő a művészi átélést, az esztétikumot. Lássuk, tudunk-e hitelesek maradni akkor is, ha lekászálódunk a nemzetmentés várfokáról.
Akkor mi is történt este 7-től addig, hogy Novák Péter táncolni kezdett az asztalon?
Elek István nyíltlevél-író, Orbán Viktor volt tanácsadója most volt tanácsadóként azt tanácsolja, amit hajdan énekelt a beates magyar úr, úr, úr, tudniillik hogy szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr. Vagyis a Fidesz