Hát: ez meglenne. „Készen vagyok”. Közben akut hiányérzet: ezt sem írtam meg, meg azt sem.

            Tegnap pl. azt az állítólag megírt szövegrészt kerestem (de nem találtam, ezek szerint vagy meg sem írtam, vagy hagytam elkallódni), amelyben arról a meglepetésemről számolok be, hogy a görög vallás „természetrajzáról” kialakított véleményem nem Németh Lászlótól származik. Emlékszem, akkor újraolvastam vonatkozó tanulmányait, és rájöttem: a vallás és az „irodalmi fikció” között nem mert, nem tudott azonosságot kimutatni (holott az én emlékeimben ez így élt), ebben bizonyára önnön vallásossága akadályozta meg. Esszéiben egyrészt felmagasztalja a görögök alkotó fantáziáját, elhiteti, hogy a képzeletük teremtette világ még ma is él a számunkra, másrészt viszont az istent, az istenit mégis eredendőnek mondja. Akkor viszont melyek a forrásai a görög mitológiáról vallott nézeteimnek? — tűnődtem egy hosszabb jegyzetben, de ezt a Werk‑feljegyzést sehol sem találtam.  [1]

            Épp így vagy meg sem írtam, vagy elveszett (esetleg a munka során........................ ..................) az az okfejtésem, amelyben azt elemzem: a Jegyzetek és az Utószó furcsa kettősséget mutat: egyfelől szinte mindenütt úgy teszek bennük, mintha a Szembesülés világa kizárólag a regényben létezne: ezt a világot részben önmagához képest, részben pedig egy tőle különböző külső világhoz viszonyítva szemlélem; másfelől viszont olykor mintha megfeledkeznék erről, és Oresztészről vagy Elektráról olyan közléseket engedek meg magamnak, amelyek feltételezik: a regényen kívül is van életük.

            ...............................................................................................................................

            Ebben a most nem talált okfejtésben elárultam azt is, hogy először „véletlenül” vittem ki a regény világából szereplőimet, aztán ezt később már tudatosan tettem meg néhányszor. Mint például abban a leírásban, amelyben a Nyájast beavatom abba, hogy Elektra és Oresztész – a regény állításával szemben – valójában nem akartak összeházasodni. Itt láthatóan kilóg a lóláb: ha egyszer a regényben ez a szándékuk van leírva, honnan a fenéből tudom, mi volt a valódi szándék. Miféle valóság ismerete jogosít fel arra, hogy úgy tegyek, mintha............................................... .........................és a regényíró állítását felülbíráljam, majd ilyeneket írjak: „A tény, hogy a Nyájas e részt olvasván komolynak hiszi a házassági szándékot, s nem tudja, csak játékról volt szó, talán a szerző azon szándékát szolgálja, hogy magát a Nyájast is tesztelni akarja: hogyan fogadja a hírt.” (Ti. a komoly házassági szándék hírét; lásd a 194. jegyzetet.) Itt tehát csorbul az eredeti koncepció: a regény alakjairól a Jegyzetek írójának (nekem) nem volna szabad többet‑mást tudnia (tudnom), csak azt, ami a regényből kiolvasható; ha ezt a szabályt nem tartom be, mint az idézett példában is (sem), akkor ezzel voltaképp elismerem, hogy a fentebb vázolt és ehhez ha............... ...................................................................................................................................................................................................................is.

                [1] Sikondán (lásd a 96. júl. 12‑i és későbbi Werk‑szövegeket) papírjaim  között csak megtaláltam a vonatkozó jegyzetet. Ott és akkor ezt szépen, alapos bővítéssel és szerkesztéssel be is dolgoztam a megfelelő helyre. Erre most nem tudom rászánni magamat, így csupán a jó pár hónapja hevenyészve feljegyzett néhány sort másolom ide változtatás nélkül:

                „Most, hogy kicsit még hozzáolvasok, ezt‑azt újraolvasok a Szembesüléshez, mielőtt egy valamennyire is végleges gesztussal lezárnám a regényt, érdekes felfedezéseket teszek. Németh László görög témájú tanulmányait‑vallomásait újraolvasva (Sophokles, Sanremoi napló) például rá kell jönnöm: amit a mitológiáról és a görög istenekről – mint műről – vallok és írok, az nem Németh Lászlótól ered. Holott a Werk vonatkozó részeit írva (96. jan. 6-i bejegyzés) meggyőződésem volt, hogy a görög hitvilág általam adott értelmezése voltaképp innen eredeztethető. De nem! Nem, mert NL ír ugyan olyanokat (bizonyos Otto könyvéhez fűzött megjegyzései gyanánt), hogy: »A görög sosem volt annyira ideavallás, mint amennyira Otto vallási állapota megkívánja«, vagy: »A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle«, illetve: [a görögöknél] »Az isteni a természetfölöttiből a természetesbe ment át, a természet átistenesült«, vagy még tovább menve: »Vitatkozni lehet rajt, hogy a görög vallás micsoda: ez a nagy történeti tenyészet együtt vagy egy‑egy kivételes görög, Homeros, Phidias tisztult felfogása?« – azaz NL a sorok közt mintha kimondaná, hogy a görög mitológia nem a természetfölöttinek, a tudattól független ideának a tudati leképeződése, hanem »az átistenesült« természet, a természetesből »kicsalt« természetfölötti. Aztán mintha visszakozna és megrémülne saját gondolatától, attól, hogy az isteni mivoltot emberi terméknek, leleménynek, természettől kicsalt műnek, alkotó elmék »felfogásának« tekintse, s felmenti azt a barokk költőt, »aki a görög és a keresztény mitológiát elbeszélő költeményében összehabarta«, mert hisz az istenek megnyilvánulásai »többek mint költői látomások«, a »sugaló hang bennük több mint a belénk vert lelkiismeret«. Sőt, azért is, mert »Mind a két isten van« (az én kiemelésem). Aztán pár sorral alább szép, megkapó képekben vall mélyen gyökerező saját istenhitéről. Vagyis a vád, amit ő hoz fel Otto ellen, magamagára is vonatkozik: az ő »vallási állapota« is megkívánta a görög mitológia deista – és nem pedig műelméleti, alkotáspszichológiai – értelmezését.

                De ha nem innen, akkor vajon honnan merítettem saját görög‑szemléletem alapjait? Kerényi Károlytól, Szerb Antaltól, Cs. Szabótól? Most mindent olvassak újra?” (dátum nélkül)