Huszárik és Krúdy. Latinovits és Dayka Margit. És mind a többiek, Jeney Zoltán zenéjét is beleértve. Ők mind együtt a Szinbád, a felejthetetlen filmélmény. Nálam legalábbis ez az alkotás ott van az első 5 között.Ha tehetitek, nézzétek meg. De csak annak hiszem el, hogy megnézte, aki szó szerint tudja idézni, Szindbád mely szavakkal rendel bort

Ma este vetítik az M1-en minden idők egyik legjobb magyar filmjét, Huszárik Zoltán (a képen) örökbecsű alkotását, a Szindbádot, Latinovits felejthetetlen főszereplésével. Nálam legalábbis ez a film ott van az első 5 között. Hangulatában felülmúlhatatlan, az akkori magyar filmtechnikákhoz (és pláne hagyományokhoz!) képest egészen egyedülálló a képi világa, mesteri az egybeszerkesztettsége, emlékezetesek az alakítások. És persze nem akármilyenek az alapjául szolgáló novellák sem.

Huszárik és Krúdy. Latinovits és Dayka Margit. És mind a többiek, Jeney Zoltán zenéjét is beleértve. Ők mind együtt a Szinbád, a felejthetetlen és egyedülálló filmélmény.

Aki látta és később olvassa Krúdyt, Latinovits hangján beszél a fülében Szindbád, Huszárik képeiben elevenedik az a letűnt kor, az a világ, amibe jó egy kicsit beleringatnunk magunkat.

Bikácsy Gergely ír erről a remekműről:

 „71 hideg, havas november végén, majd még decemberben hetekig hosszú sorban álltak az emberek a Puskin pénztára előtt, a sor hosszan folytatódott kint az utcán is. Úgy emlékszem, csend volt, míg álltunk a sorban, majdnem azt mondom: ünnepélyes csend. Sűrűn hullt a hó. A vetítés után sem nagyon zajongott senki, sűrű álomból ébredeztünk. Az utókor mindig bölcs, de talán most nem tévedek, ha a Huszárik-film (s vele másfél órára a mozi) "sziget-jellegében" vélem e furcsa jelenség (egyik) magyarázatát. Mintha kiszakadtunk volna 1971 Magyarországából, mintha útlevelet kaptunk volna egy nem látott, de vágyakozott világba, ahol talán még több a bánat, mint a valódiban, de ezekért a bánatokért érdemes élni. Ha belegondolunk, Krúdy műve, Krúdy minden mondata is ilyen, Huszárik csak megvilágította.”

Ha tehetitek, nézzétek meg. De csak annak hiszem el, hogy megnézte (vagy hogy elég jól emlékszik rá ahhoz, hogy ez számára ne legyen kötelező feladat), aki szó szerint tudja idézni, Szindbád mely szavakkal rendel bort Vendelintől.

 

Ja és! Előtte még nézzétek meg a DunaTV-n az  Elégia Huszárik Zoltánról c. művészi portréfilmet. Úgy rémlik, ezt is láttam régebben, nagyon szép, igényes, költői munka!

Tehát:        20.35. - Duna TV;      22.05. - M1 

----------------
Frissítés hétfő reggel. Úgy szokott lenni, hogy délután 6 óra tájban  nézem meg, mi lesz az aznapi kínálat a nálunk fogható 5 tévécsatornán. Tegnap annyira megörültem a Szindbádnak, hogy gyorsan megírtam a fenti posztot. Aztán tovább böngésztem a műsort és a Dunán felfedeztem a portréfilmet, ezt még odabiggyesztettem a jegyzetem végére.

Aztán csak tévézés közben jöttem rá: az nem lehet véletlen, hogy mindkét közszolgálati csatornán Huszárikot adnak. Persze hogy nem. Tegnap lett volna 75 éves.

Lázas sietségemben azt sem vettem észre, hogy a portréfilm előtt magát az Elégiát is levetítik, Huszárik korai, igen sajátos hangulatú, költői filmetűdjét. Mátis Lívia portréfilmje gyakorlatilag ennek a parafrázisa, így együtt nézve külön is érdekes a kettő képi világát összehasonlítani és ugyanazt a Durkó Zsolt-zenét újrahallgatni.

Végül: jegyzetem végén pontatlanul tettem fel a kérdést. Szindbád nem közvetlenül Vendelintől rendeli a bort, hanem az italos fiútól, voltaképp neki kiábal ki, szinte megkerülve Vendelint, akivel éppen fennkölt társalgást folytat, s aki jóváhagyó biccentéssel nyugtázza Szindbád rendelését.

Lator László új verseskötete. Könyv - irodalom - költészet. Abból már kinőttem, hogy szülőhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszög...

Különleges csemegével szolgált olvasóinak a Litera.hu: előzetest közölt Lator László most - gondolom: az Ünnepi Könyvhétre - megjelenő verseskönyvéből. Megtudhatjuk, hogy „Ez a kötet húsz új és öt átírt (részben csak kijavított) régi verset tartalmaz, melyek eredeti formájukban soha nem jelentek meg, hatvan- és ötvenhét évesen is újak tehát.” Ezek szerint igazi különlegességhez jutnak hozzá a míves költészet megszállottjai és szerelmesei, akik Lator László összes versének (1946-1996) megjelenése óta várják az újabb és még kiadatlan opuszok megjelenését. (A portálon most közreadottak némelyikét a Holmiból korábban már megismerhettük.)

Lator László költészete számomra többszörösen is fontos. Bár abból már kinőttem, hogy szülő- vagy lakhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva mindig jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó, aki egy kis kárpátaljai, ugocsai faluból jutott fel a Parnasszusra. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után egyáltalán létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszöghöz viszonyítva tudom elképzelni.

Az új Lator-kötetnek nem véletlenül A tér, a tárgyak a címe, hiszen valójában mindig is ez foglalkoztatta a költőt: a térben megelevenedő, annak részét képező, de mindig intenzív önálló létezéssel rendelkező tárgyak. Konkrétságukban megragadható és leírható olyan anyagi objektumok, amelyek azonban elrendezettségükben, egymáshoz, a térhez, a mozgáshoz és az időhöz viszonyítottan túlmutatnak önnön jelentésükön. Alighanem ennek a túl-jelentésnek a megragadásában és kifejezéséeben rejlik a költészet igazi izgalma, és ez az a megközelítés, amelyben Lator László igen messzire jutott.

Hogy is írja egyik 2000-es esszéjében?

„A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól.”

Ezt teszi ő is, ránk pedig a fordított sorrendű feladat vár: költői alakzatai felől kísérelhetjük megérteni az érthetetlen világot. És benne talán magunkat is.

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

• Legeza Drávai Gizella, Beregszász
• Kárpátalja költője: Kovács Vilmos (életrajz)

Nem anyira az SZDSZ van skatulyában, hanem inkább a határon túli magyarság. Két szempontból is. Az egyik, amelybe a magyarországi közvélekedés beletette őket hangos szószólóik okán: Duray, Tőkés, Kovács és társaik folyamatosan saját régiójuk magyarsága nevében beszélnek és kötelezik el magukat

nem anyira az SZDSZ van skatulyában, hanem inkább a határon túli magyarság. Két szempontból is. Az egyik, amelybe a magyarországi közvélekedés beletette őket hangos szószólóik okán: Duray, Tőkés, Kovács és társaik folyamatosan saját régiójuk magyarsága nevében beszélnek és kötelezik el magukat

Az orosz ember azért iszik vodkát, mert a vodkában benne van a történelem, benne van az igazság, benne van az élet. Az egyszerre elviselhetetlen és gyönyörű élet. Amelynek elviselhetetlen gyönyörűsége és gyönyörű elviselhetetlensége csakis a vodka révén és által ismerhető meg. A vodka a megigazulás.

Az orosz ember azért iszik vodkát, mert a vodkában benne van a történelem, benne van az igazság, benne van az élet. Az egyszerre elviselhetetlen és gyönyörű élet. Amelynek elviselhetetlen gyönyörűsége és gyönyörű elviselhetetlensége csakis a vodka révén és által ismerhető meg. A vodka a megigazulás.

- És tessék mondani, hányan fognak még részt venni a da Vinci-kód megfejtésében? - Felvétel egy orosz internetes fotóklub oldaláról + egy blogtéri poszt ajánlása: hányt bőr lehet lehúzni egyetlen témáról, avagy a da Vinci-kód mint fejlett üzleti iparág...

Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt, annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját.

blog - blogolás - baki, lapszus | Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt, annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját.

 

Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt (vagy aki szerette anno Peterdi Pál "Tücsök és bogár" rovatát a szép emlékű Ludas Matyiban és a Rádiókabaréban), annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját. (Az "öreg rókát" csak azért engedem meg magamnak, mert atyai jóbarátomról van szó. Az atyai itt nagyon is indokolt: valaha apámmal tartott szorosabb kollegiális kapcsolatot, most meg én váltok vele gyakorta levelet. Merthogy én írásaimban is kiszúrja a bakikat!)

Mindent olvas, hallgat, néz - és minden melléfogást kipécéz. Találatai és a hozzá fűzött szellemes kiigazítások olvastán nemcsak elmosolyodhatunk, könnyen fel is kacaghatunk.

Ez pedig sokkal egészségesebb, mint a bosszankodás.

Tessék kipróbálni!

2015: elfelejtett szolgáltatás! mindenki a Facebookot használja és okostelefonról küld sms-t laptopra - tömeges üzenet

_____________

Frissítés 2007. február 9-én: Sajnálom, mostantól nem küldök senkinek meghívót. A magyarázat itt olvasható. Tömeges sms-ben értesítettem baráraimat.
________________

Bevallom, engem nem igazán tudott felkavarni, hogy az iWiWet megvette a T-birodalom. Bánom én a tulajt? Csak működjön a dolog, lehetőleg minél jobban. De a spamlevelektől végképp tele lett burám, nem akarom az újabb és újabb kört kivárni. Egyelőre nem szüntetem meg a profilomat, de leállítom az értesítőket - kérem, senki se nehezteljen, ha csak nagy késéssel válaszolok üzenetére vagy nem igazolom vissza időben az ismeretséget.

Ellenben máris beléptem kishúgom barátjának a meghívására egy új, fiatal kapcsolati hálózatba, a myVIP-be. Első ránézésre a felület sokkal tetszetősebb, az opciók átláthatóbbak, és lényegesen gyorsabban működik a nővérkéjénél. Igaz, sokkal kevesebb a felhasználója (300.000 fölött), ellenben roppant dinamikusan fejlődik. Néhány szolgáltatás ugyan hiányzik innen - de nem nekem

Közösségi marketing - üzenet küldés laptopról - hálózati csoport - szerviz szolgáltatás

Tartalommarketing: A magyar közösségi oldalaknak valaha nagy volt a vonzereje, később a fészbúk mindegyiket kiszorította, viszont a mobil-marketing még működik és a budapesti laptop szervíz és webáruház vásárlói hálásak érte, holott tudják, hogy én sokáig ódzkodtam még az iwiwtől is, ellenben máris beléptem - írtam a poszt dátumának megfelelő napon - kishúgom barátjának a meghívására egy új, fiatal kapcsolati hálózatba, a myVIP-be. Első ránézésre a felület sokkal tetszetősebb, az opciók átláthatóbbak, és lényegesen gyorsabban működik a nővérkéjénél. Igaz, sokkal kevesebb a felhasználója (300.000 fölött), ellenben roppant dinamikusan fejlődik. Néhány szolgáltatás ugyan hiányzik innen - de nem nekem, mert én, ha nagyon üzenhetnékem van, küldök sms-t tömegével.

Bevallom, engem nem igazán tudott felkavarni, hogy az iWiWet megvette a T-birodalom. Bánom én a tulajt? Csak működjön a dolog, lehetőleg minél jobban. De egyelőre inkább az ellenkezőjét tapasztalom. A spamlevelektől meg végképp tele lett burám, nem akarom az újabb és újabb kört kivárni. Egyelőre nem szüntetem meg a profilomat, de leállítom az értesítőket - kérem, senki se nehezteljen, ha majd nem válaszolok üzenetére vagy nem igazolom vissza az ismeretséget.

Ellenben máris beléptem kishúgom barátjának a meghívására egy új, fiatal kapcsolati hálózatba, a myVIP-be. Első ránézésre a felület sokkal tetszetősebb, az opciók átláthatóbbak, és lényegesen gyorsabban működik a nővérkéjénél. Igaz, sokkal kevesebb a felhasználója (300.000 fölött), ellenben roppant dinamikusan fejlődik. Néhány szolgáltatás ugyan hiányzik innen - de nem nekem, azok az iWiWen is inkább zavaróak voltak (pl. az apróhirdetések). E percben az is előnynek látszik, hogy egyszerre csak 2 címzettnek lehet üzenetet küldeni, azaz itt nem kell lánclevelektől tartani. Ugyancsak nagy előny, hogy egyelőre korlátlan számú ismerősét hívhatja meg az, akit már valakinek a meghívása révén regisztrálta magát.

Mivel már iWiW-es ismerőseim máris érdeklődtek, így most minden olvasómnak felajánlom, hogy küldök neki meghívót, ha ír a címemre arról a címről, amelyikre a meghívót kéri.

Tehát: BéDéKá, küldj nekem myVYP meghívót!

közösségi marketing - tartalom optimalizálás - laptop üzenetek - tech / tud / it / számtech