Lator László új verseskötete. Könyv - irodalom - költészet. Abból már kinőttem, hogy szülőhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszög...

Különleges csemegével szolgált olvasóinak a Litera.hu: előzetest közölt Lator László most - gondolom: az Ünnepi Könyvhétre - megjelenő verseskönyvéből. Megtudhatjuk, hogy „Ez a kötet húsz új és öt átírt (részben csak kijavított) régi verset tartalmaz, melyek eredeti formájukban soha nem jelentek meg, hatvan- és ötvenhét évesen is újak tehát.” Ezek szerint igazi különlegességhez jutnak hozzá a míves költészet megszállottjai és szerelmesei, akik Lator László összes versének (1946-1996) megjelenése óta várják az újabb és még kiadatlan opuszok megjelenését. (A portálon most közreadottak némelyikét a Holmiból korábban már megismerhettük.)

Lator László költészete számomra többszörösen is fontos. Bár abból már kinőttem, hogy szülő- vagy lakhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva mindig jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó, aki egy kis kárpátaljai, ugocsai faluból jutott fel a Parnasszusra. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után egyáltalán létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszöghöz viszonyítva tudom elképzelni.

Az új Lator-kötetnek nem véletlenül A tér, a tárgyak a címe, hiszen valójában mindig is ez foglalkoztatta a költőt: a térben megelevenedő, annak részét képező, de mindig intenzív önálló létezéssel rendelkező tárgyak. Konkrétságukban megragadható és leírható olyan anyagi objektumok, amelyek azonban elrendezettségükben, egymáshoz, a térhez, a mozgáshoz és az időhöz viszonyítottan túlmutatnak önnön jelentésükön. Alighanem ennek a túl-jelentésnek a megragadásában és kifejezéséeben rejlik a költészet igazi izgalma, és ez az a megközelítés, amelyben Lator László igen messzire jutott.

Hogy is írja egyik 2000-es esszéjében?

„A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól.”

Ezt teszi ő is, ránk pedig a fordított sorrendű feladat vár: költői alakzatai felől kísérelhetjük megérteni az érthetetlen világot. És benne talán magunkat is.