Sok mellébeszélés és semmitmondó vélemény: Volt elnökök a megszűnő Határon Túli Magyarok Hivataláról. Entz, Lábody, Szabó Tibor, Bálint-Pataki, Komlós - még véletlenül sem mondaná ki egyikük sem, hogy hol van az eb elhantolva és hogy mibe döglött bele
Sok mellébeszélés és semmitmondó vélemény: Volt elnökök a megszűnő Határon Túli Magyarok Hivataláról. Entz, Lábody, Szabó Tibor, Bálint-Pataki, Komlós - még véletlenül sem mondaná ki egyikük sem, hogy hol van az eb elhantolva és hogy mibe döglött bele
Sok mellébeszélés és semmitmondó vélemény: Volt elnökök a megszűnő Határon Túli Magyarok Hivataláról. Entz, Lábody, Szabó Tibor, Bálint-Pataki, Komlós - még véletlenül sem mondaná ki egyikük sem, hogy hol van az eb elhantolva és hogy mibe döglött bele
Most már igazán kíváncsi lennék, miféle állatfaj a határon túli magyar, akit mindig külön kell találkoztatni egymással, nehogy elkeveredjen a határon belüliekkel.
A minap tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy a Kárpáty Nyúzt felélesszem hamvaiból. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ha én nem csinálom, akkor nincsenek mások, akik megfelelő gyakorisággal életképes cikkekkel megtöltenék. Hogy újra magam bolydítsam fel
A minap tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy a Kárpáty Nyúzt (most már sokadszor) felélesszem hamvaiból. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ha én nem csinálom, akkor nincsenek mások, akik megfelelő gyakorisággal életképes cikkekkel megtöltenék. Hogy újra magam bolydítsam fel kis közéletünket (mint múlt év nyarán-őszén, amikor a blog sokak szemében első számú közelennséggé lépett elő), arra már nincs ingerenciám - elég nekem a Manzárd -, de hogy a blogolást elterjesszem Kárpátalján és mások próbálkozásait segítsem, arra még érzek késztetést. Káváncsi vagyok, jelentkezik-e majd néhény friss erő a Felhívásra.
(Pedig téma lenne! Egyik sajtóorgánumunk sem foglalkozik pl. a kárpátaljai református egyház válságával, az elszánt érdeklődők csupán néhány fórum-bejegyzésből értesülhetnek a problémáról. A témát valószínűleg még sokáig nem fogja felvállalni a hivatalos média, az illetékesek is láthatóan erősen óvakodnak attól, hogy a nyilvánosság elé vigyék a dolgot. Ezzel hívek (és nem hívek) ezreitől tartják távol, hallgatják el az információkat. Pár talpraesett bloger "percek alatt szédszedné" a témát, megadva a civil társadalomnak a tájékozódásra és vélemény-nyílvánításra való jogát.)
*
Délelőtt megbütyköltem a cikkemet a Népszabadságnak (a visszaigazolás szerint jövő héten jön le), a délutánom meg a BéDéKá-Online oldal átépítésével telt. Továbbra is sok a gondom adódik abból, hogy a teljes régi rendszerem a hhrf-szerveren van, saját építésű hagyományos html-oldalak formájában, a napi jegyzeteimmel ellenben most már teljesen átköltöztem ide, a Blogtérre, és időhiány miatt az itteni anyagokat már nem klónozom a régi rendszerben. Ugyanakkor a lapokban, folyóiratokban megjelenő írásaimat csak átmentem oda is, ott vezetem a műfaji és publikációs listákat, ott van a Kettenklub és a Pánsíp, a teljes archívum. Itt viszont dinamikusan épül, napi 2-3 jegyzettel is bővül ez a lineárisabb rendszer, ám eddig az OnLine-oldalamon nem kapott kellő hangsúlyt. Most megpróbáltam az "aktuális" és az "állandó" rendszert azonos súllyal szerepeltetni a főoldalamon. Így sikerült.
További blogos belügyek: korábbi Manzárdomat másfél havi hanyagolás után most hírközlő helyként használom: ide azokat a felhívásokat, híranyagokat teszem fel, amelyek közlésére megkértek, vagy amelyeket magam tartok fontosnak (ezeken nem kommentálom, esetleg csak akkor, ha mások elkezdik a hozzászólásokat).
Végül: egyre kevésbé élvezhető a Blogtér címoldala, kezdenek túltengeni a reklámok, az ajánlások pedig napokig alig változnak. Legfontosabb része, a friss bejegyzések és friss hozzászólások listája egyre "mélyebbre" kerül az oldalon, mind ritkábban van kedvem innen indítani a böngészést. Ha az újak listáját áttennék az Olvass oldalra, elegendő lenne csak ezt figyelni.
Legvégül: 10.000-nél több a cyberpondró a Googléban. Jól elszaporodtak!
Szentendrén megajándékozott egy zsebdísszel. Ez arra való, hogy az ember a zsebében hordja, időnként megfogdossa, néha elővegye, hogy aztán legyen mit eltennie. Mivel évek óta nem került kezembe, azt hiszem, valamelyik kihízott nadrágomban maradhatott, ideje átkutatni érte a zsebeimet.
A könyvheti és tárlatnéző beszámolóm óta nem írtam személyes naplót (bár posztot elég sokat), így most kis összefoglaló vegyes felvágott.
Elég sűrű hét van mögöttem, bele is ragadtam a forróság miatt. A szokásosnál valamivel többet írtam, meg is jelentem itt-ott, pörögtem a Blogtéren (mindez a hogyan aprózzam el magam jegyében), kedves látogatóink jöttek és vendégségben voltunk kedvesek; Kolos lediplomázott és Csönge is befejezte első szocioévét. Nincs kímélet: részletezni fogom.
Több rendelt-várt anyagot is megírtam és elküldtem a héten, újat a Mozgó Világnak, Népszavának, Új Szónak, raktáron lévőt a Bárkának. Három további felkérést is kaptam (most dicsekszem vagy panaszkodom?), az elsőre az anyagom nagyjából kész, a másodikra igyekszem küldeni valami érdemlegeset, a harmadik szerkesztőség, miután rákérdeztem a honorra, többé nem jelentkezett.
Apropó, honor: megint találtam a neten egy antológiát, amelyről nem is hallottam, pedig a szerzőlista szerint benne vagyok (persze: se szerződés, se tiszteletpéldány, se honor; de még egy értesítést sem küldött a kiadó). (Közvetített módon rábukkantam továbbá egy a Szembesülésről (és rólam) szóló eddig nem olvasott kisesszére; tudom, ki írta, a kedves hölgy a solymári könyvtár vezetője és tavaly ottjártunkkor bemutatásomra a honlapjukon most megtalált szöveghez hasonló sok szépet mondott. Ha az nem is derül ki belőle feltétlenül, hogy milyen a regény vagy milyen író vagyok én, de az mindenképpen lejön, hogy fura egy fazon lehetek.)
Ezen a héten kaptam meg a júniusi Mozgó tiszteletpéldányát, benne a Poéták, piktorok, c. kis összeállításom, tulajdonképpen négy különálló tárcafélém, ebből hármat külön is feltettem ide, a blogtéri manzárdomra (lehet keresgélni). Hasonlóan ideklónoztam a szombati Népszavában és a pozsonyi Új Szóban megjelent tárcámat és publicsekemet. Bár ezek a megjelenések is felaprózódásom bizonyítékai, valahogy mégis sokkal több kedvem van egy-egy lapnak rendszeresen dolgozni, mint alig kiadható nagyívű regényt bütykörészni évekig. Majd ha megöregszem!
*
Még a hét elején indítottam el egy tavaly megszakadt projektem felújítását. Az identifikciós interakcióhoz számomra is meglepően sok blogger kolléga csatlakozott (eredményoldal: CYBERPONDRÓ), ennek nagyon örültem. Azt azonban nem értem, hogy a korábbi fordulókban lelkesen résztvevő író- és szerkesztő kollégák most miért maradtak távol. Talán az volt a baj, hogy nem szabtam határidőt? (A játék járulékos eredménye, hogy a "cyberpondró" kifejezésre a Google találatainak a száma 1-ről közel 800-ra ugrott. Szaporodik ám a féreg piszkosul!)
*
Pénteken nagyon kedves vendégeink voltak: beváltva könyvheti fenyegetésüket és eleget téve invitálásunknak, meglátogatott Keisz Gellért a feleségével és barátjával, kollégájával. Geli ugyanolyan kedves, érzékeny művészember, mint amilyennek bő negyedszázada megismertem; sok mindenről beszélgettünk. Cimborájával is találkoztam egyszer Szentendrén, amikor ő is eljött Geliékkel egy író-olvasó találkozómra. Putu, vagyis Kovács László, nevének megfelelően kovácsművész, vagyis művészi kovácsolást űző alkotó. CD-nyi fotót hozott a munkáiról, a napokban majd készítek egy kis bemutatót, most csak ízelítőnek tűzök be néhányat. Rácsokat, ajtókat, kapukat, korlátokat, cégéreket, gyertya-, virág-, ruha-, lámpatartókat készít, de külön dísztárgyakat, mondhatni szobrokat is. Igencsak tetszik, amit csinál, kifinomult ízlése, kreativitása és szakmai biztonsága egyaránt lenyűgöző.
Még annyit, hogy akkori találkozásunkkor, Szentendrén megajándékozott egy zsebdísszel. Ez arra való, hogy az ember a zsebében hordja, időnként megfogdossa, néha elővegye, hogy megkérdezzék tőle, ez meg micsoda, aztán legyen mit eltennie. Mivel évek óta nem került kezembe, azt hiszem, valamelyik kihízott nadrágom zsebében maradhatott, ideje átkutatni érte a nagyszekrényt.
Szombaton Borcsa néninél, azaz Szalai Borbálánál voltunk 80. születésnapját ünneplendő. Elég nagy társaság jött össze, mégsem bírtunk elbánni a hatalmas, végigehetetlen traktával. Jól éreztük magunkat, mód volt kisebb magánbeszélgetésekre is, és hát persze szívesen láttam viszont kedves szépkorú barátnőmet, tankönyvkiadói volt kollégámat, a család régi barátját. Külön örültem, hogy Kulin Katival és Barzsó Tiborral is szót válthattunk.
A dolognak volt pici protokolláris beütése is, például illett tósztokat mondani; de ezek azért szerencsére nem vehették fel szokásos merev formájukat, leginkább azért nem, mert az ünnepelt a közbeszólásaival szétbeszélte őket.
Az este egy pontján aztán azt is el kellett mesélnie az ünnepeltnek, hogy mi évek óta telefonon tartjuk a kapcsolatot. Lévén egyikünk se nagyon jár ki a házból. Ezek a kontaktusok leginkább abból állnak, hogy Borcsa néni beszámol nekem a gyerekversíróként tapasztalt megjelenési gondjairól, tanácsot kér, illetve felolvassa legújabb bökverseit, szócsavarásait, találós kérdéseit. Én pedig jó médium vagyok, mindent meghallgatok. De egyszer egy pikáns kis versikéjét nem tudtam válasz nélkül hagyni, és másnap hasonló irodalmi magasröptömmel válaszoltam. Valahogy így hangzottak remekléseink:
Ő:
Hogyha mennél Acsádra,
vigyázz jól a picsádra,
mert ha lőnek Ácsádon,
két luk lesz a picsádon.
Én:
Hogyha mennél Aszódra,
jól vigyázz a baszódra!
Beléd kötnek Aszódon,
göb lesz majd a baszódon.
Azt hiszem, 80 éves költőnők már megengedhetik maguknak, hogy ilyeneket meséljenek az ünneplésükre egybegyűlt díszes társaságnak. Akik persze nagyon élvezték a költői fordulatokat. Remélem, az én olvasóimnak is tetszenek ezek a kis szellemi zsebdíszek. De azért annyit nem árt tudni, hogy ezeket nem illik bárhol elővenni.
*
És akkor más egyebekről majd legközelebb. Mint ahogy gyerekeinkről is majd akkor, amikor fotók is lesznek Kolos diplomaünnepségéről. Addig egy korábbi felvétel, ezt a minap küldte el Balázs István:
Csönge és Kolos a Könyvfesztiválon (2006. ápr.)
________________________________________________
SEO109 ClO2: https://twinoxide.hu/fonalfergek-ellen/
Itt egy hosszabb poszt volt, naplójegyzet, beszámoló ez elmúlt hetemről. Mivel azonban a hozzászólások csak az utolsó bekezdésem egyetlen mellékágához kapcsolódnak, így a többit máshová helyeztem. Itt pedig mehet az ereszd el a szakállamat.
Szentendrén megajándékozott egy zsebdísszel. Ez arra való, hogy az ember a zsebében hordja, időnként megfogdossa, néha elővegye, hogy aztán legyen mit eltennie. Mivel évek óta nem került kezembe, azt hiszem, valamelyik kihízott nadrágomban maradhatott, ideje átkutatni érte a nagyszekrényt.
Jó nemzetstratégia-e az, amely a környező országok magyarjait (színházait, íróit, oktatási műhelyeit) előbb elkülöníti – de aztán elkülönítettségükben felemeli?
Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de
Tizenöt éve heverek lábainál. Jól hangzik, de így nem igaz. Nem heverek, hanem csak ülök alatta forgószékemben az íróasztalnál.
Amikor az állami és kollektív tulajdon mindenhatóságát hirdető rendszer összecsuklott felettünk és örömmel tapasztaltuk, hogy nem a mi fejünkre dőlt rá a roppant építmény, első dolgunk egyike volt, hogy engedtünk a magántulajdon iránti természetes emberi vonzalmunknak és eltökélten cégeket kezdtünk alapítani. Kisvállalat, Kft., Bt., Rt. – ízlelgettük a formákat és tapogattuk zsebünkben az apportunkat.
Így tette tíz kárpátaljai magyar festő is, amikor elhatározták: szellemi tulajdonuk bevitelével céget gründolnak, amely majd képeik eladásával, tárlatok rendezésével foglalkozik. A legagilisabb művész rábeszélte rokonszakmabeli barátját, a szobafestőt, másszon le a kétágú létrájáról, legyen ő a kisvállalat igazgatója. Aztán együtt arra jutottak, tizenkettő jobb a tíznél, ennyi apostolra volt szüksége egy másik kollégának Az utolsó vacsorához, legyünk hát mi is tucatnyian Az első közgyűlésen. És ha már a szent művészet nagyobb dicsőségét fogja hirdetni a vállalat, legyenek benne képviselve a testvérmúzsák: hívasson meg egy zenész meg egy költő.
Utóbbi lettem én.
Hogy íróemberként mit keresek a tárgyi értékeket létrehozó tízek és a koncertképes muzsikus között, azt nem igazán tudtam, de szellemi tőkémet szemrebbenés nélkül apportáltam a vállalkozásba.
Mindez 90-ben történt, a Szovjetunió már nem létezett, Ukrajna pedig még nem. Keszekusza jogszabályok, kialakulatlan bankszféra, gazdasági mélyrepülés, hiperinfláció…
Overallját öltönyre cserélő igazgatónk nagyon olcsón hozzájutott egy áruhiánytól pangó hatalmas textilüzlet jókora helyiségéhez, ahol azonnal tárlatot nyitott az alapító atyák műveiből. Természetesen azzal a céllal, hogy Ungvár műértő közönsége majd jól megveszi a műalkotásokat. De nem vette. Kicsit azért nem, mert kevéssé volt műértő, nagyon pedig azért nem, mert a rendszerváltás koldusszegénnyé tette: bankbetétjét zárolták (ezeket Ukrajna mai napig nem fizette vissza), munkahelye vagy megszűnt vagy fizetésképtelenné vált, s ha mégis jövedelemhez jutott, azt a napi megélhetésre fordította. Pedig a képek nívósak voltak. Igaz, az alapítók nem tartoztak a jegyzettebb helybéli művészek közé, ám ennek oka nem tehetségtelenségükben rejlett. Egyfelől a szocreál szorította őket háttérbe, másfelől a tájképfestészetben érvényesülő konjunktúra, amely leginkább nagyon kék hegyekben, igen zöld rétekben és életszerűen csobogó folyókban manifesztálódott. Ezzel szemben a mi művészeink többsége az alföldi iskolát képviselte, de voltak köztük modernisták is, így aztán munkáikat a vaskalapos zsűri rendszeresen kiselejtezte minden tárlat anyagából. Most azonban a maguk urai lehettek – ám az látszott, kurta uraság lesz ebből. Holott az eredeti terv (és az alapszabály) szerint a magas bevételekből nemcsak az eladott képet jegyző szerző részesült volna, hanem valamennyi alapító tag, így én is…
A galériát sokan látogatták, ám egyetlen festményt sem talált gazdára. Hó végén a textilüzlet követelte a bérleti díjat, az asztalos a képkeretek árát, a könyvelőnk a fizetését… Jó, jó, de miből?
Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is.
Nem vagyok egy Adam Smith, de megsejtettem, ez nekem nem jó üzlet. Kezdtem is húzódozni, ám a direktor erre behozta az ócska Ladájából a lepedővászonba csomagolt festményt. Lefejtette róla a leplet, elém tárta a művet – és bemondta az árat.
Én pedig csak meredtem a piros kalapos absztrakt nőre. Feje oldalból kicsit belapítva, torz arca sejtelmes elmosódottságban, szeme nincs is, csak semmibe meredő tekintete, csíkos blúzán idétlen felöltő. Ilyen némbert az ember az ellenségének sem kíván. A nő csúf – no de a festmény! Egyszerre hatott rám közvetlenségével és elvontságával, kifejezőnek és titokzatosnak találtam, vaskosan tárgyiasnak és lebegően költőinek, ordítóan disszonánsnak és mennyeien harmonikusnak.
Bizony beleszerettem. A képbe. A nőbe. A rútság esztétikumába. Mi drága szerelem!
Azóta heverek lábainál.
A kisvállalatot rég elvitte az első gazdasági árvíz, odaveszett szellemi apportom és soha nem realizálódott osztalékom. Összeomlott fejünk fölött egy ország, megszületett lábunk alatt az új, kétszer tértünk át új pénznemre, lassan elhasználjuk a legújabb államelnököt is, a kormányfők nevét pedig mire megtanulnánk, már nincsenek hivatalban.
Csak a piros kalap uralja változatlan biztonsággal a szobánkat. Tizenöt évvel ezelőtt nem menthette meg a vállaltot a felszámolástól, tavaly nem óvta meg piktorát a korai haláltól. Engem pedig az elfogódottságtól, amellyel most új nevet adok műhelyemnek: Manzárd a piros kalapos nőhöz.
-------------
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. jún. 24.
Igen, befejeződött a foci világbajnokság, már 3 napja. Legalábbis az, amelyet Brémában rendeztek június 14-e és 20-a között. Az idei nagy világversenyre harminchat ország több mint négyszáz csapata érkezett.
Szemán Öcsi felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné...
Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.
A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.
A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.
Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.
– Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!
Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.