web lap top tartalom ajánló cikk-blog


2006.júl.18.
Közzétette: bdk Szólj hozzá!

Pusztamens

Szállítás közben a fej elvált a talapzattól, és a zsűri úgy értelmezte, hogy a művész két külön alkotást nyújtott be. A fejet kizsűrizték, a kő posztamens a kis csont alakú támasztékkal azonban elnyerte a tetszésüket. Ez a látvány fogadta magát a szobrászt is, amikor belépett a kiállítóterembe:

Tovább

Városi Zebra

A lap szerkesztőinek ambíciói nagyok: „Saját korunk megkerülhetetlen jelenségévé kívánunk válni azzal, hogy egyszerre vagyunk szelídek és felháborítók, befogadhatók és elfogadhatatlanok – s ebben a mivoltunkban mindenképpen a jövendő létformák és gondolatok előkészítői. Forradalmárok és provokátorok vagyunk – ám tetszetős borítólapok között.”

Tovább

Moholy-Nagy modulátor

Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat és a Fény-tér-modulátort, nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat és grafikákat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátújábból

A nagy modulátor

 

"Az ember ötlete néha pokoli,
Nem is tudja igazán megokolni,
Miért lett modernné éppen Moholi?"

(Juhász Gyula)

A minap Tamkó Sirató Károlyról írtam, hogy ő volt az a programhirdető, aki aztán programját nem valósította meg. Nagyjából épp az ellenkező állítás igaz Moholy-Nagy Lászlóra, aki Kassák mellett szerintem a modern magyar művészet talán legjelentősebb életművet létrehozó alkotója. A munkásságát bemutató két remek  könyv legfontosabb eligazítóm volt akkor, amikor az avangárddal magam is kacérkodva az izmusok és a művészi forradalmak lényegét igyekeztem megérteni. (Az egyik az 1927-es berlini kiadás alapján magyarul csak 1972-ben megjelent Fesztészet, fényképészet, film című, tipográfiai szempontből is egyedülállő MNL-könyv; a másik Passuth Krisztina: Moholy-Nagy c. hatalmas munkája, gazdagon illusztrált vaskos összefoglaló tómusz, egyben képzőművészeti album,1982.)

Moholy-Nagy nem sokat élt és alkotott Magyarországon, "idejekorán" emigrált. Bécs, Berlin, Párizs, London, Chicago...; dolgozott Kassákkal, később a Gropius-féle Bauhaus és New Bauhaus legkiemelkedőbb alakjai közé tartozott, majd Chichagoban önálló iskolát alapított.

Művészete egyetemleges, a vizuális érzékelés és megörökítés terén elért forradalmi újításai a korszak nemzetközi hírű mesterévé tették. (Csak jelzésként: angolosan írt nevére - "Laszlo Moholy-Nagy" - a Google negyedmillió találatot ad; az eredeti írásmóddal ennek a felét kapjuk...).

Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat (erről itt már szóltam) és a Fény-tér-modulátor-nak keresztelt kinetikus szobrot (1930), nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a "hagyományos" fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat, grafikákat, reklámanyagokat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátujjábból bújnak elő.

És hogy mindezt most miért írtam le? Nem mintha Moholy-Nagyról megemlékezni nem lenne megfelelő bármely pillanat! Azért, mert mai hír, hogy  a hozzáértők által "művészettörténeti szenzációként" említett kiállítás nyílt,  amely MNL eddig sehol be nem mutatott színes (!) fotóit mutatja be. A helyszín: Berlin... Meg is kérlek, Judit, ha teheted, nézd (és írd) meg helyettem!

-----------

Szívem szerint rengeteg MNL-képet és fotót betűznék ide, a munkák azonban jogvédelem alatt állnak, így csak óvatosan és csak néhányat.

 

Végül egy nagyon jellegzetes és emlékezetes fotó. Alighanem a modern látás és láttatás egyik leghatásosabb dokumentuma.

Moholy-Nagy

Sajnos ez egy duplikát oldal hibás kóddal, a blogter.hu rendszeréből való importálás nem volt tökéletes... El kellene távolítani, de mivel a Google indexálta, nem törlöm. Az eredeti és hibátlan poszt itt olvasható:

Moholy-Nagy modulátor

Ha semmi mást nem alkotott volna, csak fotogramokat és a Fény-tér-modulátor, nevét ezzel is beírta volna a művészettörténet nagy újítói közé. Ám emellett a fotózásban is meglepően újat alkotott, persze festett is, kollázsokat és grafikákat készített, színpadképeket és épületeket tervezett, filmeket forgatott. Univerzális tehetsége máig hat, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a kortárs magyar (neo)avantgard vizuális kísérletezői a mai napig az ő kabátújábból

Tovább

Egy nő a manzárdról

Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de

Tizenöt éve heverek lábainál. Jól hangzik, de így nem igaz. Nem heverek, hanem csak ülök alatta forgószékemben az íróasztalnál.

Amikor az állami és kollektív tulajdon mindenhatóságát hirdető rendszer összecsuklott felettünk és örömmel tapasztaltuk, hogy nem a mi fejünkre dőlt rá a roppant építmény, első dolgunk egyike volt, hogy engedtünk a magántulajdon iránti természetes emberi vonzalmunknak és eltökélten cégeket kezdtünk alapítani. Kisvállalat, Kft., Bt., Rt. – ízlelgettük a formákat és tapogattuk zsebünkben az apportunkat.

Így tette tíz kárpátaljai magyar festő is, amikor elhatározták: szellemi tulajdonuk bevitelével céget gründolnak, amely majd képeik eladásával, tárlatok rendezésével foglalkozik. A legagilisabb művész rábeszélte rokonszakmabeli barátját, a szobafestőt, másszon le a kétágú létrájáról, legyen ő a kisvállalat igazgatója. Aztán együtt arra jutottak, tizenkettő jobb a tíznél, ennyi apostolra volt szüksége egy másik kollégának Az utolsó vacsorához, legyünk hát mi is tucatnyian Az első közgyűlésen. És ha már a szent művészet nagyobb dicsőségét fogja hirdetni a vállalat, legyenek benne képviselve a testvérmúzsák: hívasson meg egy zenész meg egy költő.

Utóbbi lettem én.

Hogy íróemberként mit keresek a tárgyi értékeket létrehozó tízek és a koncertképes muzsikus között, azt nem igazán tudtam, de szellemi tőkémet szemrebbenés nélkül apportáltam a vállalkozásba.

Mindez 90-ben történt, a Szovjetunió már nem létezett, Ukrajna pedig még nem. Keszekusza jogszabályok, kialakulatlan bankszféra, gazdasági mélyrepülés, hiperinfláció…

Overallját öltönyre cserélő igazgatónk nagyon olcsón hozzájutott egy áruhiánytól pangó hatalmas textilüzlet jókora helyiségéhez, ahol azonnal tárlatot nyitott az alapító atyák műveiből. Természetesen azzal a céllal, hogy Ungvár műértő közönsége majd jól megveszi a műalkotásokat. De nem vette. Kicsit azért nem, mert kevéssé volt műértő, nagyon pedig azért nem, mert a rendszerváltás koldusszegénnyé tette: bankbetétjét zárolták (ezeket Ukrajna mai napig nem fizette vissza), munkahelye vagy megszűnt vagy fizetésképtelenné vált, s ha mégis jövedelemhez jutott, azt a napi megélhetésre fordította. Pedig a képek nívósak voltak. Igaz, az alapítók nem tartoztak a jegyzettebb helybéli művészek közé, ám ennek oka nem tehetségtelenségükben rejlett. Egyfelől a szocreál szorította őket háttérbe, másfelől a tájképfestészetben érvényesülő konjunktúra, amely leginkább nagyon kék hegyekben, igen zöld rétekben és életszerűen csobogó folyókban manifesztálódott. Ezzel szemben a mi művészeink többsége az alföldi iskolát képviselte, de voltak köztük modernisták is, így aztán munkáikat a vaskalapos zsűri rendszeresen kiselejtezte minden tárlat anyagából. Most azonban a maguk urai lehettek – ám az látszott, kurta uraság lesz ebből. Holott az eredeti terv (és az alapszabály) szerint a magas bevételekből nemcsak az eladott képet jegyző szerző részesült volna, hanem valamennyi alapító tag, így én is…

A galériát sokan látogatták, ám egyetlen festményt sem talált gazdára. Hó végén a textilüzlet követelte a bérleti díjat, az asztalos a képkeretek árát, a könyvelőnk a fizetését… Jó, jó, de miből?

Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is.

Nem vagyok egy Adam Smith, de megsejtettem, ez nekem nem jó üzlet. Kezdtem is húzódozni, ám a direktor erre behozta az ócska Ladájából a lepedővászonba csomagolt festményt. Lefejtette róla a leplet, elém tárta a művet – és bemondta az árat.

Én pedig csak meredtem a piros kalapos absztrakt nőre. Feje oldalból kicsit belapítva, torz arca sejtelmes elmosódottságban, szeme nincs is, csak semmibe meredő tekintete, csíkos blúzán idétlen felöltő. Ilyen némbert az ember az ellenségének sem kíván. A nő csúf – no de a festmény! Egyszerre hatott rám közvetlenségével és elvontságával, kifejezőnek és titokzatosnak találtam, vaskosan tárgyiasnak és lebegően költőinek, ordítóan disszonánsnak és mennyeien harmonikusnak.

Bizony beleszerettem. A képbe. A nőbe. A rútság esztétikumába. Mi drága szerelem!

Azóta heverek lábainál.

A kisvállalatot rég elvitte az első gazdasági árvíz, odaveszett szellemi apportom és soha nem realizálódott osztalékom. Összeomlott fejünk fölött egy ország, megszületett lábunk alatt az új, kétszer tértünk át új pénznemre, lassan elhasználjuk a legújabb államelnököt is, a kormányfők nevét pedig mire megtanulnánk, már nincsenek hivatalban.

Csak a piros kalap uralja változatlan biztonsággal a szobánkat. Tizenöt évvel ezelőtt nem menthette meg a vállaltot a felszámolástól, tavaly nem óvta meg piktorát a korai haláltól. Engem pedig az elfogódottságtól, amellyel most új nevet adok műhelyemnek: Manzárd a piros kalapos nőhöz.

 

 

 

-------------
Megjelent:
Népszava, Szép Szó, 2006. jún. 24.

Honlap - kölcsönbe

Szemán Öcsi felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné...

Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.

       A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.

       A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.

       Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.

       – Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán  esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!

       Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.

Magyar vadak

Az összegyűjtött anyagban a mintegy 250 festménnyel a rendezők eléggé meggyőzően bizonyítják, hogy az adott évtizedben (1904-1914) létezett magyar fauvizmus, az adott művészek adott munkáin bizony közvetlenül meglátszik a matisse-i törekvés (bár ez általában keveredik, párosul, összegződik Cezanne hatásával), a tiszta színek, éles kontúrok és meglepő harmóniák használatában, a perspektíva új értelmezésében, a torzított, elnagyolt formák iránti vonzalmukban ezek az alkotók bizony művészeti forradalmat hajtottak végre, radikálisan megtagadva a naturalista felfogást, mintegy előkészítve a

Könyvhét utáni kiszámoló:

Ötödik a listán
sok kedves fauvistám
 
 

2006. június 13., kedd

Nézem ébredésünk után az órát: talán belefér. Mármint az, hogy mielőtt nyíregyházi barátainkhoz indulnánk, „felugrunk” a Várba és a Nemzeti Galériába, megnézzük a magyar vadakat. A terv hosszabb ideje forr műélvezetre vágyó nemes kebelünkben, előző este mégis elfelejtettem megnézni a neten a nyitva tartást. Most a tudakozótól kapott telefonszámon próbálkozom, nem sok eredménnyel. Sebaj, azért induljunk el, csak nem lehet egy keddi napon zárva a galéria. Útközben aztán kis baráti segítséggel mégis mindent pontosan megtudok, abban pedig erősen bízunk, hogy akadálymentesítve van a körlet és bejuthatok.

Kocsival a Várban közlekedni persze eléggé problémás, sorompók, zárt utcák, behajtás csak engedéllyel… Azért, amennyire lehet, megközelítjük a Várpalotát. Nincs is messze, de a burkolat… A roppant göcsörtös nagy kockakövek nagy közeiben folyton elakad a székem kereke, Éva megküzd minden méterrel, én meg azt lesem, mikor esik szét alattam az egész szerkezet a rázkódásban. Amikor rájövök, hogy húzni jobb, mint tolni, valamicskét javul a helyzet. Az öt percesre tervezett odajutás így is negyedórásra nyúlik.    

Az is rég volt, amikor napi teendőim közé tartozott a képzőművészeti albumaink fellapozása, apunak jókora kollekciója van, de én is beszereztem vagy tucatnyit, főleg a modernekből. Most ott sorakoznak a polcomon, nem is tudom, mikor vettem őket utoljára a kezembe; a gépemen ellenben egészen szép kollekciót gyűjtöttem már össze kedvenceimből. „Élőben” persze ez is más, és annak is jó pár éve, hogy Szentendrén, Pécsett vagy épp a Szépművészetiben utoljára megnéztem valamit. Ezen tűnődöm, amikor Éva kiszúrja, hogy az egyik mellékbejárat lépcsője mellett ott a menedékes rámpa, na, azon gördüljünk csak fel. (Utóbb kiderül, a főbejáraton be sem juthattam volna.) Roppant udvarias rendész-féle kísér végig 3 folyosón, míg eljutunk a liftig. Felmegyünk egy emeletnyit, megérkezünk a kupolacsarnokba, kísérőnk a távolba mutat: a másik oldalon kell keresnünk a következő liftet, azon menjünk vissza a földszintre, és onnan már minden világos lesz… Valóban. vadak.jpgCsak elsietünk a nemzeti kincsek sokasága mellett, és két átszállóval megérkezünk a főbejárat utáni foajéba; szemben a jegypénztár. A leparkolásunk után röpke félórával már bent is vagyunk a Nemzeti Galéri időszaki kiállításának a termeiben: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914.

Nem mondhatnám, hogy a fauvizmusról, a vadakról sokkal többet tudnék, mint amennyit az általános műveltség megkövetel. Mint mindenkinek, nekem is leginkább csak Matisse ugrik be. No de hogy magyar fauvisták? Valamennyire ismerem a századelő modern magyar festészetét, de nagy alakjait és a jelentős műveket valahogy, ha besorolást kerestem volna nekik, más polcra tettem volna: poszt- és neo-imresszionizmus, expresszionizmus, szecesszió, netán konstruktivizmus, kubizmus. Más szempontból: mondjuk a Nyolcak. No de hogy magyar fauvisták?

Hát igen. Ilyen csoport nem létezett. Ha művészetüket külön-külön tekintjük, nem is igen lehet Rippl-Rónait, Márffyt, Tihanyit, Kernstokot, Czóbelt fauvistának nevezni. Nem is azok. De itt, ebben az összegyűjtött  anyagban a mintegy 250 festménnyel a rendezők eléggé meggyőzően bizonyítják, hogy az adott évtizedben (1904-1914) létezett magyar fauvizmus, az adott művészek adott munkáin bizony közvetlenül meglátszik a matisse-i törekvés (bár ez általában keveredik, párosul, összegződik Cezanne hatásával), a tiszta színek, éles kontúrok és meglepő harmóniák használatában, a perspektíva új értelmezésében, a torzított, elnagyolt formák iránti vonzalmukban ezek az alkotók bizony művészeti forradalmat hajtottak végre, radikálisan megtagadva a naturalista felfogást, mintegy előkészítve a radikálisabb avantgárdot.

Maga a tárlat lenyűgöző erővel demonstrálja ezt a művészettörténeti pillanatot. Zseniális ötlet volt éppen így, éppen ezt bemutatni. Csak ámultunk és bámultunk. Én szeretem hátulról kezdeni a tárlatokat, előbb hát gyorsan elgurulunk a végébe, onnan jövünk araszolva visszafelé egy órácska alatt, és aztán még egy negyedórás újranézés, akkor már főleg a kiválasztottakra koncentrálva.

Igen hosszú időt el tudnánk tölteni mondjuk abban a forduló utáni kis ficakban, ahol egy Vaszary mellett két Ripplit világítanak meg a félhomályban a spotlámpák, de Éva szívesen álldogálna még Márffy Nyergesi lánya előtt, mert azt érzi - mondja -, hogy ő valahogy épp úgy írja novellába az alakokat, ahogy a mester ábrázolja modelljét.

marffy_nyergesi.jpg

bereny.jpgNekem az itt kiállítottak közül volt és marad Tihanyi Lajos a kedvencem (bár én a későbbi korszakait jobban szeretem), de persze lélegzet elállítóak a Ripplik és Márffyk is (Kernstok itt mintha kicsit kilógna…). Akik pedg meglepnek: Ziffer Sándor (bevallom töredelmesen, őt jószerével nem ismertem; alább két kép tőle) és Berény Róbert (jobbra egy), ő meg azért, mert korábban nem tartottam ennyire erős, hatásos művésznek. Egészen kivételes művészi bátorságra vall, ahogy ezt a férfit itt nekitámasztotta annak a sárga falnak!

 

ziffer2.jpg

 ziffer1.jpg

Még járatjuk a szemünket, egy utolsó búcsú, de már kifelé tartunk. A tárlat talán legkisebb méretű remeke előtt újra megállok egy pillanatra. Tihanyinak ezt a kis nagybányai utcarészletét bizony szívesen hazavinném.

 tihanyi_nagybanyai_utca.jpg

Meg kellene venni a katalógust, mondom Évának a foajéban, hogy emlékeztethessük magunkat az élményre. Külön kis részlegen árulják a képzőművészeti könyveket és kiállítási katalógusokat, csupa gyönyörűség, keressük a vadakét, meg is találjuk, nagy méretű, több kilós és több száz oldalas kétnyelvű (magyar-angol) album, „szakmai katalógus”, 8000 Ft. Hát talán mégsem. Megszólítom az eladót, tartom a kezemben a pár lapos ingyenes prospektust és mutatom a nagy könyvet: a kettő között nincsen valami középút? Nincs. Pedig 2-3 ezret szívesen adnánk egy szerényebb jegyzékért.

 

vadak1.jpg
Az ingyenes prospektus belső oldala

[Itthon aztán jól kitolok a Nemzeti Galériával, megtalálom a neten ezt a könyvet: MODERN MAGYAR FESTÉSZET 1892-1919, az összes oldal külön megnézhető jókora nagyításban, rászánok a lapozására egy fél estét: az anyag többszöröse a kiállításénak, és szinte minden egyes bemutatott festmény benne van, csak kicsit keresgélni kell. A reprókat is főleg innen vettem.]

 

rippl.jpgRippli

tihanyi.jpgTihanyi

Távozásunk ugyanúgy zajlik, előbb fel a liften, aztán keresztül a csarnokon, le a másik liften és végig a folyosókon. Kérdezzük a rendészt, nem lehetne-e a kocsival kicsit közelebb jönni. Próbáljuk meg, biztat, mondja azt Éva, hogy műtárgyat szállít a galériába, hátha beengedik…

A tervezettnél jóval később érünk Nyíregyházára, a kisebbik Kopka-lányéknél, vagyis Fórizsiknál állunk meg. Bocs a késésért, mondom Pistának, de megnéztük a Nemzeti Galériában a vadakat. Valami vadászati kiállítás?, kérdezi érdeklődve. Érkezik Irénke néni és Jancsi bácsi, kedvünkért jönnek át lányukhoz-vejükhöz, nagy beszélgetés közben fogyasztjuk el az estebédet. Mikor kezdődik a VB-közvetítés, felszedelőzködünk.

Egy óra múlva szinte döbbenten tapasztaljuk, hogy üres a határ, magyar oldalon mi vagyunk az egyetlen kocsi. Még nincs 9 óra, mire haza érkezünk.

Sok élmény, rengeteg találkozás, sűrű 5 nap áll mögöttünk. Teljes lehetne az elégedettségünk, ha az utunk során átélt két magánjellegű esemény el nem szomorítana. Az egyik, hogy közeli és igen kedves rokonunk betegségéről értesültünk, épp e napokban volt a műtétje. A másik egy elfajult családi veszekedés a hozzánk legközelebb állók között, amelyben, sok korábbi esettől eltérően, most egyik fél sem mutatkozott engedékenynek. Sajnos a daganat nem válogat; de a másik ügyet, a házastársi viszályt kicsike bölcsességgel és belátással meg lehetett volna előzni. Mi szívesen kihagytuk volna.

-------------
előző napunk a Könyvhéten<<

magyar billentyűzet

Marilyn 80

Hány éves lenne Marilyn Monroe?

Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, híres emberek feleségének és szeretőjének.

El tudjátok képzelni Marilyn Monroe-t 80 évesen? Ugye nem! Pedig ma éppen annyi lenne. Kevesebbet élt, mint a fele...

Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, énekesnőnek, híres emberek feleségének és szeretőjének.

Előbb egy baseballsztárhoz ment feleségül, de hamar elvált tőle, aztán a monacoi herceg állítólag csak azért nem vette feleségül, mert Monroe katolikus volt. Amikor azonban a jeles drámaíró, Arthur Miller hitvese lett, áttért a zsidó vallásra. Hírbe hozták, nem is alaptalanul, az amerikai elnökkel és a másik Kennedy-fivérrel is. Egyes feltételezések szerint életének titkos politikai gyilkosság vetett véget, a hivatalos verzió szerint azonban gyógyszer-túladagolással követett el öngyilkosságot.

Van, aki forrón szereti

Élete és alakja alighanem többeket foglalkoztat, mint színészi teljesítménye. Pedig Billy Wilder Some Like It Hot (Van, aki forrón szereti, 1959) című feledhetetlen filmjében tűneményesen játszik Tony Curtis és Jack Lemmon partnereként.

Monroe alakja, arca, szőkesége az 50-es 60-as években az USA egyik virtuális védjegyévé vált. Így tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a pop art nagy alakja, Andy Warhol sorozata révén tömegcikké is váljon. Jelentése mégsem kopott el. A két művész találkozásából igazi jelkép született: a szabad világ, a szárnyaló tehetség, a világkarrier és az emberi esendőség szimbóluma.
 
-----------------
Update. A hozzászólásokból látom, hogy tetszettek nektek a Warhol-féle szolarizációk és kolorizációk. Nos, előállíthattok saját magatok is ilyeneket meg másféléket egy szellemes szoftver segítségével (lásd ezen az oldalon). Itt van például jobbra egy általam készített magyaros, piros-fehér-zöldben :), persze nem gondoltam teljesen komolyan.
De kellemes másegyéb színélményeket is el lehet érni, a kép alatt található gombokkal és "csavarókkal" kedvetekre változtathatjátok az egyes képelemek színét, árnyalatát. Akinek nincs saját ötlete, az a jobb oldali gombbal a programtól kérhet új és új változatokat.
 
Legyél te is Warhol, legyen neked is saját Marilyned! Az enyém ilyen lett:

Női lábak: VILÁGTENGELYEK

Kárpátalján pucér nők lába között jelenik meg az irodalom

...de így szétszakítva már tetszik...

Ennek a képnek története van. ...a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat én közöltem a Pánsípban, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). ...a nő lábak közibe kiszedettem a költői összefoglalót a nő égre meresztett szeméremszőrzetéről és a világtengelyekké terpesztett lábáról.


Balla D. Károly

Világtengelyek

labak01.jpg

(Montázs, vegyes technika: fotó, írógép, fénymásoló; 1994)

Ennek a munkámnak kis elő- és utótörténete is van. Amikor a Hatodik Síp főszerkesztői posztjáról lemondtam és megalapítottam a Pánsípot (1993), akkor ezt olyan kulturális magazinnak képzeltem el, amely nem a szűken vett irodalmiságra koncentrál (mint a Hatodik Síp), hanem közéleti és családi témákkal  is rendszeresen foglalkozik. A magazin-szerű lapban külön szerepet szántam a fotóknak, az illusztrációs anyagnak. Így fel is kértem szűkebb pátriánk legismertebb fotoriporterét (egyben művészfotósát), hogy dolgozzon nekünk. Aleksey Popov ezt el is vállalta és igen emlékezetes felvételeivel nagyban emelte a lap értékét. Akkori olvasóink közül talán sokan emlékeznek például az ungvári Lenin-szobor eltávolításáról készített fotó-sorozatára.

És mivel a művészet közszolgálatiságába vetett korábbi hitem addigra már alaposan megrendült, így nem csupán az irodalmi publikációk terén nyitottam a kísérletező fiatalok előtt ajtót (akik aztán 5-6 éven át jószerével meg is töltötték a Pánsípot avantgárd és posztmodern verseikkel), hanem a kárpátaljai magyar orgánumok közül elsőként művészi aktfotókat is én közöltem, ezek olykor a címlapra is felkerültek (kissé prűd közönségünk fanyalgásától kísérve). Az aktok nagyrészt szintén Popov munkái voltak. 

Történt, hogy Ljosa (mármint Alekszej) egyszer egy háromba szakított aktfotót hozott nekem. Nézd, mondta, ezt a képet használhatatlanul gyengének éreztem, ezért összetéptem - de így szétszakítva már tetszik. Kezdjél vele valamit, ha akarsz, mondta. Én meg egy ideig rakosgattam az asztalomon a fotó-fecniket, nem igazán gondoltam felhasználhatónak. Néha, csak úgy a rend kedvéért, összeillesztettem a darabokat, aztán hagytam őket szétcsúszni, más papírokkal elkeveredni. Mígnem egyszer egy teleírt kéziratoldalon játszottam el újra a fotó-kirakóst, érdekesnek találtam, ahogy és a szakítás helyén kivillantak a szöveg betűi.

Szöveg és kép együtt. Hát persze! Innen már nem is volt megállás. Előbb felragasztottam a kép darabjait a kéziratlapra, de ezzel a látvánnyal valahogy nem voltam megelégedve, alig látszottak a halvány gépelet betűi. Nosza, fogtam az egészet, befűztem az írógépbe, és rágépeltem egy rögtönzött és a kép által ihletett szabadverset úgy, hogy az akt testrészeit kihagytam, csak oda gépeltem, ahol "üres hely" volt.

No, így már tetszett. De még utómunkára szorult. Addigra már megtapasztaltam a fénymásoló gépek azon tulajdonságát, hogy ha az ember többszörös másolatot készít egy árnyalatokat tartalmazó képről, akkor a kópia kópiáján jóval kevesebb lesz a tónus, mint az eredetin, és ha mindig az új másolatról készítjük a még újabbat, egy idő után minden árnyalat elvész, kontrasztos, grafikus hatású képet kapunk. Lássuk csak! Megdolgoztam akkor még fiatal Canon-ommal a szétterpesztett lábú nőt és a körbeírt verset. A végeredménnyel igen elégedett lettem. A kész mű látható az oldal tetején, persze lekicsinyítve. (Így jelent meg soron következő verseskötetemben is: Árokszélen,  1996.)

Ám azt is elhatároztam, hogy friss munkámat ráteszem a friss Pánsíp-szám címlapjára. Ismerve a nyomdatechnikánk gyöngeségeit, ide egy tónusokban valamivel gazdagabb verziót választottam, és mert sejtettem, hogy a betűk talán teljesen olvashatatlanná mosódnak, ezért a nő lába közibe kiszedettem a szabadversem alapján készített kis "költői összefoglalót". A Pánsíp 12 évvel ezelőtt megjelent számának a címlapja végül így festett (persze a szöveg kicsit balra csúszott az ungvári Patent nyomdában):  

labak02.jpg

Jeles költőnőnk azonnal fel is háborodott valami olyasmit állítván, hogy lám csak, Kárpátalján odáig süllyedtünk, hogy pucér nők lába között jelenik meg az irodalom. Nem is publikált soha a Pánsípban...

Kicsit kinagyítva, olvashatóbban, a címre is magyarázatul:

labak03.jpg


prémium linképítés - seo szakértő | kincsünk, a tiszta ivóvíz

süti beállítások módosítása