web lap top tartalom ajánló pr-cikk blog


2006.júl.13.
Írta: bdk Szólj hozzá!

100 milliárd határon túlra

...sehol nem cáfolja vagy kérdőjelezi meg a kormányzati részről kifejtett véleményeket és elhatározásokat, így Gémesi Ferenc MeH-államtitkárnak azt a megállapítását sem, hogy a határon túli magyarságra fordított 100 milliárd forint nem hozott eredményt, a cikk címe mégis ez: Kidobott milliárdok? A kérdőjel odabiggyesztése szakmai szempontból megkérdőjelezhető, ugyanis

Tovább
Címkék: sajtó, közpol, htm

Dupka orbitális bakija

Kedvenc lapomban orbitális baki ugyancsak legkedvencebb Dupka Györgyömtől:

Pócs István
(Ungvár, 1974. júl. 5.)

Költő, fotós. Pallóban kezdte el iskolai tanulmányait. A Sislóci Dobó István Középiskola elvégzése után Ungváron folytatta tanulmányait, 1988-ban felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, ahol 1993-ban szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után áttelepült Magyarországra.

Mit meg nem tudok Pistiről! 14 évesen felvették az egyetemre és 19 évesen már lediplomázott? Ungváron? Ehhez képest, ha jól számolom, 93-ban éppen első éves szociológus volt Budapesten. És persze ott diplomázott, soha nem járt az ungvári egyetemre. Az ELTE okán a "költő, fotós" mellé egy "szociológus" azért beférhetett volna, főként, hogy nem a költőségből és a fotózásból él... Egyébként elég nagy baromság ez az állítás is: "a posztmodern vonalat követő Mester Magdolna, Cséka György, Lengyel Tamás, Kovács Gábor, Bartha Gusztáv, Bagu László. " Nos, a felsorolásból csak Pócsra (részben) és Lengyelre illik a posztmodern, mert Cséka például avantgárd, Bagu klasszikus modern, Bartha, Mester pedig kifejezetten hagyományos. Dupkának lövése sincs arról, mi a posztmodern.

Az mondjuk jólesik, hogy engem is említ a szócikk (mint korábban Bagu László esetében is), de ezek után ki hiszi el, amit rólam állít?

teljes oldal

Címkék: sajtó, irodalom

napló jún 26 (blogügyek)

A minap tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy a Kárpáty Nyúzt felélesszem hamvaiból. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ha én nem csinálom, akkor nincsenek mások, akik megfelelő gyakorisággal életképes cikkekkel megtöltenék. Hogy újra magam bolydítsam fel

A minap tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy a Kárpáty Nyúzt (most már sokadszor) felélesszem hamvaiból. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ha én nem csinálom, akkor nincsenek mások, akik megfelelő gyakorisággal életképes cikkekkel megtöltenék. Hogy újra magam bolydítsam fel kis közéletünket (mint múlt év nyarán-őszén, amikor a blog sokak szemében első számú közelennséggé lépett elő), arra már nincs ingerenciám - elég nekem a Manzárd -, de hogy a blogolást elterjesszem Kárpátalján és mások próbálkozásait segítsem, arra még érzek késztetést. Káváncsi vagyok, jelentkezik-e majd néhény friss erő a Felhívásra.

(Pedig téma lenne! Egyik sajtóorgánumunk sem foglalkozik pl. a kárpátaljai református egyház válságával, az elszánt érdeklődők csupán néhány fórum-bejegyzésből értesülhetnek a problémáról. A témát valószínűleg még sokáig nem fogja felvállalni a hivatalos média, az illetékesek is láthatóan erősen óvakodnak attól, hogy a nyilvánosság elé vigyék a dolgot. Ezzel hívek (és nem hívek) ezreitől tartják távol, hallgatják el az információkat. Pár talpraesett bloger "percek alatt szédszedné" a témát, megadva a civil társadalomnak a tájékozódásra és vélemény-nyílvánításra való jogát.)

*

Délelőtt megbütyköltem a cikkemet a Népszabadságnak (a visszaigazolás szerint jövő héten jön le), a délutánom meg a BéDéKá-Online oldal átépítésével telt. Továbbra is sok a gondom adódik abból, hogy a teljes régi rendszerem a hhrf-szerveren van, saját építésű hagyományos html-oldalak formájában, a napi jegyzeteimmel ellenben most már teljesen átköltöztem ide, a Blogtérre, és időhiány miatt az itteni anyagokat már nem klónozom a régi rendszerben. Ugyanakkor a lapokban, folyóiratokban megjelenő írásaimat csak átmentem oda is, ott vezetem a műfaji és publikációs listákat, ott van a Kettenklub és a Pánsíp, a teljes archívum. Itt viszont dinamikusan épül, napi 2-3 jegyzettel is bővül ez a lineárisabb rendszer, ám eddig az OnLine-oldalamon nem kapott kellő hangsúlyt. Most megpróbáltam az "aktuális" és az "állandó" rendszert azonos súllyal szerepeltetni a főoldalamon. Így sikerült.

 

További blogos belügyek: korábbi Manzárdomat másfél havi hanyagolás után most hírközlő helyként használom: ide azokat a felhívásokat, híranyagokat teszem fel, amelyek közlésére megkértek, vagy amelyeket magam tartok fontosnak (ezeken nem kommentálom, esetleg csak akkor, ha mások elkezdik a hozzászólásokat).

 

Végül: egyre kevésbé élvezhető a Blogtér címoldala, kezdenek túltengeni a reklámok, az ajánlások pedig napokig alig változnak. Legfontosabb része, a friss bejegyzések és friss hozzászólások listája egyre "mélyebbre" kerül az oldalon, mind ritkábban van kedvem innen indítani a böngészést. Ha az újak listáját áttennék az Olvass oldalra, elegendő lenne csak ezt figyelni.

 

Legvégül: 10.000-nél több a cyberpondró a Googléban. Jól elszaporodtak!

Saját gerenda

A kárpátaljasi lapok közül pedig a zöld Kárpáti Igaz Szóban már megint a fekete hasonnevű ellenlábas háza táját éri a szó. Kedvenc újságírómnak (na jó, ez túlzás; mármint nem az a túlzás, hogy a kedvencem, hanem hogy az illető újságíró) a sajtónapról és a sajtónapi állami kitüntetésekről is csak az jut eszébe, hogy

Tovább
Címkék: sajtó

A kisbíró honlapja

...unod már a liberális maszlagokat és végre egy olyan hírportálon keresztül szeretnél értesülni a kárpátaljai magyarok mindennapjairól és egyben az Ukrajnában történő dolgokról és folyamatokról, amely nemzeti- keresztény érzelmű, tényszerű, érdekes és

Újabb ukrajnai-kárpátaljai utánközlő portál!

Hogy csak párat említsek így hirtelenjében... Itt van az Illyés Közalapítvány ukrajnai (valójában kárpátaljai) híroldala: IKAPRESS, csupa átvett, másutt már megjelent hír... Ugyanilyen újraközlések a nemrég indult eMagyar honlapon: ukrajnai (kárpátaljai) hírek. De van egy ilyen hely is: Ukrajna-Világszínvonal (itt is főleg kárpátaljai másod- és harmadközlésű hírek vannak). Na és a kedvencem, a Kárpátaljai Szemle, amely saját tartalmat szintén nem közöl, ellenben teljesen esetlegesen átvesz innen-onnan ezt-azt, minden látható koncepció nélkül (magán az oldalon egyébként is kimutatható az állatorvosi webló minden betegsége).

És most ez az újabb utánközlő portál, a Kárpátaljai Kidoboló.

Nem számít az ember sok jóra, ha egy oldal fejléce a SzentKoronaRádiót hirdeti. No, nem is kellett csalódnom: ha másutt hiányoltam a koncepciót, itt fölös mennyiségben megkaptam. A NemNemSoha című (ugyancsak remek) oldalon a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom (!) így mutatja be a Kidobolót: »Ha szíveden viseled a kárpátaljai magyarság sorsát és mindig naprakész és hiteles híreket akarsz kapni. Egyben unod már a liberális maszlagokat és végre egy olyan hírportálon keresztül szeretnél értesülni a kárpátaljai magyarok mindennapjairól és egyben az Ukranjában történő dolgokról és folyamatokról, amely nemzeti- keresztény érzelmű, tényszerű, érdekes és naprakész. Akkor válaszd a Kárpátaljai Kidobolót. Jelszavunk: "Tegyünk együtt egy szebb magyar holnapért". Várunk minden érdeklődő magyar Hazafit!«

Hinnya!

Gazdálkodni persze nem igazán tud másból ez az oldal sem, mint amiből a többi: a Kárpátalja c. lap, a Kárpátinfó és esetenként más források közleményeiből, ezeket azonban jól érzékelhetően igyekszik a fenti szent cél szerint tendenciózusan közölni. Nagy-nagyritkán megjelenik saját anyag is, így péládul a főszerkesztő Kárpátaljai Hunor interjúja Jeszenszky Gézával és Toroczkai Lászlóval. (Remekmű mind a kettő; tartalmuk olyan, amilyen lehet - no de a mondatok, a központozás - jaj, nincs annál rémesebb, amikor a gyökérmagyarság a süvöltő dilettantizmussal párosul. Mikor fogják ezek az emberek végre megérni, hogy a magyarság iránti tisztelet első jele, ha megtanuljuk anyanyelvünket tisztességesen használni, és ha már írásra vetemedünk, akkor betartjuk alapvető szabályait??)

Erre a remek oldalra "természetesen" úgy találtam rá, hogy én is idézve vagyok egyik jegyzetükben. Vagyis hát, pontosabban, egy az egyben átvették április 24-i naplójegyzetemet. Ehhez fűzött a főszerkesztő néhány keresetlen szót. Belinkelni a forrást azonban elmulasztotta, és bár cikkében felhívja "Balla Úr figyelmét pár dologra", engem természetesen nem értesített arról, hogy bármire is fel van általa hívva a figyelmem.

A dolog tartalmi részéről nincs sok értelme beszélni (mint ahogy a nyelvhelyességről sem), a szerző a határon túliak nagy jótevőjének tartja Orbán Viktort és nem pedig álszent akarnoknak, mint én; ez persze szíve joga, ám az mulatságos, hogy miután jegyzetemre reagálva megírja a magáét, utána kijelenti, "Balla úr többi szavára nem akarok reagálni, csak arra biztatom, hogy forgassa gyakrabban a polgári-nemzeti orgánumokat és máskor kérem, ilyen szavakat ne vessen papírra."

Papírra? Vetni? Éppen tíz éve, hogy kizárólag számítógépen, billentyűzettel képernyőre írva dolgozom és a naplóimat közvetlenül "bele az internetbe" írom.

Levelet küldtem a honlapon megadott címre: vajon tudja-e, hogy a szerzői művek jogvédelem alatt állnak és nem közölhetők újra a jogtulajdonos engedélye nélkül? És vajon tudja, ha már jogtalanságot követett el, akkor az etika legalább azt kívánná, hogy a forrást elérhetőségét megadja.

24 órán belül válasz nem érkezett. Szerintem nem is fog. Legfeljebb majd kidoboltatják a kisbíróval.

 

Internet-világnap

internet és identitás - balla d.károly előadás székesfehérváron - a szörfölő identitása - hol van kárpátalja a világhálón - határon túli magyarok - irodalom 

internet-onlineKedves Olvasóim! Ma van az Internet Világnapja. Sokáig gondolkoztam, mivel köszöntselek titeket ebből az alkalomból, végül úgy döntöttem, hogy most sem adhatok mást, mint ami lényegem, így az Internetről írt 3 évvel ezelőtti cikkemet ajánlom szíves figyelmetekbe! Ebben megpróbáltam összefoglalni - akkori tudásom szerint - a világháló fontosabb jellemzőit, viszonyát az irodalommal. Talán ennél is fontosabb, hogy választ kerestem arra, mi az összefüggés az Internet és a nemzeti identitás között. Mindezt néhány személyes példával is illusztrálva. Bízva abban, hogy nem találjátok unalmasnak, köszönöm figyelmeteket. És: Legyetek üdvöz! Küldjetek esemest mobilomra!

 

Balla D. Károly

A szörfölő identitása

 

Több mint két évtizede végzek szerkesztői munkát, gondoztam politikai napilap irodalmi mellékletét, antológiákat és egyéni köteteket, közel tíz évig tankönyvkiadóban űztem a szakmát, két lapot is alapítottam. Időről időre szembesülnöm kellett a regionalitás és egyetemesség tünetcsoportjával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom neuraszténiájával, a ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak skizofréniájával, ezen túlmenően olykor a ki a magyar író idiotizmusával is. Ezek a kérdések képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a pártatlan kívülálló számára úgy fest, a feltett kérdésekre nem sikerül megnyugtató választ kapnunk.

Akkor most miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik –találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson.

1) Szerintem az Internet mindenekelőtt információ, illetve az információ minden eddiginél szabadabb áramlása és minden ismertnél nagyobb tárháza. Fontosnak gondolom, hogy az Internet jutott el legmesszebbre az információhoz való hozzájutás demokratikussá válásában. Mégpedig azzal, hogy korlátlan, gyors, könnyű és egyszerű hozzáférést biztosít minden felhasználója számára; azzal, hogy az információs források és csatornák szabadon megválaszthatók, a több forrás egyidejű elérhetőségével megvalósítható az információk folyamatos ellenőrzése, ütköztetése, továbbá pedig mindenki az igényei szerinti szinte tetszőleges mélységig juthat el az ismeretek megszerzésében. Minden internetes adat mögött hozzá kapcsolódó további adatok tömkelege áll, minden fogalomhoz értelmezések, magyarázatok, háttér-információk sokasága társítható, jószerével csak igényünk és időnk szab korlátot annak, miről mit és mennyit akarunk megtudni. Demokratikus az Internet abban a tekintetben is, hogy decentralizált, nincsen állam, szervezet, párt vagy hatóság, nincsen semmilyen hatalmi struktúra, amely fölötte állna.

Szobámból szinte korlátlanul elérhetek bármit, minden napilapot, szinte minden irodalmi folyóiratot olvashatok, múzeumba és képtárba járhatok, irodalmi, színházi, filmes eseményekről naprakész ismereteket szerezhetek, utánanézhetek tudományos kérdéseknek, történeti tényeknek. Napról-napra bővülő állományával rendelkezésemre áll a Magyar Elektronikus Könyvtár és a Digitális Akadémia, készül a Nemzeti Digitális Adattár…

2) Az Internet – ide értve az e-mailt, chatet és fórumozást is – kommunikáció. Közvetlen, rendszeres és intenzív kapcsolattartás, folyamatos érintkezés kollégákkal, barátokkal, családtagokkal, intézményekkel, hivatalokkal. A világ bármely táján élő partnerünkkel szót válthatunk, olyan barátainkkal tarthatunk tetszőlegesen intenzív kapcsolatot, akikkel a fizikai távolság okán egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán. Fontos momentum: az Interneten kialakult kapcsolatok a szellem szférájában köttetnek, és függetlenek olyan banális fizikai adottságoktól, mint az, hogy kik a szomszédaim az utcában, kik a kollégáim a munkahelyemen, kikkel lakom egy városban stb.

3) Az Internet szolgáltatás. Itt nem információ-szolgáltatásra gondolok, hanem az ügyintézésre, vásárlásra: koncertjegy, szállodai helyfoglalás, számlarendezés, a legkülönbözőbb áruféleségeket megrendelése… A távlatok szinte beláthatatlanok.

4) Számomra talán a legfontosabb, hogy az Internetet az alkotói és szerkesztői nyilvánosság, az irodalomszervezői tevékenység, és az önkifejezés eszközeként és színtereként használhatom. A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél ma már többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt, amely szinte bármire alkalmas: játszi könnyedséggel szerkeszthető, tördelhető, másolható és sokszorosítható, floppyra, merevlemezre, CD-re menthető, levélben továbbküldhető, weblapon megjeleníthető, alkalmas helyekre betűzhető, részletei kiemelhetők, felhasználhatók, szerkezete átalakítható. Bármikor kinyomtatható…

A Internetre kerülő digitális szöveg új, kiterjesztett jelentőséget kap, a világháló közege pótlólagos potenciállal ruházza fel, megnyitja előtte a létezés rá jellemző új formáit. Az irodalmi mű internetes információvá válik, elnyeri a világnyilvánosságot. Kiemelődik a szerző, a szerkesztőség, a kiadó közegéből, egyaránt elveszti az annak lokális jellegéből adódó előnyöket és hátrányokat, sokkal tágabb, behatárolhatatlanabb, mondhatni globális közegbe kerül, itt mérettetik meg.

Nem merném állítani, hogy az internetes megjelenés jobb lenne a nyomtatottnál. Ugyanígy elvetem még a feltételezését is annak, hogy ennek bármi köze lenne az esztétikumhoz, a művészi értékhez. Erről szó sincs. Arról azonban már igen, hogy az Internet minden másnál gazdagabb kontextusba helyezi a művet, és ez az újfajta nyilvánosság új hangsúlyokat helyezhet el és új jelentés-síkokat hozhat létre.

5) Külön pontban említem az interaktivitást. Magára valamit adó honlap az olvasó, a böngésző számára felkínálja a véleménynyilvánítás és kapcsolatfelvétel lehetőségét. A honlaphoz csatolt fórum gyors, közvetlen és rendszeres összeköttetést biztosít azokkal az olvasókkal, akik igényt formálnak erre. A befogadói oldalról érkező észrevételek, hozzászólások megmaradnak, folyamatosan elérhetőek, visszakereshetőek. Az egyes írások szerzői és maga a szerkesztő is részt vehet a fórum életében, reagálhat a megjegyzésekre, a szerző válaszolhat a kérdésekre. E tekintetben a honlap élő kapcsolatrendszert foglal magában; olyan, mintha egy nyomtatott folyóirat szerzői és szerkesztői folyamatos író-olvasó találkozón vennének részt.

A honlapon megjelenő írói szöveg így a korábbi tapasztalatainktól teljesen eltérő befogadói környezetbe kerül, és ez mindenképpen befolyásolja az értelmezést és értékelést.

6) A legnyilvánvalóbb, ugyanakkor legbonyolultabb jellemző: a virtualitás. Egyrészt virtuális valóságnak tekinthetjük a világháló egészét, hisz bármi, amihez általa hozzájutunk, nem tartozik az érzékszerveinkkel közvetlenül megtapasztalható valósághoz. Másrészt döntő része mégis valóságos atekintetben, hogy reáliák közvetítéseként értelmezhető. Nehéz eldönteni, hogy egy internetes folyóirat mennyiben virtuális, hiszen valós szerzők valós szövegei kapnak benne helyet, ám magának a lapnak nincs kézzel fogható tárgyisága. Ugyanakkor maga az irodalom is virtualitás. Az önmagában is képzetes irodalom megjelenése az Internet virtuális világában kétség kívül a legizgalmasabb problémákat veti fel, egyben az írói kifejezésmódok és szerkesztői lehetőségek új és újabb lehetőségeivel tágítja ki az irodalom értelmezési tartományát.

Hat pontban vázolt legfőbb tapasztalataimat – mondanom sem kell – magyar íróként-szerkesztőként szereztem, olyanként, aki ugyan ismeretségben áll néhány idegen nyelvvel, de befogadóként elsődlegesen, alkotóként pedig kizárólagosan a magyar nyelvet használja. Mindezt most azért hangsúlyozom, mert szeretném felvillantani nemzeti identitásunk struktúrájának néhány elemét, kísérletet téve arra, hogy az Internettel hírbe hozzam őket.

A) A nemzethez való tartozás tudatát alkotó tényezők közül a legnyilvánvalóbb a genetikai, származásbeli. Esetünkben ez meglehetősen bizonytalan támpont, és itt ne csak vitatott uráli gyökereinkre és a népvándorlás során történt vagy a honfoglalással járó genetikai és nyelvi keveredésekre gondoljunk, ne a jászok vagy a kunok beolvadására, hanem az egyszerűség kedvéért arra, hogy a legnagyobb nemzeti költőink között számon tartott Petőfinek, József Attilának, Radnóti Miklósnak az ereiben szlovák, román és zsidó vér (is) folyt, így szemléletes példái annak, hogy a nemzet meghatározása származási alapon lehetetlen. (Jól ismerjük azokat az ideológiai zsákutcákat és szörnyű tragédiákat is, amelyekhez a faji szelekció vezetett).

Az Internet nemzetté válásunknak erre a vonatkozására természetesen nem lehet közvetlen hatással, ám formálhatja tudatunkra azáltal, hogy bőséges ismeretanyagot bocsát rendelkezésünkre. Több információból több igazságot lehet leszűrni, és mivel mindenkinek módja van az egymásnak ellentmondó adatok és elméletek ütköztetésére, így a széleskörűen tájékozott ember eldöntheti, mit tart igaznak, mit hamisnak, és mit tekint további bizonyítást igénylő feltételezésnek. Tapasztalatom szerint az Interneten a tudományosság, az ismeretterjesztés, a történelmi hitelesség sokkal-sokkal kedvezőbb arányban jelenik meg, mint mondjuk egy újságos standon, ahonnan a História c. folyóirat valószínűleg hiányzik, az Élet és Tudomány pedig ha ott is van, elhalványul az Ufó-magazinok és ezoterikus „szaklapok” mellett. Az hálón egészen más az arány, és más a minőség. Professzionális kivitelezésű önálló honlappal rendelkezik a nagyobb tudományos és oktatási intézmények mindegyike, itt monográfiák, szakcikkek, ismeretterjesztő anyagok ezrei lelhetők fel. A magyarsag.lap.hu startlapon a Történelem címszó alatt közel harminc linket találhatunk, a Magyar Elektronikus Könyvtárban csak a honfoglalás előtti korral foglalkozó mappában 20 könyv érhető el. Lehet válogatni, böngészni, tallózni – identitást pallérozni!

B) Nemzeti azonosságtudatot alakító tényező az állampolgárság, az egyazon országhoz való tartozás. Hogy a magyarság esetében ez a korábbi tényezőhöz hasonlóan alkalmatlan és képtelen definíció, azt talán nem kell magyaráznom. Valamit javít a helyzeten, ha nem a politikai fogalomnak számító államot, hanem az etnikai határok közé eső egységet vesszük alapul, de egyértelműséget ez sem jelent, hiszen a Kárpát-medencében élő magyarság nem alkot teljesen kompakt egységet, a tömb a peremeken szigetekre és szórványokra szakad – és akkor még nem is szóltam a nagyvilágba szétszórt milliós nagyságrendű  magyarságról.

Ha valamiben és valahol, hát ebben és itt felbecsülhetetlen az Internet szerepe. Ami lehetetlen politikai vagy földrajzi értelemben – az könnyen elérhető a virtuális világban, ahol már együtt is vagyunk, ahol semmi sem választ el bennünket egymástól. A magyar honlapok összessége, az elérhető digitális anyag, a teljes levélforgalom, valamennyi fórum és chat, és persze az internetezők magyar közössége alkotja a napról napra gazdagodó virtuális Magyarországot. Talán nem blaszfémia, ha kijelentem, Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

C) És ezzel el is jutottunk a legfontosabbhoz. Nemzeti önazonosságunk meghatározásában kiemelt helyen a kulturális identitást szokás említeni. Azonos nyelv, azonos hagyományok, közös történelmi tudat, közös zenei, tárgyi, irodalmi örökség.

És hogy kulturális identitásunk hogyan és miként formálódik az információs társadalomban?

Elmondom egy szerkesztői tapasztalatomat. Bármilyen kiadványt is gondoztam, szinte mindig hiányát szenvedtem a megfelelő számú színvonalas hazai anyagnak, és szinte mindig szembesültem azzal a kérdéssel: ki számít kárpátaljai szerzőnek. Csak az, aki itt él? Aki itthon kezdett publikálni, de elköltözött? Aki itt született, de x éve másutt él és dolgozik? Akinek csak a gyökerei kárpátaljaiak? Aki csak szimpatizál a vidékkel és innen vitt feleséget? Továbbá: mikor és milyen indokkal közöljek nem-kárpátaljai szerzőtől anyagot? Ha a máshonnan kapott írás jobb, mint a helyben született, hagyjam-e, hogy az előbbi az utóbbit kiszorítsa? Vagy mégis döntsek az utóbbi javára, csak azért, mert hazai?

Amikor utolsó irodalmi folyóiratomat, a Pánsípot az Internetre menekítettem, oda is felcipeltem ezeket a problémákat. Kárpátaljai internetes lap, no igen. De mitől is az?

Hol is van az Interneten Kárpátalja? (És hol van Erdély, Bácska…)

Aztán rájöttem a pofonegyszerű megoldásra: nem kárpátaljai lapot kell csinálnom, hanem irodalmit.

Az égi világsztrádán én nem vagyok kárpátaljai. Vagy legalábbis egyáltalán nem úgy, mint ahogy a földi kötöttségeim megszabják. A hálón nincs értelme a kisebbségi szorongásomnak, itt nem számít sem előnynek, sem hátránynak a sorsverés, az idegenbe vetettség, a politikai vagy gazdasági kiszolgáltatottság. A felmutatható teljesítmény számít, a létrehozott szöveg minősége, az ötlet eredetisége. A tudás, a bölcsesség, a belátás.

És én bizony nemcsak kárpátaljaiságomról, hanem magyarságomról is valahogy így kezdtem gondolkodni.

Ne essék félreértés: a legapróbb porcikámig magyarnak vallom magam, anyanyelvem a legnagyobb szentség, amit el tudok képzelni. Mégis azt tapasztalom, a „földi” mellett kialakult internetes nemzeti identitásom. Ez pedig azt mondatja velem, hogy a magyarság tengerében mindenki csak addig és annyira merüljön alá, ameddig és amennyire erre igénye van. Választhassa a sétálást a partján, gázolhasson benne térdig vagy derékig, de ha akarja, csak hallgassa a bungalójában a mormogását. Ha akar, bukjon alá, búvárkodjon a mélyében. Ha pedig arra szottyan kedve, akkor szörföljön a hullámain önfeledten.



[1] Az Interneten konkrét jelentésnél tágabb fogalmat értek, nem pusztán magát a Világhálót, hanem mindazt, ami általa elérhető és amit mint működő egész, mint rendszer képvisel.

[2] Mindennek ma még egyrészt határokat szab a tökéletlen technika és a felhasználók viszonylag szűk köre. Mégis: lassan minden iskola és könyvtár csatlakozik a hálózathoz, s ahogy ma nehezen tudnánk elképzelni az életünket telefon nélkül… A másik korlátozó tényező, hogy a töméntelen mennyiségű információból milyen hatékonysággal tudjuk kiválasztani a számunkra hasznosat. Ez nyilván jártasság kérdése is, de ebben maga az Internet is segítségünkre siet, hiszen az egyre jobb keresők és linkgyűjtemények révén általában meg lehet találni azt, amit keresünk, illetve ami fenn van a hálón.

Megjelent a Nyelvünk és Kultúránk 2004/3. számában.
Az írás a 2003. szeptemberi székesfehérvári konferencián elhangzott előadásom erősen rövidített, szerkesztett változata. Nyomtatásban először megjelent: A Hét egyik 2003. novemberi számában; változata a KISzóban Internet és identitás címen 2003. nov. 29-én jelent meg

2003-as netnaplómban a konferenciáról utólag így számoltam be (a linkek már nem működnek, töröltem őket:

A KONFERENSZ
szept. 26., péntek

 

A kései takarodóhoz képest frissen ébredek, még a fejem se fáj. Reggeli után időtartalékkal indulunk a tanácskozás helyszínére: emelet, hosszú lépcső, lift nincs. A nagyteremben alig néhány érdeklődő. (Ez nagyjából így is marad, jórészt egymásnak és a szervezőknek beszélünk mint előadók, a „közönség”, létszámát illetően, kisebbségben marad. A 3 napja tartó konferencia utolsó futama ez, előző este telt ház előtt zajlott az irodalmi est, mostanra, úgy látszik, kicsit kifújt a dolog. Erre lehetett is számítani.)

Én kezdek, tőlem telhetően folyamatosan felolvasom az előadásomat (LÁSD fent), elég sok részletet kihagyok (a képen Dr. Arató Antal címzetes igazgató úr mellett). Magáról a tanácskozásról és az egyes előadásokról sokat tudnék írni, de igyekszem rövidre fogni. Előtte idelinkelem a Terasz vonatkozó anyagait: A trükkös BéDéKá | Andrassew |

Annyit még, hogy nekem Hizsnyai Zoltán és Gergely Edit előadása tetszett a legjobban, ezeket igyekszem is beszerezni és közreadni. S. Benedek András szereplésében az volt a megdöbbentő, hogy láthatóan fogalma sem volt arról, amiről beszél. Én mondjuk nem szívesen tartanék előadást a 17. századi ugocsai hűbérlevelekről, azon egyszerű oknál fogva, mert nem értek hozzá. SBA esetében a fennálló hasonló körülmény nem számított akadályozó tényezőnek. Egyébként nem is előadást tartott, ha műfaji meghatározás kell, egy felkészületlen pojáca nyílt színi kötözködésének mondanám. Sokkal inkább szánalmas volt, semmint dühítő. Hogy Horváth Csaba azt mondta, amit, annak voltaképp örültem. Abból, hogy egy 24 éves fiatalember ilyen konzervatívan, ennyire elutasító módon viszonyul az információs társadalomhoz, mindenki számára elképzelhetővé vált, milyen is lehet a velem egyívású itthoni írók viszonya az Internethez. Most már legalább a szűk szakmát képviselő kollégák nem fognak csodálkozni azon, miért nincsenek az UngPartynak kárpátaljai szerzői. (Csabát egyébként nagyon, öccsével együtt szinte fiunkként szeretjük, Kolosnak is egyik legjobb barátja - ennek természetesen semmi köze nézeteink különbözőségéhez.)

Úgy volt, a konferencia után egyenest indulunk Veszprémbe, hogy Kolost (aki reggel bebuszozott kedvünkért Fehérvárra és végigülte a tanácskozást) és a számítógépét kirakjuk. A nap záróprogramjaként szereplő pincészet engem nem igazán vonzott, előzetesen le is mondtam a résztvételt. Onagy nyílt kérdésére („ugye jöttök”) utolsó pillanatban (Éva nagy „örömére”) mégis meggondolom magam, mert úgy érzem, mégiscsak kellene pár privát órát tölteni azok társaságában, akikkel eddig jószerével csak a neten érintkeztem. Így hát elautózunk L. Simon Laciék agárdi pincéjéhez. De hiába intézem úgy, hogy Onaggyal és Gergely Edittel szemben üljek, nem igazán indul el a beszélgetés, talán leginkább a borokat kínáló és hosszasan bemutató házigazda kiselőadásai miatt. Jobbnak látom menekülőre fogni. Angolosan távozunk.

Bő óra múlva Veszprémben kitesszük Kolost és a szerkentyűit (Csaba is segít cipekedni), emberi időben visszatérünk fehérvári szállásunkra. Reggel sem kell korán kelnünk, ránk is fér a pihenés. Hosszú nap áll előttünk: Bátyuval rendevúzunk Dunaújvárosban, ahová Bajáról hozza fel Öregeinket, hogy hazafuvarozzuk őket Ungvárra.

Akkor még egyikőnk sem sejti, hogy ez majd picinykét másként alakul.

__________________

Eredeti helyén már nem olvasható, de itt egy trükkös lementés Onagy Zoltán beszámolójáról

A trükkös BDK

A napok, mint az a napok rendíthetetlen gyakorlata - a Kisebbségi Irodalom és az ő Reintegrációja előtt - teltek. Az előzetes megállapodás szerinti folyamatos egyeztetés, ahogyan várható volt, nem jött össze.
   Mindenki végzi a munkáját, ha kilát belőle, megkísérli kiötölni, hogyan is reintegrál a kisebbségi irodalom, és reintegrál-e egyáltalán, vagy kisebb-nagyobb vérfrissítő zárványként marad, ahol van, az aktuális kánon be-beemel irodalmárai közül egyet, és azzal letudja az egészet.
   A számkivetettek másképpen élik ezt meg, de rendben is van, a történelem igazsága a leglassabb malmok egyike, gyakran nem is malom. Mozdulatlan és mozdíthatatlan szobornak látszik a távolból leginkább.
   
   BéDéKá pontosan ismeri az ilyenféle öszveülések menetrendjét, nem véletlenül vesz részt évente haton, tízen, nem véletlenül ő képviseli rendszerint Kárpátalját, nem véletlenül utálják, mint a prófétát, ahogyan az egyedül felkentet szokás a kortársak részéről.
   Ismeri a menetrendet, tudja, a harmadik napon fáradnak a népek, olyan résztvevőket kell szerveznie tehát, akik nem csak kiemelik a tradicionálisan kedvetlen és szomorú kisebbségi lét alaphangulatából, de becsempésznek humort, villanyosságot, meghökkentenek, elgondolkodtatnak, rádöbbentenek, hogy negyven fölött hülyül az ember, az író pedig még erőteljesebb tempóban. De kapálódzik, legalább ne látsszon a hülyülés mértéke. Ez a kapálódzás is vicces tud lenni, ha megfelelően látványos.
   
   Tehát pontosan tudja, hogy kötelező olyan kárpátaljaiakat felkérnie, akik - hogy a gyakorlatból ki ne essen - a nyílt színen is rátámadnak.
   Olyat is, aki megmondja a tutit.
   Olyat is, aki rendíthetetlenül hisz a maga igazában.
   Mint egy valóban trükkös író és irodalomszervező, folyóirat- és webgazda, össze is hozza - maradéktalanul.
   S. Benedek András (55) a plénum előtt mondja ki, Balla D. Károly nem is kárpátaljai író, hanem valami internacionalista izé, mert Kárpátalján nincs internet, mert Mari néni - a hetedik szomszéd - a múlt héten sem volt képes lehívni a meggyfák tűzelhalásáról szóló világtérképét. És ha ez így van, akkor BéDéKá nem ír Mari néninek, de a fiának sem, sőt, hogy az unokáknak sem, mert a tűzelhalás-térkép hiányából ez egyenesen következik. Ha pedig egyenesen ez következik a látható ungberegi igazságból, akkor nem érti, BéDéKá miért tartja magát kisebbségi magyar írónak. (A történethez tartozik, hogy dr. Arató Antal, az esemény főszervezője előbb halkított a hangon, összébb vonta a kalandozás kerületét, később, mielőtt kiderülhetett volna, hogy S. Benedek összekeverte a helyszíneket, hogy ez nem az összmagyar mezőgazdasági konferenc a gyümölcsfák betegségeiről és a védekezésről, kiderülhetett volna, hogy a hallgatóság egyáltalán nem érti, miről van szó, hogyan kerül a csizma az asztalra, berekesztette az előadást.)

S. Benedek már a levezetés. Előtte Horváth Csaba (24) hökkentette meg a résztvevőket, tette fel a bújtatott kérdést, negyven fölött normális-e még az ember, vagy pedig beidegződései rángatják, mint a marionettbábokat, akkor pedig jobb volna, ha elhúznának az útból.
   Tömörítve: 1. Igazi író nem alkot klaviatúrán.
   2. Igazi költő ceruzával ír, azután a feleségével (ha van neki) legépelteti, a kézirat mellé kézzel ír a szerkesztőnek levelet, borítékba dugja, bélyeget nyálaz rá, leballag a kispostára, feladja.
   3. Igazi olvasó nem olvas netről se kisanyagot, se nagyot.
   4. Egy igazi magyar ember azzal is ellenáll a globalizációnak, hogy nem használ mobiltelefont.
   5. Egy igazi korszerű magyar lélek mindenben és mindenütt ellenáll a túlzó techno-kornak.

   
   BéDéKá második trükkje az, hogy egyikre állításra sem reagált. Beszélt helyette Andrassew.
   Előbb csodálkozva, később bedühödve, még később megbékélve, ismervén az ifjú emberek elkülönülést deklaráló, „minél punkabb, annál jobb” identitásteremtő igényét. „Ha nem vagyok nagyon másféle, akkor inkább ne legyek semmilyen.”
   Na ez a veszély nem fenyegeti.
   Ha tudom x szer x éve, hogy ezt így kell csinálni, ha van akár fél percentnyi érzékem a piárhoz, akkor valamelyik írószövetségi gyűlésen a következőképpen robbantok: Igazi író nem eszik paradicsomoskáposztát struccfasírttal.
   Én igazi író vagyok, mert én bizony meg nem eszem a paradicsomoskáposztát. Egyébként sem, de strucchússal semmiképpen.
   
   BéDéKá harmadik trükkje, amely a fehérvári találkozást megkoronázza, hogy a szállodában, a városban, a pinceszeren rádöbbent, hogy egy író mégis attól író, hogy ír. Úr - ír. És eltörte a combcsontját, hogy legalább néhány hónapra lefékezze magát, ne keringjen országról országra, konferencről konferencre, üljön a kisgépe mellett, írja regényeit, hanyagolja a kisebbségi magyari érdekeket.

______________________

internet, nyelv és irodalom

- digitális és virtuális szöveg - a sajtó és az optimális web - világhálós identitás - internet világnap - konferencia székesfehérváron - határon túli magyarság - haza a magasban - fantom rezgés - mobiltelefon hírek - onlinemobil - motorola lenovo márka, notebook szervíz budapest 

Számítástechnika - internet technológia

pc-2-in-1-laptop-tablet.jpg

Laptop alkatrész szakbolt és laptopszerviz Budapesten. Tablet számítógépekhez akkumulátor töltő, kijelző, laptop billentyűzet

  • fehérvári úton notebook javítás, alkatrész szaküzlet

Internet és online identitás

Balla D. Károly előadása Székesfehérváron. Újraközölve az internet világnapja alkalmából. A posztot 2016-ban vontam be a mobilmarketinges seo-kampányba, amelynek fő kulcsszava a tömeges sms küldés, de a farvizen becsorog a mobil kommunikáció is, később a laptop szerviz és kijelzőcsere meg a billentyűzet megtisztítása.

Gizi néni

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 
részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

Egy bakiblog

blog - blogolás - baki, lapszus | Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt, annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját.

 

Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt (vagy aki szerette anno Peterdi Pál "Tücsök és bogár" rovatát a szép emlékű Ludas Matyiban és a Rádiókabaréban), annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját. (Az "öreg rókát" csak azért engedem meg magamnak, mert atyai jóbarátomról van szó. Az atyai itt nagyon is indokolt: valaha apámmal tartott szorosabb kollegiális kapcsolatot, most meg én váltok vele gyakorta levelet. Merthogy én írásaimban is kiszúrja a bakikat!)

Mindent olvas, hallgat, néz - és minden melléfogást kipécéz. Találatai és a hozzá fűzött szellemes kiigazítások olvastán nemcsak elmosolyodhatunk, könnyen fel is kacaghatunk.

Ez pedig sokkal egészségesebb, mint a bosszankodás.

Tessék kipróbálni!

Címkék: blog, sajtó, személyes