web lap top tartalom ajánló cikk-blog


2015.sze.24.
Közzétette: bdk Szólj hozzá!

Béla vitéz, Salgó polc

Kozmopolitából mélymagyar? Csavaros sorsok - és csavarmentes Salgó polc SMS-irattárhoz

 A világ mozog. De hogy visszafelé?

Béla egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibontakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat. > folytatás személyes blogomban > Béla vitéz lesz

A Salgó-polc speciális alkalmazása

Szenvedélyes gyűjtésének megszállott tizenkilenc éve alatt a más hóbortokkal is megáldott-elátkozott Kállay Labord önkéntes SMS-gyűjteménye tömeges méreteket öltött és kezdte kiszorítani

Tovább

BDK ONLINE WEBMAGAZIN

A vereckei botránykőVálogatott halálaimKét hold: a NASA titkol és figyelKállay Labord és a kaméleonok »» BDK ONLINE

Lassan kialakul nemrégiben nyitott webmagazinom periodicitása. A publikációkat egy ideje havi gyűjteményekbe rendezem, az éppen aktuális anyag a FRISS SZÁM link alatt található.  Ezen belül kétheti gyakorisággal lementem az állandóan változó-frissűlő CÍMLAPOT, így lehetségessé válik a címlap-archívum szerinti tájékozódás is.

Webmagazinomat azoknak ajánlom, akik nam figyelik rendszeresen napi blogomat (BDK BLOG), de 1-2 hetente szívesen beleolvasnak a megrostált, válogatott anyagba. Ők tehát ide kattintsanak: BDK ONLINE WEBMAGAZIN.

Egy hét krónikája (3)

« Előzmény Okt. 4. Csütörtök. Ezen a napon elég korán elhagytuk hévízi főhadiszállásunkat (a képen Éva látható a szállodai folyosó legvégén). Dunaújvárosba voltunk menendő, és előtte a délután néhány óráját Pusztaszabolcson akartuk tölteni, Keisz Gellértéknél. Jó barátunk már a programunk szervezése közben kiszúrta, hogy ott leszünk a közelben, javasolta, előtte ugorjunk be hozzájuk. Ez valóban alig járt pár kilométernyi kerülővel, így koradélután hozzájuk zúdultunk be, s töltöttünk el néhány nagyon kellemes órát.

Tovább
Címkék: könyv, irodalom, napló

Egy hét krónikája (1)

Egy hét a Hetes Házban

Lelaktuk a Lilla-díjat

Vasárnap reggel indultunk és szombat éjszaka érkeztünk haza, így egy teljes hétig voltunk távol otthonunktól. Ezalatt főhadiszállásul a hévízi Hetes Ház szolgált (a fotón), ahol is a tavaly nyert Lilla-díjjal járó egyhetes üdülési lehetőséggel éltünk úgy, hogy közben irodalmi programokat is bonyolítottunk; nem is keveset. Alább ezekről és nyaralásunk más epizódjairól igyekszem röviden beszámolni.
Címkék: könyv, irodalom, napló

Új könyvem

Megjelent:
2000±3
Az ezredforduló hét esztendeje
Egy manzárdőr naplójegyzetei


"Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják, amelynek neve az elmúlt száz év alatt hétszer-nyolcszor változott meg. Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg."
T o v á b b: Balla 2000±3

Tovább
Címkék: könyv, napló

Magyar vadak

Az összegyűjtött anyagban a mintegy 250 festménnyel a rendezők eléggé meggyőzően bizonyítják, hogy az adott évtizedben (1904-1914) létezett magyar fauvizmus, az adott művészek adott munkáin bizony közvetlenül meglátszik a matisse-i törekvés (bár ez általában keveredik, párosul, összegződik Cezanne hatásával), a tiszta színek, éles kontúrok és meglepő harmóniák használatában, a perspektíva új értelmezésében, a torzított, elnagyolt formák iránti vonzalmukban ezek az alkotók bizony művészeti forradalmat hajtottak végre, radikálisan megtagadva a naturalista felfogást, mintegy előkészítve a

Könyvhét utáni kiszámoló:

Ötödik a listán
sok kedves fauvistám
 
 

2006. június 13., kedd

Nézem ébredésünk után az órát: talán belefér. Mármint az, hogy mielőtt nyíregyházi barátainkhoz indulnánk, „felugrunk” a Várba és a Nemzeti Galériába, megnézzük a magyar vadakat. A terv hosszabb ideje forr műélvezetre vágyó nemes kebelünkben, előző este mégis elfelejtettem megnézni a neten a nyitva tartást. Most a tudakozótól kapott telefonszámon próbálkozom, nem sok eredménnyel. Sebaj, azért induljunk el, csak nem lehet egy keddi napon zárva a galéria. Útközben aztán kis baráti segítséggel mégis mindent pontosan megtudok, abban pedig erősen bízunk, hogy akadálymentesítve van a körlet és bejuthatok.

Kocsival a Várban közlekedni persze eléggé problémás, sorompók, zárt utcák, behajtás csak engedéllyel… Azért, amennyire lehet, megközelítjük a Várpalotát. Nincs is messze, de a burkolat… A roppant göcsörtös nagy kockakövek nagy közeiben folyton elakad a székem kereke, Éva megküzd minden méterrel, én meg azt lesem, mikor esik szét alattam az egész szerkezet a rázkódásban. Amikor rájövök, hogy húzni jobb, mint tolni, valamicskét javul a helyzet. Az öt percesre tervezett odajutás így is negyedórásra nyúlik.    

Az is rég volt, amikor napi teendőim közé tartozott a képzőművészeti albumaink fellapozása, apunak jókora kollekciója van, de én is beszereztem vagy tucatnyit, főleg a modernekből. Most ott sorakoznak a polcomon, nem is tudom, mikor vettem őket utoljára a kezembe; a gépemen ellenben egészen szép kollekciót gyűjtöttem már össze kedvenceimből. „Élőben” persze ez is más, és annak is jó pár éve, hogy Szentendrén, Pécsett vagy épp a Szépművészetiben utoljára megnéztem valamit. Ezen tűnődöm, amikor Éva kiszúrja, hogy az egyik mellékbejárat lépcsője mellett ott a menedékes rámpa, na, azon gördüljünk csak fel. (Utóbb kiderül, a főbejáraton be sem juthattam volna.) Roppant udvarias rendész-féle kísér végig 3 folyosón, míg eljutunk a liftig. Felmegyünk egy emeletnyit, megérkezünk a kupolacsarnokba, kísérőnk a távolba mutat: a másik oldalon kell keresnünk a következő liftet, azon menjünk vissza a földszintre, és onnan már minden világos lesz… Valóban. vadak.jpgCsak elsietünk a nemzeti kincsek sokasága mellett, és két átszállóval megérkezünk a főbejárat utáni foajéba; szemben a jegypénztár. A leparkolásunk után röpke félórával már bent is vagyunk a Nemzeti Galéri időszaki kiállításának a termeiben: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914.

Nem mondhatnám, hogy a fauvizmusról, a vadakról sokkal többet tudnék, mint amennyit az általános műveltség megkövetel. Mint mindenkinek, nekem is leginkább csak Matisse ugrik be. No de hogy magyar fauvisták? Valamennyire ismerem a századelő modern magyar festészetét, de nagy alakjait és a jelentős műveket valahogy, ha besorolást kerestem volna nekik, más polcra tettem volna: poszt- és neo-imresszionizmus, expresszionizmus, szecesszió, netán konstruktivizmus, kubizmus. Más szempontból: mondjuk a Nyolcak. No de hogy magyar fauvisták?

Hát igen. Ilyen csoport nem létezett. Ha művészetüket külön-külön tekintjük, nem is igen lehet Rippl-Rónait, Márffyt, Tihanyit, Kernstokot, Czóbelt fauvistának nevezni. Nem is azok. De itt, ebben az összegyűjtött  anyagban a mintegy 250 festménnyel a rendezők eléggé meggyőzően bizonyítják, hogy az adott évtizedben (1904-1914) létezett magyar fauvizmus, az adott művészek adott munkáin bizony közvetlenül meglátszik a matisse-i törekvés (bár ez általában keveredik, párosul, összegződik Cezanne hatásával), a tiszta színek, éles kontúrok és meglepő harmóniák használatában, a perspektíva új értelmezésében, a torzított, elnagyolt formák iránti vonzalmukban ezek az alkotók bizony művészeti forradalmat hajtottak végre, radikálisan megtagadva a naturalista felfogást, mintegy előkészítve a radikálisabb avantgárdot.

Maga a tárlat lenyűgöző erővel demonstrálja ezt a művészettörténeti pillanatot. Zseniális ötlet volt éppen így, éppen ezt bemutatni. Csak ámultunk és bámultunk. Én szeretem hátulról kezdeni a tárlatokat, előbb hát gyorsan elgurulunk a végébe, onnan jövünk araszolva visszafelé egy órácska alatt, és aztán még egy negyedórás újranézés, akkor már főleg a kiválasztottakra koncentrálva.

Igen hosszú időt el tudnánk tölteni mondjuk abban a forduló utáni kis ficakban, ahol egy Vaszary mellett két Ripplit világítanak meg a félhomályban a spotlámpák, de Éva szívesen álldogálna még Márffy Nyergesi lánya előtt, mert azt érzi - mondja -, hogy ő valahogy épp úgy írja novellába az alakokat, ahogy a mester ábrázolja modelljét.

marffy_nyergesi.jpg

bereny.jpgNekem az itt kiállítottak közül volt és marad Tihanyi Lajos a kedvencem (bár én a későbbi korszakait jobban szeretem), de persze lélegzet elállítóak a Ripplik és Márffyk is (Kernstok itt mintha kicsit kilógna…). Akik pedg meglepnek: Ziffer Sándor (bevallom töredelmesen, őt jószerével nem ismertem; alább két kép tőle) és Berény Róbert (jobbra egy), ő meg azért, mert korábban nem tartottam ennyire erős, hatásos művésznek. Egészen kivételes művészi bátorságra vall, ahogy ezt a férfit itt nekitámasztotta annak a sárga falnak!

 

ziffer2.jpg

 ziffer1.jpg

Még járatjuk a szemünket, egy utolsó búcsú, de már kifelé tartunk. A tárlat talán legkisebb méretű remeke előtt újra megállok egy pillanatra. Tihanyinak ezt a kis nagybányai utcarészletét bizony szívesen hazavinném.

 tihanyi_nagybanyai_utca.jpg

Meg kellene venni a katalógust, mondom Évának a foajéban, hogy emlékeztethessük magunkat az élményre. Külön kis részlegen árulják a képzőművészeti könyveket és kiállítási katalógusokat, csupa gyönyörűség, keressük a vadakét, meg is találjuk, nagy méretű, több kilós és több száz oldalas kétnyelvű (magyar-angol) album, „szakmai katalógus”, 8000 Ft. Hát talán mégsem. Megszólítom az eladót, tartom a kezemben a pár lapos ingyenes prospektust és mutatom a nagy könyvet: a kettő között nincsen valami középút? Nincs. Pedig 2-3 ezret szívesen adnánk egy szerényebb jegyzékért.

 

vadak1.jpg
Az ingyenes prospektus belső oldala

[Itthon aztán jól kitolok a Nemzeti Galériával, megtalálom a neten ezt a könyvet: MODERN MAGYAR FESTÉSZET 1892-1919, az összes oldal külön megnézhető jókora nagyításban, rászánok a lapozására egy fél estét: az anyag többszöröse a kiállításénak, és szinte minden egyes bemutatott festmény benne van, csak kicsit keresgélni kell. A reprókat is főleg innen vettem.]

 

rippl.jpgRippli

tihanyi.jpgTihanyi

Távozásunk ugyanúgy zajlik, előbb fel a liften, aztán keresztül a csarnokon, le a másik liften és végig a folyosókon. Kérdezzük a rendészt, nem lehetne-e a kocsival kicsit közelebb jönni. Próbáljuk meg, biztat, mondja azt Éva, hogy műtárgyat szállít a galériába, hátha beengedik…

A tervezettnél jóval később érünk Nyíregyházára, a kisebbik Kopka-lányéknél, vagyis Fórizsiknál állunk meg. Bocs a késésért, mondom Pistának, de megnéztük a Nemzeti Galériában a vadakat. Valami vadászati kiállítás?, kérdezi érdeklődve. Érkezik Irénke néni és Jancsi bácsi, kedvünkért jönnek át lányukhoz-vejükhöz, nagy beszélgetés közben fogyasztjuk el az estebédet. Mikor kezdődik a VB-közvetítés, felszedelőzködünk.

Egy óra múlva szinte döbbenten tapasztaljuk, hogy üres a határ, magyar oldalon mi vagyunk az egyetlen kocsi. Még nincs 9 óra, mire haza érkezünk.

Sok élmény, rengeteg találkozás, sűrű 5 nap áll mögöttünk. Teljes lehetne az elégedettségünk, ha az utunk során átélt két magánjellegű esemény el nem szomorítana. Az egyik, hogy közeli és igen kedves rokonunk betegségéről értesültünk, épp e napokban volt a műtétje. A másik egy elfajult családi veszekedés a hozzánk legközelebb állók között, amelyben, sok korábbi esettől eltérően, most egyik fél sem mutatkozott engedékenynek. Sajnos a daganat nem válogat; de a másik ügyet, a házastársi viszályt kicsike bölcsességgel és belátással meg lehetett volna előzni. Mi szívesen kihagytuk volna.

-------------
előző napunk a Könyvhéten<<

magyar billentyűzet

Négy, utoljára körbe mégy

terasz infra fűtés budapest

teraszfűtés bp Kicsit odább Kukorelly Bandi fejezi épp be a felolvasását, vele is kezet rázunk. A téren már az utolsó napi pangás, a búcsúkört lezárva Éva visszagördít a Madách térre, ezúttal ott parkoltunk. Nem sokkal kettő után érünk a Jászai Mari térre, a Holmiba vagyunk bejelentkezve

Könyvheti kiszámoló - Négy, utoljára körbe mégy 
 

2006. június 12., hétfő


Reggel felvesszük Csöngét és együtt indulunk a Belvárosba: vásárlás, ügyintézés. Ha mondjuk 4 pontban foglalnám össze a délelőtti teendőinket, akkor abból 3-at jól sikerül teljesíteni, a negyedik sajnos nem jön össze, mondhatom úgy, hogy elbénázzuk, de úgy is, hogy pechünk van. Kedvünket azért nem szegi ez sem, dél körül még kimegyünk egy utolsó körre a Vörösmartyra.

Az éppen dedikálását befejező Kányádival öleljük meg egymást, szokása szerint azonnal belevág egy sztoriba, 5 perc múlva nagyon nehéz eldöntenem, én figyelek-e rosszul, vagy Sanyi bácsi beszél túlságosan kuszán. Kicsit megöregedett, úgy tűnik, belülről is – de mosolya a régi.

Kicsit odább Kukorelly Bandi fejezi épp be a felolvasását, vele is kezet rázunk. Körössi P. Jóska futtában mondja el a szökőkútnál, hogy majd keresni fog valamilyen együttműködés jegyében.

A téren már az utolsó napi pangás. A búcsúkört lezárva Éva visszagördít a Madách térre, ezúttal ott parkoltunk.

Nem sokkal kettő után érünk a Jászai Mari térre, a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi szerkesztőhöz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak, Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgathatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek, itthoni dolgainkról esik szó. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy itthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt, s bár engem nem tudnak teljesen figyelmen kívül hagyni, de Éváról gyakorlatilag nem vesznek tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, hogy ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk így, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát volt nektek egy irodalmi szalonotok, kérdez rá Pali bátyánk, és én talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen övön aluli támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel is. Közben Fodor Géza esztéta, akadémia doktor végre azt is megtudja, ki az a kárpátaljai költő névrokona, akivel a szerzői jogvédő össze szokta téveszteni.

Persze a friss magyarországi politikai helyzetről is szó esik, majd cserélődik a társaság, megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, később a széptudós is kikászálódik foteljából. Újra főleg szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra, Éva is kap egy konkrét megbízást. Nőm persze ódzkodik, nem igazán az ő műfaja. Sándor is elrohan, előtte még jelzi, hogy fontosnak tartja a választások előtt írt néhány kemény hangú írásomat.

Végül hármasban maradunk Pali bátyánkkal, még kicsit beszélgetünk, érezhető nagy szeretettel bocsát utunkra, Évát szinte atyai ragaszkodással öleli meg. Közben öt óra lett, fél hatkor már a Márkusban kell lennünk. A Margit-hídon és  a körúton lépésben araszol a forgalom, hiába vagyunk a közelben, a parkolási körözést is számítva egy egész órát elvesz a rövidke út, csúnyán elkésünk.

Kopka Jutka szerencsére türelmes, telefonon negyedóránként jelzem, hogy melyik dugóban állunk. A viszontlátás öröme aztán feledteti a késésünk miatti bűntudatomat, beülünk a Márkusba, pontosabban kiülünk a szemantikus hely nyári-téli teraszára, vacsorázunk, beszélgetünk, a témák nem tudnak elfogyni. Ez is nagyon régi barátság, még a hetvenes évekből. Mióta Jutka Nyíregyházáról felköltözött Pestre, most találkozunk először. Közben édesapja hívja telefonon, hozzájuk, illetve másik lányához, Éváékhoz holnap készülünk, hazatérőben.

És vége ennek a napnak is, Viktória persze meglátja a szobájából, hogy beáll a kocsink, most is elénk jön. Jó hírünk is van számára: egy jogi problémája miatt leállt bizonyos személyes ügyének az intézésében, most megkértük Jutkát (ez a szakmája), hogy nézzen utána a lehetőségeknek; meg is ígérte, hogy felhívja Vikit, ha megtud valamit. Így hozzuk össze egymással barátainkat, örülünk, hogy valami apróságban segíthetünk.

Bár minden este elhaladtunk a kollégium internetes szobája előtt, most érzek először ellenállhatatlan vágyat, hogy pár percet eltöltsek egy számítógép előtt. A net elég lassú, a képernyő is vibrál, de azért megnézem a postámat és a Blogtéren is teszek egy kört. Meglep, hogy bár három napja nincs új cikkem, mégsem apadt alább a Manzárd nézettsége.

--------------
az előző rész: Magyar vadak - Ötödik a listán sok kedves fauvistám

12-én, hétfőn véget ért az Ünnepi Könyvhét, de mi még a keddi napot délig Budapesten, estig Magyarországon töltöttük, erről itt számolok be: Magyar vadak - Ötödik a listán sok kedves fauvistám - első google találat <<

Üveg télikertek építése Budapesten hydroflow magyarország - terasz fűtés

Utas és holdvilág (terasz)

a Terasz s leközölte Szerb Antal: Utas és holdvilág . c könyvéről írt naplójegyzetemet

...ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes...

Legkedvesebb regényem után most Szerb Antal újabb könyvét is kiadják angolul. A Petőfi Irodalmi Múzeumban meg éppenséggel éppen az Utas helyszínein készült itáliai fotókból nyílt kiállítás. Nem is tudom, hogy szeretném-e megnézni. Az én fejemben talán sokkal élesebbek a képek bármiféle fotónál...

Ez mindenesetre jó alkalom, hogy egy régebbi írásomat betűzzem egy kis utótörténet kíséretében.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle példányom. A hiányt eleinte bosszantónak gondoltam, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem.

A dolog azért érdekes, mert tőlem idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra: újra beleringatódjam egy könnyű gondolán e különös világ sikátoraiba, amelyről már soha nem tudom megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a „felelős” érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelmi motivációi.

Merthogy akkor, húsz éve, persze: szerelmes voltam. Fatális történet, görög tragédiákba illő: úgy találkoztam és úgy szerettem bele valakibe, hogy csak később derült ki róla: apám legnagyobb ellensége lánya. El is neveztem Elektrának.

Minden találkozásunk lázadás, minden összebújásunk forradalom volt, számomra legalábbis: így fordultam az apai tekintély ellen, így szembesültem korábbi önmagammal, így őrlődtem az utódlással kapott apai örökség és a halott költő lányának szerelme révén felvállalt erkölcsi örökség két roppant malomköve között.

Elektránál különösebb lányt nem ismertem. Amikor egyszer értetlenül széttártam a kezem valamelyik furcsaságán fennakadva, akkor mondta, olvassam el az Utast, annak Évájában ráismerhetek, tekintsem az ott leírtakat használati utasításnak őhozzá.

Regény rám azelőtt és azóta sem volt nagyobb hatással. Ám nem annak okán, amiért kezembe vettem. Ulpius Évában nem ismertem rá Elektrára, bár, szó se róla, voltak hasonlóságok. Az Utas a halál-filozófiájával fogott meg.

Bár öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, én mégis tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Na mármost. A mi szerelmünk Elektrával teljesen hihetetlen, valótlan, transzcendentális volt, olyannyira, hogy engem alkalmassá tett ennek e halál-filozófiának a befogadására: letüdőztem, mélyre nyeltem, abszorbeáltam – személyiségem részéve asszimiláltam. És viszont: a regényben történ alámerülés pedig arra tett alkalmassá, hogy eleve végességre ítélt szerelmünket elfogadjam. Merthogy szerelmünknek nincs jövője, kezdettől tudtuk. Ekként akartuk, ennek vállalásával gabalyodtuk bele. Mindketten tisztában voltunk vele: nem jelenthetjük egymás számára a „végső kikötőt”: a közöttünk szikrázó magasfeszültségre nem lehet családot bazírozni. Nem erre volt való. Hanem arra, hogy belőlem kiégesse a salakot és beavasson egy olyan értékrendbe, amelynek a létezéséről jószerével nem is tudtam. A ténnyel pedig, hogy egymásra találtunk, és két évig, ha kisebb megszakításokkal is, de együtt voltunk, azzal nem demonstráltunk kevesebbet, mint azt: apáink végzetes egymásnak feszülését, ellenségeskedését felülírva újra kerekké, eggyé tesszük azt, amit mindenki örökre elrontottnak, kettétörtnek gondolt.

Miután mindez megtörtén, szerelmünk is funkcióját vesztette. És ezt is ugyanolyan komoly vállalással fogadtuk, mint sorszerű találkozásunkat.

Ebben az összefüggésben lehetett olyan különleges íze az Utasnak, mert összejátszott, egymásba olvasódott a regény hihető világa és az alig hihető valóság, ezért volt olyan édes az örök szerelem végessége feletti elrévedés, így kaphatott nagyobb hangsúlyt elveszettségem és magamra találásom.

És ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben a szerelem már-már azonossá vált a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille.

A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

Ez a gesztus is része a fontosságnak: már nem bosszant, hogy nincs saját példányom.

(2002)

(megjelent a kerti Teraszon: lásd)

 

Folytatás 2005. július 12-i naplómból:

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándéba.

A regény a MEK állományában: Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg: az ugyanazok | amint a résen átfűzöd. Az első voltaképp "szerelmes vers", viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy "Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért". Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek "nagyon szeretlek" üzenettel.)

Ugyanebben a lapszámban látott napvilágot Kőrös László recenziója a Szembesülésről: Hiánykritika.

Még annyit, hogy tetszetős új weblapja is van a folyóiratnak, és ez bizony nem más, mint AZ ÚJ HOLNAP ÚJ HONLAPJA. Mi rég mondottam volt, hogy nincs holnap honlap nélkül!

*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám unokája –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

Gizi néni

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 
részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

süti beállítások módosítása