Mobillal Facebookra, azonnal

A NolBlog megszűnik. Mentés másként - hogy megmaradjon.

írta: tutyi | 2012. szept. 8.

Facebook

Hajnali fél egy, rekkenő őszi, mediterrán hőség.

A három lány hol kivonul a teraszra, hol visszajön a bárba, mintha nem találnák a megfelelő helyszínt a performanszhoz - mindegy, csak felkeltsék a figyelmet. A terasz túlzsúfolt, a vendégek óvatosan kortyolják a helyi árakhoz pásszoló drága italokat, de semmi sem elég drága ahhoz képest, hogy a színpadon az énekesnő szabadtéri. Ritka az élő hang errefelé. A spanyol nő most éppen megtekeri a salsa alaplépését; csípője ráng, hosszú, fekete haja libben... ez minimum jár a turistáknak ott, ahol 9.50 egy koktél. Euróban. Az énekesnő élettársa az első boxban izgul; harminccal idősebb, és morcos, ha szerelme nem hoz haza elég pénzt, de akkor is, ha az előadást túlmozogja. Ezt persze senki sem sejti, 'the show must go on', mondaná erre Freddie. (Nem a Krueger, az ipszilonos.)

Amikor három nő megy valahová bulizni, kivédhetetlen, hogy legyen egy vezércsillag. Pszichológiailag. Már kettőnél is, de mindegy. Tündököl a lány, ha kell, ha nem; történetünk főhősnője - nevezzük Siriusnak - melírja friss, az arca fáradt. Lehet vagy huszonöt. Férjezetlen, nyilván nem találja az igazit, mindenkihez képest túl jó, túl iskolázatlan, túl vékony a dereka, túl vastag a combja. Lényegtelen; nem érdemlik meg a szerencsétlenek, aztán kész. Van ez így. Forrónadrágját túlhevítette, rövidebb is a kelleténél, divatosan kilógnak a zsebei, bár nagy a hőség, ez tény. Seggbevágóan meleg. Zsebbevágóan, akarom mondani. Nyaral, ha valaki nem tudná. Barátnői csodálják.

Szerintem túl nagy az orra, de én nem érek, én nő vagyok, a barchef felesége, bennfentes, megfigyelő. Unottan ülök a pultnál, iszom a hülye kis italom, és ha retro megfogalmazásban gondolkodnék, a legkomolyabban azt írnám: nem ér a nevem, káposzta a fejem. Más meg azt, hogy ez zsidó, baszki. Hiába, nem vagyunk egyformák. Én legalábbis nem vagyok egyforma, de egy mindig van.

Előkerül a mobil. Vagyis, el sincs rakva, a mobil a szem, a fül, a jelen. Félelmetes. Egymást fotózzák, pózokba állnak, villog a beépített vaku. A másik két lány szóra sem érdemes, egyet láttál, láttad mind típus; ha valamelyik bűncselekményt követne el, és én lennék az egyetlen szemtanú, bizisten nem ismerném meg, még kettő közül sem a rendőrségi üvegfalon át. Uniformizálódott tinédzserek, vagyis hunédzserek, ugyanis most el van csúszva a világ vagy tíz évvel. Az én anyám ennyi idősen gyereket nevelt, háztartást vezetett, ezeknek meg az arcára van írva, hogy az utca nevét nem tudják megjegyezni, ahol a szállásuk van. Érthetetlen, hogy találtak el idáig.

Már szinte burleszk, ami művelnek. Már a kezdetekkor kiderült, hogy csupán azért maradnak, mert van wi-fi. Tíz perc adatrögzítés, fél óra ücsörgés három üdítő mellett; amint felmennek a képek a facebookra, azonnal reagálnak, megy a fürdés a dicsfényben, a barátnők irigykedése, a bókok bezsebelése, bárcsak ott lennénk, tök jól néztek ki, vagy hasonlók. Hogy fergeteg a parti, hogy megérte elmenni, hogy holdfény, szánsájn, tengerpart. Mintha forgatást látnék, a díszlet adott, csak a jelen pillanata semmisül meg minden gombnyomta másodpercben: a lányok  körben ülnek, megy a facebook-szeánsz, nehogy kárbavesszen egyetlen másodperc is. Szerintem azt sem tudják, hol vannak, majd esetleg otthon, majd akkor néznek nagyot: jé, de szép!

Quo vadis, ember?

A pultban a fiúk lemondóan mosolyognak. Vicc az egész. Kár ezekbe minden, ami természetes, történelmi, vagy értékes. Kár ezekbe a holdfény. Maradhattak volna otthon egy szép plakát előtt, tökmindegy. Az ecuadori mixer aztán végső konklúzióként elmondja a magyar mondatok egyikét, amit ismer: 'kibaszott Hókuszpók, sumák geci."

És maximálisan egyetértek vele.

Tovább