Hogy az a magasságos sablonszabászati főistenség bizgerélje meg a lompos scriptjeivel!!
tesztüzem
|
|
Az Ünnepi Könyvhét keretében ezt a könyvet fogjuk dedikálni (mármint Éva és én) a többi szerző társaságában a Vörösmarty téren június 11-én, vasárnap 15 órától a Vajdasáki Könyvkiadók standjánál. --- Nem rendhagyó dolog, ha szerzőit egy folyóirat szokatlan, provokatív kihívás elé állítja. Példa erre a zEtna 2002–2003-as, Retus munkacímet viselő sorozata, amelyben három országból hat magyar író egy százéves zentai képeslap megelevenítésére tesz eredményes kísérletet.
Bár a képversnek évezredes története van, a "hagyományos" költők gyakorta mégis lenézik. Pedig, mivel a képírás sokkal korábbi kezdemény, mint a betűírás, a tradíciók tisztelete éppen ellenkező viszonyulást is eredményezhetne. De nem. Akiknek a kaptafáját ősi nyolcasokra és keresztrímre faragták, azok
Az Ünnepi Könyvhét keretében ezt a könyvet fogjuk dedikálni (mármint Éva és én) a többi szerző társaságában a Vörösmarty téren június 11-én, vasárnap 15 órától a Vajdasáki Könyvkiadók standjánál.
Bár Apa nem érkezik meg a regény végére, bízhatunk abban, hogy a várakozás nem volt értelmetlen. Mint ahogy afelől sem lehet semmi kétségünk: a sárgarigó előbb-utóbb visszaszáll az életünk cserepeit rejtő halmokra.
Balla D. Károly
Külön-külön is élvezhető, egybefűzött kedves történeteket mesél el Petőcz András új könyvében (A születésnap. Palatinus, 2006.). Pontosabban nem is ő sztorizik, hanem narrátor főhőse, a Tóni gyerek, aki nem sokat öregszik a felölelt emberöltőnyi idő alatt, végig ugyanazzal a gyermeki közvetlenséggel és derűvel adja elő a legendárium epizódjait, azokat, amelyek a családi fényképalbum lapozása közben jutnak eszébe. Az emlékezés már-már szükségszerű: az egybegyűltek jeles alkalomra, Apa születésnapjára készülnek, minden készen áll, megterítve az asztal – csupán a családfő késik, hiába várják, nem érkezik meg. Ebben a godot-i helyzetben a kedélyes, látszólag jelentéktelen történetek közei, üres terei feszültséggel töltődnek fel, megnyitják az értelmezés terét, és itt már a gyermeki naivitáson túlmutató értelmet nyernek az események, helyzetek, motívumok.
A rendszer bármelyik eleméről kiderülhet, hogy az élet nagy igazságát jelképezi, történelmi összefüggésekre mutat rá vagy akár bölcseleti következtetések levonására fel az értelmezőt. A könyv közepe táján például megtudjuk, „nagyon nem mindegy, hogy a cserépkályha járatai hogyan is kanyarognak ott, a cserépkályhában, mert egyrészről a járatoknak kanyarogniuk muszáj, mondta a Pali bácsi, … másrészről fontos a kályha jó huzata, hogy húzzon az a kályha rendesen, nehogy visszalökje a füstöt, … mert ha ellenszél van, és befúj netán a kéménybe a szél, akkor szintén komoly bajok lehetnek”. Mi ez, ha nem életfilozófia?! De tovább megyek. Ugyanebben a történetben Tóni és Pali bácsi sétát tesz a városszéli csalitosban, felfigyelnek egy sárgarigóra. Nem szeretnék elriasztani, de észreveszik, a madár valami különös halmon billeg. Így bukkannak kidobott kályhacserepekre, és a mester eltökéli, ami egyszer cserépkályha volt, annak újra azzá kell válnia. A törmelékhegyből kibányásszák, hazahordják, megtisztogatják a későbbi csodás családi tűzhely elemeit. Nem kell különösebb bölcselem ahhoz, hogy példázatként értelmezzük a látszólag egyszerű sztorit, mert ugyan nem rejtett halmokból próbáljuk-e a magunk számára kimenteni boldogságunk apró cserepeit?
Ugyanígy: lehetetlen nem felfedezni a család étrendjében az identitás kialakulásának bonyolultságát, az etnikai és vallási örökségek, hatások összetettségét. Mi mást is szimbolizálhatna Bozenka néni tócsnija, vagy – és leginkább – a karácsonyra készített és élvezettel elfogyasztott flódni?
„Azt mondta az apám, a megvalósulatlan álmok szomorúvá és beteggé tehetik az embert” – vallja Tóni hangján a szerző, aki maga is az álmok pártán áll, a háttérben meghúzódó történelmi és családi tragédiákat angyali derűvel oldja fel, és ami a felnőttet komorrá és beteggé tehetné, azt a gyermeki emlékezés fantáziájával és a remény hitelességével teszi elviselhetővé.
Bár Apa nem érkezik meg a regény végére, bízhatunk abban, hogy a várakozás nem volt értelmetlen. Mint ahogy afelől sem lehet semmi kétségünk: a sárgarigó előbb-utóbb visszaszáll az életünk cserepeit rejtő halmokra.
---------------
(a recenziót a Magyar Hírlap felkérésére írtam)
Ma már dolgoznom kellett. Szép ez a tobzódó blogzás, a napi egy-két komoly jegyzet (sokukra szerintem több időt szánok, mint egyes újságírók a semmitmondó, havenyészett cikkeikre), a bejegyzések szinte állandó figyelemmel kísérése és viszontreagálása, az állandó webes bütykörészés, de tegnap már azt kellett mondanom, hogy lássuk, miből élünk. Úgyhogy nekiültem a
A művészet önpusztító szent őrültjei közé tartozott. Kivételes tehetsége összeférhetetlenséggel, devianciával párosult, magánéletét és színházi pályát botrányok kísérték, élete végén már gyakran volt beszámíthatatlan; egymást érték kórházi kezelései.
A művészet önpusztító szent őrültjei közé tartozott. Kivételes tehetsége összeférhetetlenséggel, devianciával párosult, magánéletét és színházi pályát botrányok kísérték, élete végén már gyakran volt beszámíthatatlan; egymást érték kórházi kezelései.