Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de

Tizenöt éve heverek lábainál. Jól hangzik, de így nem igaz. Nem heverek, hanem csak ülök alatta forgószékemben az íróasztalnál.

Amikor az állami és kollektív tulajdon mindenhatóságát hirdető rendszer összecsuklott felettünk és örömmel tapasztaltuk, hogy nem a mi fejünkre dőlt rá a roppant építmény, első dolgunk egyike volt, hogy engedtünk a magántulajdon iránti természetes emberi vonzalmunknak és eltökélten cégeket kezdtünk alapítani. Kisvállalat, Kft., Bt., Rt. – ízlelgettük a formákat és tapogattuk zsebünkben az apportunkat.

Így tette tíz kárpátaljai magyar festő is, amikor elhatározták: szellemi tulajdonuk bevitelével céget gründolnak, amely majd képeik eladásával, tárlatok rendezésével foglalkozik. A legagilisabb művész rábeszélte rokonszakmabeli barátját, a szobafestőt, másszon le a kétágú létrájáról, legyen ő a kisvállalat igazgatója. Aztán együtt arra jutottak, tizenkettő jobb a tíznél, ennyi apostolra volt szüksége egy másik kollégának Az utolsó vacsorához, legyünk hát mi is tucatnyian Az első közgyűlésen. És ha már a szent művészet nagyobb dicsőségét fogja hirdetni a vállalat, legyenek benne képviselve a testvérmúzsák: hívasson meg egy zenész meg egy költő.

Utóbbi lettem én.

Hogy íróemberként mit keresek a tárgyi értékeket létrehozó tízek és a koncertképes muzsikus között, azt nem igazán tudtam, de szellemi tőkémet szemrebbenés nélkül apportáltam a vállalkozásba.

Mindez 90-ben történt, a Szovjetunió már nem létezett, Ukrajna pedig még nem. Keszekusza jogszabályok, kialakulatlan bankszféra, gazdasági mélyrepülés, hiperinfláció…

Overallját öltönyre cserélő igazgatónk nagyon olcsón hozzájutott egy áruhiánytól pangó hatalmas textilüzlet jókora helyiségéhez, ahol azonnal tárlatot nyitott az alapító atyák műveiből. Természetesen azzal a céllal, hogy Ungvár műértő közönsége majd jól megveszi a műalkotásokat. De nem vette. Kicsit azért nem, mert kevéssé volt műértő, nagyon pedig azért nem, mert a rendszerváltás koldusszegénnyé tette: bankbetétjét zárolták (ezeket Ukrajna mai napig nem fizette vissza), munkahelye vagy megszűnt vagy fizetésképtelenné vált, s ha mégis jövedelemhez jutott, azt a napi megélhetésre fordította. Pedig a képek nívósak voltak. Igaz, az alapítók nem tartoztak a jegyzettebb helybéli művészek közé, ám ennek oka nem tehetségtelenségükben rejlett. Egyfelől a szocreál szorította őket háttérbe, másfelől a tájképfestészetben érvényesülő konjunktúra, amely leginkább nagyon kék hegyekben, igen zöld rétekben és életszerűen csobogó folyókban manifesztálódott. Ezzel szemben a mi művészeink többsége az alföldi iskolát képviselte, de voltak köztük modernisták is, így aztán munkáikat a vaskalapos zsűri rendszeresen kiselejtezte minden tárlat anyagából. Most azonban a maguk urai lehettek – ám az látszott, kurta uraság lesz ebből. Holott az eredeti terv (és az alapszabály) szerint a magas bevételekből nemcsak az eladott képet jegyző szerző részesült volna, hanem valamennyi alapító tag, így én is…

A galériát sokan látogatták, ám egyetlen festményt sem talált gazdára. Hó végén a textilüzlet követelte a bérleti díjat, az asztalos a képkeretek árát, a könyvelőnk a fizetését… Jó, jó, de miből?

Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is.

Nem vagyok egy Adam Smith, de megsejtettem, ez nekem nem jó üzlet. Kezdtem is húzódozni, ám a direktor erre behozta az ócska Ladájából a lepedővászonba csomagolt festményt. Lefejtette róla a leplet, elém tárta a művet – és bemondta az árat.

Én pedig csak meredtem a piros kalapos absztrakt nőre. Feje oldalból kicsit belapítva, torz arca sejtelmes elmosódottságban, szeme nincs is, csak semmibe meredő tekintete, csíkos blúzán idétlen felöltő. Ilyen némbert az ember az ellenségének sem kíván. A nő csúf – no de a festmény! Egyszerre hatott rám közvetlenségével és elvontságával, kifejezőnek és titokzatosnak találtam, vaskosan tárgyiasnak és lebegően költőinek, ordítóan disszonánsnak és mennyeien harmonikusnak.

Bizony beleszerettem. A képbe. A nőbe. A rútság esztétikumába. Mi drága szerelem!

Azóta heverek lábainál.

A kisvállalatot rég elvitte az első gazdasági árvíz, odaveszett szellemi apportom és soha nem realizálódott osztalékom. Összeomlott fejünk fölött egy ország, megszületett lábunk alatt az új, kétszer tértünk át új pénznemre, lassan elhasználjuk a legújabb államelnököt is, a kormányfők nevét pedig mire megtanulnánk, már nincsenek hivatalban.

Csak a piros kalap uralja változatlan biztonsággal a szobánkat. Tizenöt évvel ezelőtt nem menthette meg a vállaltot a felszámolástól, tavaly nem óvta meg piktorát a korai haláltól. Engem pedig az elfogódottságtól, amellyel most új nevet adok műhelyemnek: Manzárd a piros kalapos nőhöz.

-------------
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. jún. 24.