Huszárik és Krúdy. Latinovits és Dayka Margit. És mind a többiek, Jeney Zoltán zenéjét is beleértve. Ők mind együtt a Szinbád, a felejthetetlen filmélmény. Nálam legalábbis ez az alkotás ott van az első 5 között.Ha tehetitek, nézzétek meg. De csak annak hiszem el, hogy megnézte, aki szó szerint tudja idézni, Szindbád mely szavakkal rendel bort

Ma este vetítik az M1-en minden idők egyik legjobb magyar filmjét, Huszárik Zoltán (a képen) örökbecsű alkotását, a Szindbádot, Latinovits felejthetetlen főszereplésével. Nálam legalábbis ez a film ott van az első 5 között. Hangulatában felülmúlhatatlan, az akkori magyar filmtechnikákhoz (és pláne hagyományokhoz!) képest egészen egyedülálló a képi világa, mesteri az egybeszerkesztettsége, emlékezetesek az alakítások. És persze nem akármilyenek az alapjául szolgáló novellák sem.

Huszárik és Krúdy. Latinovits és Dayka Margit. És mind a többiek, Jeney Zoltán zenéjét is beleértve. Ők mind együtt a Szinbád, a felejthetetlen és egyedülálló filmélmény.

Aki látta és később olvassa Krúdyt, Latinovits hangján beszél a fülében Szindbád, Huszárik képeiben elevenedik az a letűnt kor, az a világ, amibe jó egy kicsit beleringatnunk magunkat.

Bikácsy Gergely ír erről a remekműről:

 „71 hideg, havas november végén, majd még decemberben hetekig hosszú sorban álltak az emberek a Puskin pénztára előtt, a sor hosszan folytatódott kint az utcán is. Úgy emlékszem, csend volt, míg álltunk a sorban, majdnem azt mondom: ünnepélyes csend. Sűrűn hullt a hó. A vetítés után sem nagyon zajongott senki, sűrű álomból ébredeztünk. Az utókor mindig bölcs, de talán most nem tévedek, ha a Huszárik-film (s vele másfél órára a mozi) "sziget-jellegében" vélem e furcsa jelenség (egyik) magyarázatát. Mintha kiszakadtunk volna 1971 Magyarországából, mintha útlevelet kaptunk volna egy nem látott, de vágyakozott világba, ahol talán még több a bánat, mint a valódiban, de ezekért a bánatokért érdemes élni. Ha belegondolunk, Krúdy műve, Krúdy minden mondata is ilyen, Huszárik csak megvilágította.”

Ha tehetitek, nézzétek meg. De csak annak hiszem el, hogy megnézte (vagy hogy elég jól emlékszik rá ahhoz, hogy ez számára ne legyen kötelező feladat), aki szó szerint tudja idézni, Szindbád mely szavakkal rendel bort Vendelintől.

 

Ja és! Előtte még nézzétek meg a DunaTV-n az  Elégia Huszárik Zoltánról c. művészi portréfilmet. Úgy rémlik, ezt is láttam régebben, nagyon szép, igényes, költői munka!

Tehát:        20.35. - Duna TV;      22.05. - M1 

----------------
Frissítés hétfő reggel. Úgy szokott lenni, hogy délután 6 óra tájban  nézem meg, mi lesz az aznapi kínálat a nálunk fogható 5 tévécsatornán. Tegnap annyira megörültem a Szindbádnak, hogy gyorsan megírtam a fenti posztot. Aztán tovább böngésztem a műsort és a Dunán felfedeztem a portréfilmet, ezt még odabiggyesztettem a jegyzetem végére.

Aztán csak tévézés közben jöttem rá: az nem lehet véletlen, hogy mindkét közszolgálati csatornán Huszárikot adnak. Persze hogy nem. Tegnap lett volna 75 éves.

Lázas sietségemben azt sem vettem észre, hogy a portréfilm előtt magát az Elégiát is levetítik, Huszárik korai, igen sajátos hangulatú, költői filmetűdjét. Mátis Lívia portréfilmje gyakorlatilag ennek a parafrázisa, így együtt nézve külön is érdekes a kettő képi világát összehasonlítani és ugyanazt a Durkó Zsolt-zenét újrahallgatni.

Végül: jegyzetem végén pontatlanul tettem fel a kérdést. Szindbád nem közvetlenül Vendelintől rendeli a bort, hanem az italos fiútól, voltaképp neki kiábal ki, szinte megkerülve Vendelint, akivel éppen fennkölt társalgást folytat, s aki jóváhagyó biccentéssel nyugtázza Szindbád rendelését.

Lator László új verseskötete. Könyv - irodalom - költészet. Abból már kinőttem, hogy szülőhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszög...

Különleges csemegével szolgált olvasóinak a Litera.hu: előzetest közölt Lator László most - gondolom: az Ünnepi Könyvhétre - megjelenő verseskönyvéből. Megtudhatjuk, hogy „Ez a kötet húsz új és öt átírt (részben csak kijavított) régi verset tartalmaz, melyek eredeti formájukban soha nem jelentek meg, hatvan- és ötvenhét évesen is újak tehát.” Ezek szerint igazi különlegességhez jutnak hozzá a míves költészet megszállottjai és szerelmesei, akik Lator László összes versének (1946-1996) megjelenése óta várják az újabb és még kiadatlan opuszok megjelenését. (A portálon most közreadottak némelyikét a Holmiból korábban már megismerhettük.)

Lator László költészete számomra többszörösen is fontos. Bár abból már kinőttem, hogy szülő- vagy lakhelyük alapján értékeljem az írókat, de azért őrá gondolva mindig jóleső tudattal tölt el, hogy földinkről van szó, aki egy kis kárpátaljai, ugocsai faluból jutott fel a Parnasszusra. Fontos azért is, mert ha József Attila poézise után egyáltalán létezhet valamiféle költészeti eszmény számomra, akkor azt a Nemes Nagy – Pilinszky – Lator háromszöghöz viszonyítva tudom elképzelni.

Az új Lator-kötetnek nem véletlenül A tér, a tárgyak a címe, hiszen valójában mindig is ez foglalkoztatta a költőt: a térben megelevenedő, annak részét képező, de mindig intenzív önálló létezéssel rendelkező tárgyak. Konkrétságukban megragadható és leírható olyan anyagi objektumok, amelyek azonban elrendezettségükben, egymáshoz, a térhez, a mozgáshoz és az időhöz viszonyítottan túlmutatnak önnön jelentésükön. Alighanem ennek a túl-jelentésnek a megragadásában és kifejezéséeben rejlik a költészet igazi izgalma, és ez az a megközelítés, amelyben Lator László igen messzire jutott.

Hogy is írja egyik 2000-es esszéjében?

„A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól.”

Ezt teszi ő is, ránk pedig a fordított sorrendű feladat vár: költői alakzatai felől kísérelhetjük megérteni az érthetetlen világot. És benne talán magunkat is.

Nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

Van úgy, hogy rosszul időzítek. Olyankor jutnak eszembe írók, szellemi elődök, barátok, amikor nincs semmilyen évfordulójuk. Gizi néniről például ősszel írtam a naplómban és akkor gondoltam rá sűrűn, leginkább azért, mert egy önéletrajzi írásomban vele való első emlékezetes találkozásom epizódjait próbáltam feleleveníteni. Akkor felidéztem róla írt kis tollrajzomat, mint első vállalható színvonalú nem-szépirodalmi munkámat, kicsit visszarévedtem a régi dolgokra, tanításaira, értékítéletére, eltűnődtem azon, vajon hogyan élne ma, mi lenne a véleménye erről a kicsit összekuszálódott világról. Mint mindannyiszor, ha rá gondoltam, akkor is végigpörgettem magamban pontosnak remélt megállapításomat: Drávai Gizella azon kevesek egyike volt, akik a múlt rendszerben nem fogadták el azt a méltatlan választási kényszert, hogy egy aktív kisebbségi értelmiséginek vagy kompromisszumot kell kötnie a hatalommal, vagy oppozícióba kell vonulnia. Gézi néni úgy volt tevékeny pedagógus, úgy terjesztette a magyar szót, úgy indította el alkotói pályájukon tanítványainak egész sorát a 60-as, 70-es években, hogy közben nem volt ellenzéki - de nem szegődött a hatalom szolgálatába sem. Az akkori viszonyok ismeretében alig hihető, hogy neki sikerült a szovjet pedagógussal szembeni külső ideológiai elvárások és a magyar nyelv és irodalom iránti belső megszállottság közötti keskeny pallón magabiztosan közlekednie.

 

Mindezt tehát újra végiggondoltam ősszel, miközben azóta sem folytatott, önéletrajzinak szánt regényem első fejezetét írtam.

 

Most meg azt olvasom, hogy Gizi néni 95 éves lenne. Valóban!

 

A Kárpáti Igaz Szó mai számában megjelent személyes hangú kis szösszenetében egykori tanítványa, Horváth Sándor emlékezik meg az örök pedagógusról. Hogy írása nem szánt túl mélyre, az talán a terjedelemből következik, az ellenben zavaró, hogy az évek számlálását eltévesztette. Jegyzete középtáján arról ír, miként igazította el őket Gizi néni:

 

»"Ne gatyázzatok a szavakkal, hanem kapjátok el a lényeget, az értelmet" - ezt akkor suhintotta felénk, amikor mi, a tizenéves lázongók sehogyan sem tudtuk-akartuk megérteni Juhász Ferenc egyik prózaversét. Ő, aki akkor vagy hetven lehetett."«

 

Nos, a "vagy hetven" arról tanúskodik, hogy a szerző fejből nem tudja, utána pedig nem nézett, hogy kedvenc tanára éppen hetvenévesen, bő három hónappal 70. születésnapja után halt meg 1981 agusztus 28-án. Gizi néni tehát már csak súlyos betegen érte meg a "vagy hetven"-et. Az epizód azonban jóval, akár 8-10 évvel korábban, a szerző iskolás éveiben történhetett. De ha feltesszük, hogy érettségi után, a dolog akkor is sántit, mert Hotváth Sándor, velem egy évben születvén, 76-ban volt utoljára tizenéves, amikor is tanárnőnk még csak 65 volt.

 

Hölgyek esetében pedig felfelé kerekíteni az évek számát - nagy illetlenség.

 

---------------

(Na jó, egy picit csúsztatok. Én téli vagyok, Sanyi őszi, Gizi néni pedig májusi. Ha ez eset 1977 nyarán történt, akkor a szerző még éppenhogy  tizenéves volt, a tanárnő pedig már betöltötte a 66-ot...) 

 

-----------------

És ha már a pontatlan dátumoknál tartunk: Csanádi György összefoglaló könyvében - Régi beregszásziak -, vagy legalábbis annak az MEK-ben található anyagában Drávai Gizella halálának éve rosszul szerepel, 1981 helyett 1991: lásd. Ugyanez a szöveg a Kárpátinfó honlapján is megtalálható, ott ellenben nincs hiba, lásd ezt is.  

 

-----------------

 

 

 

Az álommás
 részlet regénykezdeményem első fejezetéből

 

Sok-sok órája tartott már agysejtjeink nyúvasztása, talán a fogalmazásírás vége felé járhattunk, amikor a terembe, ahol néhány tanár tartott szemmel minket, berobbant egy karakteres arcú, felső testét picit előre döntve tartó „öregasszony” (sejlik, mintha lila kiskosztümben lett volna), és rekedtes, elcigarettázott hangján ezt kérdezte egyik felügyelőnktől, hogy „Na melyik itt a Balla gyerek?” Nekem eléggé kellemetlen volt a dolog, nem szerettem, ha ballagyerekeztek, de felálltam, hogy én vagyok.

Bizonyos, hogy kisebb koromban többször is találkoztam Gizi nénivel: apám íróként, szerkesztőként gyakran megfordult Beregszászban, anyámmal többször is vele tartottunk. Ilyenkor, függetlenül attól, hogy mi volt az utazás fő célja, Horváth Annához mindenképpen elmentünk, és bizonyos, hogy néhányszor Drávai Gizellához is. De az utolsó ilyen alkalom elég rég lehetett, inkább kisgyerek koromban, mert akkor, 17 évesen, én nem emlékeztem rá, és persze ő sem ismert volna fel a sok pulya (ez az ő szava!) között. Érdekes, hogy Anna alakja viszont folyamatosan élt bennem, talán, mert hozzá gyakrabban betértünk, illetve mert ő is rendszeresen jött hozzánk Ungvárra (ellentétben Drávaival), így a gyerek- és kamaszkori emlékek közt az ő esetében nem volt szakadás. Gizi nénit viszont minha akkor és ott láttam volna először.

Odajött hozzám, elém csapott zsírpapírba csomagolt néhány üzleti süteményt azzal, hogy egyem meg, mert biztosan éhes vagyok (percekkel korábban vehette a sarki cukrászdában), és ha itt végeztem, ne menjek el, hanem… Itt vagy az következett, hogy várjam meg a folyosón, amíg zsűritagként ő is befejezi a tesztkérdések ellenőrzését, vagy az, hogy ő vár meg néhányunkat, vagy pedig az, hogy megmutatta, melyik „pulya” tudja, hol lakik ő, és majd együtt menjünk hozzá, vagy valami egészen más haditervet közölt, de a lényege mindenképpen az volt, hogy innen a Franko utca 43-ba kell mennem. Kell. A meghívás vissza nem utasíthatóan kategorikus volt. Hiába is mondtam volna, hogy még a szálláshelyünkre sem jelentkeztem be.

Hányan és hogyan mentünk hozzá, azt megint csak nem tudom felidézni, a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy néhányad magammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.

Hogyan és milyen alapon választott ki bennünket, nem tudom. Rémlik, hogy akadt a társaságban egy tényleges tanítványa a 6-os iskolából, de a többségünk nem beregszászi volt (hiszen innen együtt indultunk a diákszállóba), szerintem vagy a szüleinket vagy a tanárainkat ismerhette közelebbről. Esetemben nyilván „ballagyerekségemnek” szólt a megtiszteltetés, nem az ungvári tanárunknak, ugyanis az iskolánkból érkező két lányt, akikkel együtt utaztam, nem hívta. (Mivel ők más csoportban versenyeztek, aznap már nem is láttam őket.)

Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.

A beszélgetés egy pontján elővett egy fotóalbumot, művészportrék voltak benne. Négy egészoldalas fényképre hívta fel a figyelmünket, s a fotón szereplőket egyetlen szóval jellemezte. Németh László volt a zseni, Illyés Gyula az ember, Borsos Miklós a művész és Passuth László az úriember. Néhány mondatban meg is magyarázta, mire gondol. Akkor talán nem értettem egészen pontosan okfejtését, de később sokszor felidéztem a találó jellemzést.

Persze ráterelődött a szó a vetélkedőn való szereplésünkre is. Szakmai titkokat nem árult el Gizi néni, így azt sem, mi vár ránk másnap a szóbeli erőpróbákon, de arról, hogy a tesztjeink hogyan sikerültek, elejtett pár szót. A beadott űrlapommal kapcsolatban például megjegyezte, nagyon rendes dolog tőlem, hogy Kovács Vilmost is megemlítettem a felsorolásban, holott… A mondatát nem fejezte be, egy pillanatig maga elé meredt, aztán valami mással folytatta.

Én pedig értettem is, meg nem is, mire céloz.

Ezen a napon, ha csak szóban-gondolatban is, de már harmadszor találkoztam azzal a valakivel, akinek a kilétéről (sőt: létéről) azelőtt alig tudtam valamit.

Kovács Vilmos, Kovács Vilmos. A név ott zakatolt bennem, hol Gyuszi bácsi, hol Gizi néni hangján, hol pedig a saját belső, magamnak diktáló hangomon, ahogy nevének betűit papírra kanyarítom.

Nehéz megmondanom, hogy ezt az epizódot csak utólagos okoskodásommal, erőltetett értelmezésemmel emeltem-e szimbolikussá, avagy már akkor megsejtettem valamit szemléletemnek abból a változásából, amely rövidesen bekövetkezett. Bárhogy is: ma úgy tekintek erre az alkalomra, mint sorsfordítóra, mint olyan pillanatra, amely belém égette annak a nevét, akinek később, ha áttételes, közvetett módon is, de meghatározó jelentősége lett gondolkodásmódom alakulásában, abban, hogy az irodalomról, a társadalomról és a kettő viszonyáról, illetve az írónak ebben a rendszerben betölthető szerepéről vallott korai, kezdetleges nézeteim gyökeresen megváltoztak. Úgy tekintem, ez az alkalom és ez a pillanat lett a kezdőpontja annak az eszmélésnek és annak a gyötrelmes vívódásnak, amelynek során két súlyos szellemi örökséggel kellett szembesülnöm, hogy előbb az apai vonalat megtagadva az ellenkező oldalra vetődjem, aztán annak gyöngéit is megtapasztalva végképp eltávolodjam bármiféle ideologikus töltetű szerepvállalástól.

Folytattuk a beszélgetést, még elég hosszan. Nagyon jól éreztem magam, Gizi néni erőteljes, sugárzó személyisége szinte ajzószerként dobta fel valamennyiünket. Külön-külön nem emlékszem a lányokra, akik akkor ott voltak velem, de azt fel tudom idézni, az ő társaságukat is élveztem, a magam akkor még nagyon félénk módján talán a szépet is tettem egyiküknek-másikuknak, ha ott nem, hát akkor a hosszú úton a diákszálló felé.

Tél volt, hamar sötétedett, és mi a délutánba nyúló vetélkedő után még elég sokáig időztünk Gizi néninél, így mire eljöttünk tőle, vaksötét „éjszaka” lett. Azt már előzőleg tisztáztuk, hogy a lányok még reggel elfoglalták a szállásukat ugyanabban a városszéli kollégiumban, ahol nekem is megvolt a helyem, ám én sem vetélkedő előtt, sem közvetlenül utána nem mentem oda. Sebaj, ha a lányok odavezetnek, csak megtalálom az ágyamat, gondoltam, és Gizi néni óvatos felajánlását, hogy aludjak nála, udvariasan visszautasítottam, alighanem leginkább azért, hogy azokkal a helyes csajokkal még egy hosszú sétát megtehessek, és elbeszélgethessünk – immár felnőtt-felügyelet nélkül.

Elbúcsúztunk hát az akkor 62 esztendős tanárnőtől, és nekivágtunk a rövidnek éppen nem nevezhető útnak.

• Legeza Drávai Gizella, Beregszász
• Kárpátalja költője: Kovács Vilmos (életrajz)

- És tessék mondani, hányan fognak még részt venni a da Vinci-kód megfejtésében? - Felvétel egy orosz internetes fotóklub oldaláról + egy blogtéri poszt ajánlása: hányt bőr lehet lehúzni egyetlen témáról, avagy a da Vinci-kód mint fejlett üzleti iparág...

Nem igazán vagyok az évfordulók híve és mindenféle kultusz iránt inkább érzek averziót, mint vonzalmat, így kicsit magamon is csodálkozva a mai évforduló kapcsán mégis egy magyar író kultuszáról ejtek szót. Talán mert az évforduló nem kerek, talán mert nincs vele tele a sajtó - és mert a kultusz is csendes, szép, szerény. Ezenfelül nagyon is ráfér. Inkább neki legyen, mint... (hosszú felsorolás).

Épp csak nem tudom, ő maga mit szólna hozzá.

Ottlik Géza ma lenne 94 éves; akár élhetne is. A Papiruszportál c. remek irodalmi-kulturális webhelyen kívül másutt semmilyen aktuális megemlékezést nem találtam, itt azonban érdekes beszámoló olvasható a kőszegi Ottlik-kiállításról. Hogy éppen itt, az persze nem véletlen: ez a portál (és jogelődje) egyik letéteményese az Ottlik-kultusznak azon a réven, hogy belső emberei közé tartozik a szombathelyi Fűzfa Balázs irodalomtörténész, akinek saját rovata van a szájton, mégpedig a beszédes Iskola a határon címmel. Most címlapra került a szerző ide vágó tavalyi írása is: Egy irodalmi kultusz születése. Az Ottlik-kultusz első évtizede Kőszegen és Szombathelyen.

Ebből  a cikkből, sok egyéb fontos információ mellett, értesülhetünk a VOTI (Virtuális Ottlik Intézet) szerveződéséről, amely az ötletgazda szándéka szerint "olyan elektronikus adatbázis és internetes szellemi központ lesz (remélhetőleg még idén), amely megpróbálja mindazokat összefogni, akik Ottlikkal valaha is foglalkoztak, s megpróbálja – legalább virtuálisan – elérhetővé tenni a vele kapcsolatos dokumentumokat."

Nos, a "még idén" - az tavaly volt, így tisztelettel kérdezném, kedves Fűzfa Balázs, megalakult-e ez a virtuális közösség? Esetleg belépnék.

Csak azt nem tudom, vajon kiérdemelhetem-e a résztvételemet azzal, hogy az Iskola a határonból legalább egy helyen idézek a regényemben, s hogy naplómban megemlítettem, milyen érdekes volt eredetiben látnom Esterházy Péternek azt a "képét", nagy papírlapját, amelyre kézzel leírta a kultikus Ottlik-regény teljes szövegét? Ez 2001 augusztusában történt, két kimerítő kapolcsi nap után a Tapolca-Diszel-i Látványtárban (itt írok erről). Ha mindez kevés belépőnek, akkor még azzal tudok előrukkolni, hogy az obligát kérdésre, vajon mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, hét legkedvesebb könyvem között így írtam főművéről:

Ottlik Géza: Iskola a határon

És Ottlik tovább árnyalta, mélyítette az igazságot: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság”. És hogy csínján is kell bánni vele: „…az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” S hogy mindennél fontosabb: önmagunkat megőrizni, megvigyázni. És hogy erre adódhat mód mindenkor, a legkilátástalanabb helyzetekben. („…mindig vissza lehet vonulni rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.”) Mert képesek lehetünk javunkra fordítani a rosszat, sikerré nemesíteni a kudarcot. (…a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyagból való … a győzelemnél…”) Ezen okulva kovácsoltam én előnyt a hendikepjeimből, így pihéztem szárnnyá a rabszíjat.

Szóval esetleg belépnék, ha lehet, az Ottlik-kultuszba...

Aztán arra gondoltam, vajon az írónak tetszene-e mindez? Cipi bácsi, mit szólsz te ehhez? Vajon nem olyasmit mondasz-e nekünk, mint hősöd A Valencia-rejtély végén:

- Mi lesz, ha minden várakozásotok ellenére a Világegyetem nem fog megsemmisülni?

- ...Ebben az esetben, azt hiszem, a Világegyetem kinyalhatja a seggemet.

Úgyhogy inkább óvatosan a kultusszal. Még az Ottlikéval is.

------------------------
Másnap írásom megjelent itt is: Papiruszportál

Somlyó György személyében irodalmunk nagy öregje, a Nyugat-nemzedék egyik utolsó képviselője távozott. Igazi poeta doctus volt, mindent tudott, amit a költészetről tudni lehet. Sokat adnék azért, ha három napig akkora tudás lehetne a fejemben, mint amekkora az övében volt. A hír tartalmazza a fontosabb adatokat. A méltatások majd sorra veszik, miben tartozott a legnagyobbak, legutolérhetetlenebbek közé. Én inkább egy személyes epizóddal búcsúzom tőle.

Somlyó György személyében irodalmunk nagy öregje, a Nyugat-nemzedék egyik utolsó képviselője távozott. Igazi poeta doctus volt, mindent tudott, amit a költészetről tudni lehet. Sokat adnék azért, ha három napig akkora tudás lehetne a fejemben, mint amekkora az övében volt. A hír tartalmazza a fontosabb adatokat. A méltatások majd sorra veszik, miben tartozott a legnagyobbak, legutolérhetetlenebbek közé. Én inkább egy személyes epizóddal búcsúzom tőle.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi webmagazint nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat, olyan kollektív irodalmi interakciókat, amelyben szerintem most is verhetetlen. Ezek mindegyike megérne egy-egy misét, de most csak utolsóra hívom fel a figyelmet.

Számomra a zEtnával kezdődött az internetes irodalom. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valóban ez volt-e az első olyan magyar webhely, amely folyóirat- (vagy magazin-) szerűen közölt szépirodalmi anyagokat és kritikákat úgy, hogy nem állt mögötte nyomtatott orgánum, de annyi bizonyos, hogy akkor még sem a Terasz, sem - és pláne - a Litera nem volt sehol, sem a későbbi kisebb-nagyobb irodalmi-kulturális portálok (Szabad Formák, Café, Irodalmi Vademecum...).

A zEtna első száma 1999. novemberében jelent meg, azaz gyakorlatilag a magyar internetezés hajnalán, amikor még a csak a világhálón publikált szövegek igen kevesek számára voltak elérhetőek, amikor még csak a papíralapú kiadványoknak volt rangja és egyedül a bennük való szereplés számított megjelenésnek.

Talán egyáltalán nem véletlen, hogy az általam konokul elsőnek tartott magyar irodalmi szájtot nem Magyarországon, hanem a határon túl hozták létre, jelesül a vajdasági Zentán (innen a zEtna név). A netperiodika azóta is működik és folyamatosan frissül, néha kicsit lelassul, aztán újra teljes fordulatra kapcsol. 7 év alatt iszonyú mennyiségű irodalmi szöveg került a honlapra. Struktúrája és külleme szinte semmit sem változott, szerzői törzsgárdája is nagyjából állandó.

A folyamatos kínálat mellett a magazin rendszeresen indít sorozatokat,  szellemes kollektív irodalmi akciókat, projektumokat, játékokat, pályázatokat - ebben szerintem verhetetlen! Az ötletek mindegyike - a festményhez vagy fotóhoz írandó szövegektől a négykezes novellán át a virtuális városig - megérne egy-egy misét, de most csak a legutóbbira hívom fel a Nyájas figyelmét.

Az alapötlet: József Attila egyik 12 sorosának (Sárga füvek) a "túlírásához" felkértek 12 költőt, akik az eredeti 12 sort saját 24 soruk közé illesztették, azaz fejenként egy-egy 36 soros, három egységre tagolt verset hoztak létre. Hogy nem is akármilyeneket, azt már első olvasásra megállapíthatjuk. Komoly irodalmi játéknak már ez is elegendő lenne, ám az ötletgazda mindezt megfejelte három versgenerátorral! Ezek a szövegmotorok a hármas tagolódásból kiindulva az eredeti JA-sorokhoz véletlenszerűen rendelik hozzá a túlírások szakaszonként megfelelő sorait. És hogy még mindez ne legyen elég, a további interaktivitás jegyében közönség-pályázatot hirdettek: "Az olvasó, miközben ismerkedik ezekkel a minden letöltésre, frissülésre változó, próteuszi kollektív versekkel, kiragadhat, kimásolhat, és címünkre elküldhet belőlük egy vagy több összefüggő tizenkét sort. A tizenkét legsikerültebb tizenkétsorosért beküldője 1.200 dinár értékű zEtna-könyvcsomagban részesül."

Íme, egy remek megoldás arra a problémára, hogy miként jussunk hozzá vajdasági magyar könyvekhez :)

Belépés a projektumba: TÚLÍRAT

___________________

József Attila-túliratok, honlap, irodalom, könyv, vps, virtuális szerver, web, virtuálé, média, határon túli magyar irodalom (htm), átirat, reminiszcencia

József Attila Virtuális szerver

Szinte minden anyagot érdemes meggusztálni: a kicsit begyepesedett értékrendű és szerzőgárjájukban változatosságot alig mutató régebbi irodalmi-kritikai periodikák és portálok után kifejezetten jóleső érzés ez alá a friss infúzió alá befeküdni.

Ez a novellám éppen 10 éve jelent meg a Kortárs 1996 májusi számában. Előzménye egy pályázat volt: a felhívás szövegére nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Babits modorában vagy az ő munkásságához kapcsolódóan kell írniuk a résztvevőknek prózaszöveget. Nem kerültem a díjazottak közé, de a sikeresebb pályaművek között az enyém is közlésre került. Később, saját kötetben való közlés okán kicsit átdolgoztam, javítgattam rajta, de babitsos hangulatát talán így is megőrizte. (Megjelent: Világvége, Pro Pannonia, Pécs, 2003). Íme:

---------

 

Balla D. Károly

Déjà vu

 

Hommage a Babits

 

Itt vége volt a novellának.

 

Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy a történet is befejeződött volna. Ellenkezőleg: a gesztussal, ahogy az asztalra lökte a folyóiratot, nem hogy eltávolította volna magát az olvasottaktól, hanem mintha véglegesen belevonta, belekeverte volna magát is a férfi és a nő történetébe. Amíg olvasott, tudta, ő csupán kívülálló, egyike a lap számos előfizetőjének, aki éppen ezzel a novellával foglalatoskodik, ám most, midőn olvasói szerepe megszűnt, valami burok nőtt köré, valami csápok akaszkodnak a húsába, belevonják ebbe a históriába, amelyről tudja is meg nem is, hogy ismeri.

 

A bizonytalanságnak, az igen is meg nem is-nek olyan intenzív hulláma ragadta el, amely már messze fölötte állt bármiféle köznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ezeknek a mindennapi döntési kényszereknek ugyanis az a jellemzőjük, hogy a kínálkozó lehetőségek közül valamelyiket mindenképpen választanunk kell. Ha reggeli dilemmánk tárgya az, felkeljünk-e ágyunkból avagy sem, akkor e kettő közül az egyik mellett előbb-utóbb el kell köteleznünk magunkat. Amikor azon tépelődünk, mit reggelizzünk, hamarost döntünk a pirítós vagy a lágy tojás javára, esetleg csak egy erős kávét hajtunk fel üresen, megalapozva tíz évvel későbbi gyomorfekélyünket. De hát a fekély is a mi választásunk.

 

Viszont az a kérdés, hogy a férfi és a nő olvasott története valóban az-e, aminek sejti, avagy egyáltalán nem az – ezt sehogyan nem tudta eldönteni, már csak azért sem, mert mind az igen, mind a nem választása meglehetős felelősséggel járt. Olyan önismereti következményekkel, amelyekkel számolni cseppet sem volt kedve, ugyanakkor a novella elolvasása után – félő – többé nem tudott nem számolni velük.

 

Utánanyúlt az imént kissé teátrálisan asztalra lökött folyóiratnak, visszalapozott az írás elejére. Ám miként az eltaszítás, ez a visszavétel is fölösleges gesztus volt. A szerző nevére pontosan emlékezett, mint arra is: már kezdetben megállapította, ez talán a harmadik vagy negyedik kispróza, amit olvas tőle, de hogy vajon többkötetes, idősebb írót rejt-e a név vagy mostanában indult ifjú titánt (velük vannak tele a lapok), azt nem tudta, és a szerző lakhelyéről, civil foglalkozásáról sem lehetett semmilyen ismerete, ebben a folyóiratban ugyanis nem kapott helyet a „Számunk szerzői” rovat, amely eligazíthatta volna. Itt, a szállodában irodalmi lexikonokhoz, bármilyen Who is who-hoz vagy más lapok tájékoztató soraihoz nem juthatott hozzá, be kellett hát érnie azzal, ami rendelkezésére állt: magával a novellával; miközben pontosan tudta: akárhányszor olvasná is újra, kételyeire igazolást és cáfolatot minden alkalommal azonos számban találna.

 

Így hát tovább sodorta a bizonytalanság, sodorta valamely beláthatatlan, sötét örvény felé, olyan szédülésbe, amelynek tudott a létezéséről, amely már talán el is ragadta, a mélybe vonta valamikor mérhetetlenül régen, egy másik időben, dimenziók nélküli térben.

 

Állt a sodrásban, állt az asztal előtt, farkasszemet nézve a rajta heverő folyóirattal, állt az ablak felől érkező ferde fényben. Érezte az örvény közeledtét, de nem volt ereje, hogy kilépjen a szörnyű vonzásból.

 

*

 

Itt vége volt a novellának.

 

Gondosan félbehajtotta a kéziratot, tenyere élével simítgatta még kicsit, jól feküdjön majd a borítékban, amely már megcímezve, felbélyegezve várakozott az asztalon.

 

Ahogy végzett, tett kis rendet maga körül, de aztán váratlanul félbehagyta, mert újra érezni kezdte a szorítást gyomra tájékán. Alattomos, szúró-fojtó, egyszerre éles és tompa fájdalom, az a fajta, amelyről jelentkezése pillanatában biztosan tudjuk: már korábban is ott lappangott zsigereinkben, talán órák óta van, épp csak nem figyeltünk rá, vagy nem figyeltünk eléggé, nem hagytuk tudatunkba férkőzni, hát most megbosszulja magát, most majd elönti teljes valónkat, maga alá teper bennünket, hogy semmi másra ne figyelhessünk többé.

 

Darab ideig befelé hallgatózott, aztán, tapasztalva, a nyomás nem erősödik, sietősen öltözködni kezdett, mint aki érzi, ideje rövidesen lejár.

 

Amint a ruhadarabokat kapdosta magára, egyre idegesebb lett, mozdulatai szertelenekké és koordinálatlanokká váltak. Minél jobban kapkodott, annál hosszabban kellett bíbelődnie hol a cipőfűzővel, hol a nyakkendővel; végül már beleveszni látszott a részletekbe, mígnem kis híján elfelejtette, miért is kezdett készülődni.

 

Kinézett az ablakon. Súlyos őszi eső áztatta a kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

 

*

 

Megpróbálta felidézni, mit olvasott legutóbb ettől a szerzőtől. Vagy legalább azt: amikor tőle olvasott legutóbb valamit, nem támadtak-e hasonló képzetei.

 

S ahogy emlékezetében keresgélt, váratlanul, de teljes élességével hasított belé a „már volt egyszer” érzése. Ám ez a visszacsatolás egyáltalán nem a régebben olvasott írásokra vagy saját érzéseire vonatkozott, hanem kizárólag a jelen helyzetre; igen: pontosan itt állt akkor is, ennek a szállodai szobának ezen a pontján, épp így szűrődött be a fény az ablakon, ez a festmény nézett vele szembe a falról, és pontosan, hajszálpontosan így töprengett valamin.

 

Közben persze jól tudta: soha azelőtt nem járt ebben a városban, így semelyik szállodájának semelyik szobájában nem fordulhatott meg. A dologban azonban nem is ez volt a kísérteties, hanem… Hogy az emlékkép lehetetlenségének biztos tudása már magában az emlékképben is benne foglaltatott. Azaz: nemcsak hogy épp ennek a szállodai szobának épp ebben a pontjában állt, nemcsak az ablakon a fény, a falon függő festmény, és nemcsak ugyanezzel a töprengéssel – hanem, igen: mindaközben azt is tisztán tudta már akkor is, hogy soha nem járt ebben a városban…

 

A hamar elenyésző révület után többé nem tudott felbukni a kételyek sodrásából. Azon kezdett tépelődni, ha képzelete ilyen tréfákat űz vele, mint az előbb, akkor nem lehetséges-e…

 

Hiszen ha nem igaz, hogy egyszer már mindezt átélte – márpedig nem igaz –, akkor lehetséges: novellát sem olvasott korábban ettől a szerzőtől. Sőt, a gondolatsor logikus folytatása az a feltételezés lenne, hogy ezt a novellát sem olvasta.

 

Ez a verzió nagyon tetszett neki. Így megszabadulhatna ettől az egész históriától, mint ébredéskor egy-egy nyomasztó álom terhétől.

 

De nem: a folyóirat azon valóságosságában itt volt, vele volt, neki volt, és sajnos a férfi és a nő története sem hiányzott belőle.

 

Továbbra sem tudta megfogalmazni, mi a baja egyáltalán a novellával és hőseivel, ezzel az egésszel. Nem az, hogy az elbeszélés egyes történései erősen hasonlítanak a vele megesettekre (hisz az ellenpéldák száma nagyjából ugyanennyi), és nem is az, hogy bizonyos szituációk, viszonyok is megegyeznek az őrá érvényesekkel (mert hát legalább ennyi az ellenkező érvényű), hanem… Hanem az írás és a benne szereplő, önmaga korlátaival szembesülő vidéki zsurnaliszta abszurditása abban rejlik, hogy…

 

Küszködött, kereste a szavakat valami olyasminek a megfogalmazásához, aminek a szavakba öntése még soha nem állt előtte feladatként. Ha nem maga a probléma foglalkoztatja, talán azon is eltöprengett volna, milyen viszonyban áll egymással a már megsejtett lényeg és ennek a lényegnek a nyelvi megformáltsága. Mindig is úgy vélte, a tudat számára csak az létezik, csak az tölti be a van intenzitását, ami fogalmak, szavak révén kifejezhető. A többi csak dadogás, kusza foszlányok a psziché ellenőrizhetetlen bugyraiból, olyan semmiségek, mint a Mona Lisa megalkotása közben feldöntött festékes tégely. Most azonban, amint a képzelet és valóság hullámai vállukra vették, be kellett volna látnia: a megfogalmazatlan dolgok létezése alighanem erőteljesebb, mint azoké, amelyeket szavak rabszíjára főztünk. Ám efölött most elsiklott, kereste, mi olyan roppant zavaró ebben a novellában, a férfiban, aki valami olyasmit testesít meg, valami olyan képzetes tartományt, amelyben mintha ő is benne lenne, személyiségének egy furcsa vetületeként.

 

Hogy is van ez?

 

A novellabéli újságíró nem azonos ővele, ez bizonyosnak látszik. De azt sem állíthatná teljes meggyőződéssel – mint olvasás közben olykor vélte –, hogy a férfi az ő énjének csupán egy vetületét (mondjuk: lelkiismeretét) jeleníti meg. Nem, nem. Hanem, talán… Mintha az a novellahős épp az a különbség lenne, amely őközötte és a saját maga elé ideálként állított személyiségkép között mutatkozik. Vagyis: azt a férfit akkor kapja, ha az eszményképből kivonja a világban megnyilvánuló reális önmagát.

 

Egészen kipirult a gondolkodás izgalmától. A siker, hogy ha ilyen alig-alig felfogható módon is, de sikerült megragadnia irodalmi alteregója mibenlétét, egy időre teljesen elégedetté tette. Ám szilárd talajt továbbra sem érzett lába alatt: nem történt több, csak annyi, a roppant ingoványon kicsi zsombékra lelt, ezen toporgott most, tudva, bármikor újra süllyedni kezdhet.

 

Legszívesebben mozdulatlanná merevítette volna gondolkodását, ráakasztotta volna az előbbi következtetés fogasára; vagy ha már mindenképpen el kell rugaszkodnia az elért eredménytől, akkor jobb lenne teljesen semleges síkra terelnie figyelmét, nehogy a novella kiváltotta kételyek ismét hatalmukba kerítsék.

 

Ám bármilyen trükkel próbálkozott, hiába nézett ki az ablakon az esőbe, hiába idézett fel kedves régi emlékeket – a maga teljességében még meg sem fogalmazott probléma újra elébe állt, kidüllesztette hatalmas szőrös mellkasát, amelyre „csak a testemen át” feliratot tetoválták valami elérhetetlen fegyenctelepen. Így aztán hamarosan rá kellett ébrednie: kételyeinek, bizonytalanságának forrása eddig sem a vidéki újságíró definiálásának a nehézségében rejlett, hanem annak a felfoghatatlanságában, megmagyarázhatatlanságában, hogy mi ez az egész.

 

A megtaláltnak vélt bizonyosság fölé újra felhabzott az eldönthetetlen dilemma: a rettegés attól, választania kell, elfogadja-e a novellát annak, ami, avagy tagadja az azonosságot.

 

Ha elfogadja, akkor tudomásul kell vennie: személyisége – minden rejtett gondolatával és érzésével együtt – kiszolgáltatottá vált; szinte látta magát, amint ott fekszik valahol egy műtőasztalon (boncasztalon?) felnyitott lélekkel, és szabadon vájkál benne egy ismeretlen író.

 

Ha viszont tagadja az azonosságot, akkor meg kell tagadnia személyiségének azt a részét, amely önmaga reális létezését egy eszményi megvalósulás felől szemléli; ha a novellahős nem ő, akkor ő maga sem az, akinek törekvéseiben hiszi magát.

 

És feje fölött újra összecsaptak a hullámok.

 

*

 

Nézte az esőt és újra érezte gyomrában a szúrást. Az előbbinél élesebb fájdalom ébresztette rá: indulnia kell.

 

A borítékot gondosan kabátja alá csúsztatta és kilépett a szobából. Végighaladt a hosszú folyosón, lement a lépcsőn. Mielőtt kilépett a kapun, biccentett a portásnak.

 

Az utcán, ahogy közeledett céljához, egyre fokozódott izgalma. Végül már egész testében reszketett, légszomj gyötörte, heves vizelési ingere támadt. Remegő ujjaival alig tudta kabátja alól előkotorni a borítékot és becsusszantani a pattogzott festékű, ázott fémládika hasadékán.

 

Zavartan körbepillantott, majd némi bűntudattal kivizelte magát.

 

Dolga végeztével valamelyest megnyugodott, hányingere, remegése is alábbhagyott. Szórakozottan indult vissza.

 

A portás megrémült csapzottsága és réveteg, üveges tekintete láttán, de persze beengedte.  Nem mindennap száll meg ilyen híres fővárosi író ebben a világvégi fogadóban.

 

*

 

Az igen is meg nem is hálójából, érezte, nem tud kigabalyodni. A döntés lehetetlensége olyan intenzív jelenlétű bizonytalanságot eredményezett, amely messze fölötte állt bármiféle hétköznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ha választ igen és nem közül, szembe kell néznie valamivel, amiről hinni akarta: nem létezik. Mert ha az a valami mégis létezne, akkor… igen, akkor ő az, aki nincs.

 

Ám eddig a következtetésig már nem juthatott el: az örvény végképp körülölelte.

 

Megtántorodott, de mielőtt összerogyott volna, még egy pillanatra látta az ablakon át a súlyos őszi eső áztatta kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

 

*

 

Itt vége volt a novellának.

 

A vidéki újságíró kopogtatott az ajtón.

 

Ha egy műfordítás-kötet borítóján Bábel tornyát látjuk, óhatatlanul arra gondolhatunk, az idegen nyelvű versek átültetésével a költő nem volt képes megbirkózni. Hogy valóban így van-e, annak eldöntésére itt nem vállalkozhatom. Hiába értem és beszélem az ukránt tűrhető szinten, ám

Több mint egyéves szünet után új, tematikus összeállítással jelentkezik az Álkárpátráz című irodalmi webárium. Negyedik számukhoz a szerkesztők Kutya Macska Szerelem hívószavakkal kértek szerzőiktől új műveket. Az olvashatóság és a nézhetőség mindtegy egymásnak feleselve váltogatja egymást a nem túl gazdag, de igen változatos gyűjteményben, érdekességként még egy