Tanács egy ifjúnak
 

Jobb lesz tán kerülni Salánkot
lányai szerfelett falánkok
kedvükre nem teszel
villával űznek el
ugorhatsz gatyában palánkot.

» » több limerik

          Kínálja erősen gyógyszerrel

          Van egy nő, lakhelye Szerednye
          kefélni jó pénzért szeretne
          de muffja nagybeteg
          rá is szól élveteg
          stricije: vedd be a szered, ne!

»» több limerik

A limerik (angolosan limerick) ötsoros, kötött szótagszámú és rímképletű pajzán, pikáns, olykor obszcén versike. Követelmény, hogy első sorában valamilyen név (személy-, helység-) szerepeljen.  Az angol limerik a viktoriánus korból ered, a magyar nyelvterületen mindössze egy-két évtizedes múltra tekint vissza - az utóbbi években egyre népszerűbb.

Gondoltam, én is kipróbálom magam a műfajban. Adódott az ötlet: kárpátaljai helyneveket rímeljek meg limerikjeimben.  Miután az első néhány, úgy éreztem, jól sikerült, külön blogot indítottam kedvükért, ahová egy ideje minden nap felteszek egy-egy újabbat. Itt most kis ízelítőt adok közre:

Egyre több anyag írói oldalamon: Balla D. Károly
 

Az archívum legfrissebbjei:

Hát: ez meglenne. „Készen vagyok”. Közben akut hiányérzet: ezt sem írtam meg, meg azt sem.

            Tegnap pl. azt az állítólag megírt szövegrészt kerestem (de nem találtam, ezek szerint vagy meg sem írtam, vagy hagytam elkallódni), amelyben arról a meglepetésemről számolok be, hogy a görög vallás „természetrajzáról” kialakított véleményem nem Németh Lászlótól származik. Emlékszem, akkor újraolvastam vonatkozó tanulmányait, és rájöttem: a vallás és az „irodalmi fikció” között nem mert, nem tudott azonosságot kimutatni (holott az én emlékeimben ez így élt), ebben bizonyára önnön vallásossága akadályozta meg. Esszéiben egyrészt felmagasztalja a görögök alkotó fantáziáját, elhiteti, hogy a képzeletük teremtette világ még ma is él a számunkra, másrészt viszont az istent, az istenit mégis eredendőnek mondja. Akkor viszont melyek a forrásai a görög mitológiáról vallott nézeteimnek? — tűnődtem egy hosszabb jegyzetben, de ezt a Werk‑feljegyzést sehol sem találtam.  [1]

            Épp így vagy meg sem írtam, vagy elveszett (esetleg a munka során........................ ..................) az az okfejtésem, amelyben azt elemzem: a Jegyzetek és az Utószó furcsa kettősséget mutat: egyfelől szinte mindenütt úgy teszek bennük, mintha a Szembesülés világa kizárólag a regényben létezne: ezt a világot részben önmagához képest, részben pedig egy tőle különböző külső világhoz viszonyítva szemlélem; másfelől viszont olykor mintha megfeledkeznék erről, és Oresztészről vagy Elektráról olyan közléseket engedek meg magamnak, amelyek feltételezik: a regényen kívül is van életük.

            ...............................................................................................................................

            Ebben a most nem talált okfejtésben elárultam azt is, hogy először „véletlenül” vittem ki a regény világából szereplőimet, aztán ezt később már tudatosan tettem meg néhányszor. Mint például abban a leírásban, amelyben a Nyájast beavatom abba, hogy Elektra és Oresztész – a regény állításával szemben – valójában nem akartak összeházasodni. Itt láthatóan kilóg a lóláb: ha egyszer a regényben ez a szándékuk van leírva, honnan a fenéből tudom, mi volt a valódi szándék. Miféle valóság ismerete jogosít fel arra, hogy úgy tegyek, mintha............................................... .........................és a regényíró állítását felülbíráljam, majd ilyeneket írjak: „A tény, hogy a Nyájas e részt olvasván komolynak hiszi a házassági szándékot, s nem tudja, csak játékról volt szó, talán a szerző azon szándékát szolgálja, hogy magát a Nyájast is tesztelni akarja: hogyan fogadja a hírt.” (Ti. a komoly házassági szándék hírét; lásd a 194. jegyzetet.) Itt tehát csorbul az eredeti koncepció: a regény alakjairól a Jegyzetek írójának (nekem) nem volna szabad többet‑mást tudnia (tudnom), csak azt, ami a regényből kiolvasható; ha ezt a szabályt nem tartom be, mint az idézett példában is (sem), akkor ezzel voltaképp elismerem, hogy a fentebb vázolt és ehhez ha............... ...................................................................................................................................................................................................................is.

                [1] Sikondán (lásd a 96. júl. 12‑i és későbbi Werk‑szövegeket) papírjaim  között csak megtaláltam a vonatkozó jegyzetet. Ott és akkor ezt szépen, alapos bővítéssel és szerkesztéssel be is dolgoztam a megfelelő helyre. Erre most nem tudom rászánni magamat, így csupán a jó pár hónapja hevenyészve feljegyzett néhány sort másolom ide változtatás nélkül:

                „Most, hogy kicsit még hozzáolvasok, ezt‑azt újraolvasok a Szembesüléshez, mielőtt egy valamennyire is végleges gesztussal lezárnám a regényt, érdekes felfedezéseket teszek. Németh László görög témájú tanulmányait‑vallomásait újraolvasva (Sophokles, Sanremoi napló) például rá kell jönnöm: amit a mitológiáról és a görög istenekről – mint műről – vallok és írok, az nem Németh Lászlótól ered. Holott a Werk vonatkozó részeit írva (96. jan. 6-i bejegyzés) meggyőződésem volt, hogy a görög hitvilág általam adott értelmezése voltaképp innen eredeztethető. De nem! Nem, mert NL ír ugyan olyanokat (bizonyos Otto könyvéhez fűzött megjegyzései gyanánt), hogy: »A görög sosem volt annyira ideavallás, mint amennyira Otto vallási állapota megkívánja«, vagy: »A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle«, illetve: [a görögöknél] »Az isteni a természetfölöttiből a természetesbe ment át, a természet átistenesült«, vagy még tovább menve: »Vitatkozni lehet rajt, hogy a görög vallás micsoda: ez a nagy történeti tenyészet együtt vagy egy‑egy kivételes görög, Homeros, Phidias tisztult felfogása?« – azaz NL a sorok közt mintha kimondaná, hogy a görög mitológia nem a természetfölöttinek, a tudattól független ideának a tudati leképeződése, hanem »az átistenesült« természet, a természetesből »kicsalt« természetfölötti. Aztán mintha visszakozna és megrémülne saját gondolatától, attól, hogy az isteni mivoltot emberi terméknek, leleménynek, természettől kicsalt műnek, alkotó elmék »felfogásának« tekintse, s felmenti azt a barokk költőt, »aki a görög és a keresztény mitológiát elbeszélő költeményében összehabarta«, mert hisz az istenek megnyilvánulásai »többek mint költői látomások«, a »sugaló hang bennük több mint a belénk vert lelkiismeret«. Sőt, azért is, mert »Mind a két isten van« (az én kiemelésem). Aztán pár sorral alább szép, megkapó képekben vall mélyen gyökerező saját istenhitéről. Vagyis a vád, amit ő hoz fel Otto ellen, magamagára is vonatkozik: az ő »vallási állapota« is megkívánta a görög mitológia deista – és nem pedig műelméleti, alkotáspszichológiai – értelmezését.

                De ha nem innen, akkor vajon honnan merítettem saját görög‑szemléletem alapjait? Kerényi Károlytól, Szerb Antaltól, Cs. Szabótól? Most mindent olvassak újra?” (dátum nélkül)

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

-----------------

Az álommás
 részlet regénykezdeményem első fejezetéből

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

• Legeza Drávai Gizella, Beregszász
• Kárpátalja költője: Kovács Vilmos (életrajz)

Sámánok, vadászok, valakik

Cseke Gábor virtuális barátomnak (még nem volt szerencsénk személyesen találkozni, de hosszabb ideje levelezünk és több irodalmi interakció is összehozott minket) fut egy izgalmas sorozata a Gergely Tamás szerkesztette KÁFÉ-n Lírai tőzsde címen. Ezzel a bevezetővel indul:

Balla D. Károly:

SÁMÁNOK, VADÁSZOK, VALAKIK

Cseke Gábor:

MINDENEK ÉS SENKIK