Alighanem azzal kezdődött, hogy a Sicc című rejtvénykönyvből megtanultam pár kártya- és gyufatrükköt, és ezzel nagy sikert arattam. Aztán valahogy kaptam ajándékba egy Rodolfo-könyvet. Amit ebből elsajátítottam, azzal már komolyabb elismerést is szereztem. Leginkább a naiv felnőttek körében. A szemfüles kölyökpajtásokat nehezebb volt megtéveszteni, de azért megfelelő gyakorlat után az ő szemüket is ki tudtam kerekíteni: Ezt hogy csináltad!!??

Lator László új verseskötete. Könyv - irodalom - költészet. Abból már kinőttem, hogy szülőhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszög...

Különleges csemegével szolgált olvasóinak a Litera.hu: előzetest közölt Lator László most - gondolom: az Ünnepi Könyvhétre - megjelenő verseskönyvéből. Megtudhatjuk, hogy „Ez a kötet húsz új és öt átírt (részben csak kijavított) régi verset tartalmaz, melyek eredeti formájukban soha nem jelentek meg, hatvan- és ötvenhét évesen is újak tehát.” Ezek szerint igazi különlegességhez jutnak hozzá a míves költészet megszállottjai és szerelmesei, akik Lator László összes versének (1946-1996) megjelenése óta várják az újabb és még kiadatlan opuszok megjelenését. (A portálon most közreadottak némelyikét a Holmiból korábban már megismerhettük.)

Lator László költészete számomra többszörösen is fontos. Bár abból már kinőttem, hogy szülő- vagy lakhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva mindig jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó, aki egy kis kárpátaljai, ugocsai faluból jutott fel a Parnasszusra. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után egyáltalán létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszöghöz viszonyítva tudom elképzelni.

Az új Lator-kötetnek nem véletlenül A tér, a tárgyak a címe, hiszen valójában mindig is ez foglalkoztatta a költőt: a térben megelevenedő, annak részét képező, de mindig intenzív önálló létezéssel rendelkező tárgyak. Konkrétságukban megragadható és leírható olyan anyagi objektumok, amelyek azonban elrendezettségükben, egymáshoz, a térhez, a mozgáshoz és az időhöz viszonyítottan túlmutatnak önnön jelentésükön. Alighanem ennek a túl-jelentésnek a megragadásában és kifejezéséeben rejlik a költészet igazi izgalma, és ez az a megközelítés, amelyben Lator László igen messzire jutott.

Hogy is írja egyik 2000-es esszéjében?

„A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól.”

Ezt teszi ő is, ránk pedig a fordított sorrendű feladat vár: költői alakzatai felől kísérelhetjük megérteni az érthetetlen világot. És benne talán magunkat is.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi webmagazint nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat, olyan kollektív irodalmi interakciókat, amelyben szerintem most is verhetetlen. Ezek mindegyike megérne egy-egy misét, de most csak utolsóra hívom fel a figyelmet.

Számomra a zEtnával kezdődött az internetes irodalom. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valóban ez volt-e az első olyan magyar webhely, amely folyóirat- (vagy magazin-) szerűen közölt szépirodalmi anyagokat és kritikákat úgy, hogy nem állt mögötte nyomtatott orgánum, de annyi bizonyos, hogy akkor még sem a Terasz, sem - és pláne - a Litera nem volt sehol, sem a későbbi kisebb-nagyobb irodalmi-kulturális portálok (Szabad Formák, Café, Irodalmi Vademecum...).

A zEtna első száma 1999. novemberében jelent meg, azaz gyakorlatilag a magyar internetezés hajnalán, amikor még a csak a világhálón publikált szövegek igen kevesek számára voltak elérhetőek, amikor még csak a papíralapú kiadványoknak volt rangja és egyedül a bennük való szereplés számított megjelenésnek.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi szájtot nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A netperiodika azóta is működik és folyamatosan frissül, néha kicsit lelassul, aztán újra teljes fordulatra kapcsol. 7 év alatt iszonyú mennyiségű irodalmi szöveg került a honlapra. Struktúrája és külleme szinte semmit sem változott, szerzői törzsgárdája is nagyjából állandó.

A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat,  szellemes kollektív irodalmi akciókat, projektumokat, játékokat, pályázatokat - ebben szerintem verhetetlen! Az ötletek mindegyike - a festményhez vagy fotóhoz írandó szövegektől a négykezes novellán át a virtuális városig - megérne egy-egy misét, de most csak a legutóbbira hívom fel a Nyájas figyelmét.

Az alapötlet: József Attila egyik 12 sorosának (Sárga füvek) a "túlírásához" felkértek 12 költőt, akik az eredeti 12 sort saját 24 soruk közé illesztették, azaz fejenként egy-egy 36 soros, három egységre tagolt verset hoztak létre. Hogy nem is akármilyeneket, azt már első olvasásra megállapíthatjuk. Komoly irodalmi játéknak már ez is elegendő lenne, ám az ötletgazda mindezt megfejelte három versgenerátorral! Ezek a szövegmotorok a hármas tagolódásból kiindulva az eredeti JA-sorokhoz véletlenszerűen rendelik hozzá a túlírások szakaszonként megfelelő sorait. És hogy még mindez ne legyen elég, a további interaktivitás jegyében közönség-pályázatot hirdettek: "Az olvasó, miközben ismerkedik ezekkel a minden letöltésre, frissülésre változó, próteuszi kollektív versekkel, kiragadhat, kimásolhat, és címünkre elküldhet belőlük egy vagy több összefüggő tizenkét sort. A tizenkét legsikerültebb tizenkétsorosért beküldője 1.200 dinár értékű zEtna-könyvcsomagban részesül."

Íme, egy remek megoldás arra a problémára, hogy miként jussunk hozzá vajdasági magyar könyvekhez :)

Belépés a projektumba: TÚLÍRAT

___________________

József Attila-túliratok, honlap, irodalom, könyv, vps, virtuális szerver, web, virtuálé, média, határon túli magyar irodalom (htm), átirat, reminiszcencia

József Attila Virtuális szerver

Ha egy műfordítás-kötet borítóján Bábel tornyát látjuk, óhatatlanul arra gondolhatunk, az idegen nyelvű versek átültetésével a költő nem volt képes megbirkózni. Hogy valóban így van-e, annak eldöntésére itt nem vállalkozhatom. Hiába értem és beszélem az ukránt tűrhető szinten, ám

Az egyik helyen kihagyták a költő egyik verseskötetét, egy másik helyen pedig egy másik szerző könyvét tulajdonították neki, még ám egy nyelvészeti monográfiát...

Egyetlen mondatnyi említést talán érdemelt volna Márai Sándor San Gennaro vére című regénye. Ha más nem, már csak azért is, mert

Elég furcsa lesz ilyesmit hallani és fogalmazni: "A Paksi Atomerőműhöz Csernobil útja vezet", "A Csernobil utca végén ott találjuk a Paksi Atomerűművet", stb. (Igaz, az autóbuszgyárat is "az első közlekedési katasztrófa" kárvallottjáról, Ikaroszról keresztelték el.)
A csernobili útról és a névadási problémákról egy másik eset jut eszembe 1985-ből.

Kicsit morbid ötletnek tartom, hogy Pakson utcát neveznének el Csernobilról. Ráadásul az atomerőmű felé vezető kapná ezt a nevet. Elég furcsa lesz ilyesmit hallani és fogalmazni: "A Paksi Atomerőműhöz Csernobil útja vezet", "A Csernobil utca végén ott találjuk a Paksi Atomerűművet", stb. (Igaz, az autóbuszgyárat is "az első közlekedési katasztrófa" kárvallottjáról, Ikaroszról keresztelték el.)

A csernobili útról és a névadási problémákról egy másik, irodalmi-könyvészeti eset jut eszembe.

1985-ben jelentette meg az ungvári Kárpáti Kiadó az 1945 utáni kárpátaljai magyar irodalom első reprezentatívnak szánt nagy összefoglaló antológiáját. A válogatásra és szerkesztésre még teljes mértékben a szovjet kultúrpolitika merevsége a jellemző. Bár a előkészületek a peresztrojka meghirdetése előtt, javarészt 1984-ben történtek, azért akkoriban már érezni lehetett valamit a változás előszeléből. A torz ideológiákhoz való ragaszkodás országos szinten és méretekben már állandó diszfuncionalitással párosult, így az összeállítók és szerkesztők sokkal korszerűbb szempontokat is érvényesíthettek volna, ám ők pápábbak akartak lenni a pápánál. Így történhetett, hogy a gyűjtemény a pártosság aránytalan előtérbe állításával készült. Előszavát a területi pártbizottság ideológia titkára írta szinte az 50-es évekre jellemző hangnemben, de alaposan kitettek magukért az utószó-tanulmányt jegyző "tudósok" is: az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai, egy professzor és két docens. Két kedvenc passzusom ebből a tanulmányból:

"A tehetséges kárpátontúli magyar írók, költők tartalmában szocialista, formájában nemzeti kultúrát művelnek a Szovjetunió népeinek testvéri családjában. Alkotásaiknak jellemző vonása a szoros kapcsolat a többi nemzetiséggel a szebb, a teljesebb, boldogabb életért vívott harcban; a realizmus, a népiség és pártosság elemeinek összefonódása, a demokratizmus, a hazaszeretet, az orosz, az ukrán és más szovjet irodalmak haladó hagyományainak felhasználása."

Ugye nem kell mondanom, hogy a haladó hagyomány a forradalmiság volt, nem pedig a modernizmus. A másik:

"...a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez való tartozás felemelő tudata..."

Na ja.

További előzmény, hogy a gyűjteménynek A boldogság útján címet kívánták adni. Ezt azonban a szerzőknek sikerült megvétózniuk, bár nem tartalmi vagy stiláris okokra hivatkozva, hanem csupáncsak azért, mert vagy 20 évvel korábban már megjelent egy olyen című könyv, amely valami olyasmivel kezdődött, hogy megvalósult az ezeréves álom, az elnyomatásban sínylődő ősi szláv földek, így Kárpátalja, a Szovjetunió keretében újraegyesülhetett az anyafölddel. Két azonos című kiadvány mégsem kívánatos, így a kiadói főemberek és az egyetemi grémium agyából végül kipattant a zseniális új cím: Sugaras utakon.

Ha sugaras, hát legyen sugaras, törődtünk bele 85-ben, amikor az antológia megjelent. Kínossá akkor vált a dolog, amikor alig egy évre rá megtörtént a csernobili atomkatasztrófa, és ennek a címnek egészen más lett a felhangja. Jószerével le sem lehetett írni, mert mindenki azonnal másra asszociált. Így hát az történt, hogy bár a gyűjtemény már megjelenése pillanatában elvesztette az aktualitását (addigra ugyanis Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát) és fene nagy pártossága, túlideologizáltsága miatt ki lehetett dobni az ablakon, aközben címének pikáns időszerűséget kölcsönzött Csernobil.

Így jártunk hát épp 20 éve irodalmilag Csernobil útján.