Mindez arról jutott eszembe, hogy Karinthy Ferenc most lenne 85 éves, és annak idején a Wipikédiának a nyelvekkel foglalkozó oldalán a képzeletbeli nyelvek között megemlítettem az Epepét, mint Cini azonos című regényében szereplő nyelvet.
Bő harmadfél éve annak, hogy a Wikipédia szerzői közé egy rövid időre saját néven (!) belépvén megírtam néhány valós és fiktív szócikket, amelyek nyomán természetesen vitába keveredtem a lexikon szerkesztőivel (ennek is vannak nyomai). Mivel a fiktív szócikkeim gyanút keltettek irántam, így a valósak egy részét is eltüntették, levették, átmozgatták. Kicsit vitatkozgattunk, én egy ideig szívóskodtam, "kellemetlenkedtem", provokáltam, aztán leléptem, mert láttam, hogy képzeletbeli fogalmaknak nem akarnak teret adni. Holott egy internetes lexikonba ez szerintem belefért volna. (De persze mindezt eleve nem gondoltam teljesen komolyan; inkább a virtuális valóság és a virtuális fikció közötti határ elmosására tett kísérlet volt.)
Néhány meghatározásom aztán visszakerült, így pl. az, amit a heideggeri semmiről vagy Salvador Dalí szélorgonájáról írtam; a Heideggerről és a Dalíról szóló szócikk nagyjából most is az én akkori, picit szubjektív és költői megfogalmazásom nyomait viseli... [2020: a szócikk második-harmadik mondata még ma is az enyém: A modern művészet sajátos személyisége volt. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyitott és tetőzött be egy korszakot.] De azt például nagyon fájlalom, hogy a csillagászati részlegben végleg törölték Horn Gyulát a vörös törpék közül. Pedig szerintem jó ötlet volt!
Mindez arról jutott eszembe, hogy Karinthy Ferenc most lenne 85 éves, és annak idején a Wipikédiának a nyelvekkel foglalkozó oldalán a képzeletbeli nyelvek között megemlítettem az Epepét, mint Cini azonos című regényében szereplő nyelvet. Azt is törölték! (A szerkesztő azt írta, ha meg tudok egy internetes linket adni, amelyben szó van az Epepéről, megkegyelmez a fogalomnak. Akkor, 2003-ban egyet sem találtam. Ma már könnyebb lenne a dolgom.)
Azóta elolvastam a harmadik nemzedéki Karinthy Márton Ördöggörcs c. kétkötetesének az első könyvét, és abból azt is megtudtam, hogy ennek a képzeletbeli nyelvnek komoly elsőgenerációs irodalmi előzménye van, Karinthy Frigyesék felettébb érdekes irodalmi szerepjátékot épített rá. A hősök kilétét és a szituáció lényegét a közönségnek annak ellenére kellett megfejtenie, hogy a játékosok az „epepe” szón kívül semmi mást nem mondhattak. Voltaképp ezt a helyzetet játssza el utópista (vagy anti-utópista? disztopikus?) regényében Karinthy Ferenc, amikor nyelvészprofesszor hőse egy ismeretlen országba csöppen (rossz repülőre száll), ahol hatalmas nyelvtudásával semmire sem megy, mert mindenki kizárólag csak az „epepe” kifejezés révén hajlandó vele kommunikálni. Szorongatott helyzetbe kerül, el-eluralkodik rajta a társadalmi fóbia és pánik. Soha jobb példázatot valós világunk abszurditásáról!
Nagyon szerettem ezt a regényt, mint ahogy Karinthy Ferenc más munkáit is, amelyeket vagy olvastam, vagy láttam-hallottam, olyikat többször is: Szellemidézés, Budapesti tavasz, Bösendorfer, Gellérthegyi álmok. Az utóbbi sokáig egyik kedvenc drámám volt, játékos lelkemhez nagyon közel állt a szituáció: két egymást nem ismerő fiatal (férfi és nő) Budapest ostroma alatt egy budai villába menekül, és hogy múlassák az időt, különböző szellemi játékokat kezdenek játszani. Ezen a réven kerülnek közel egymáshoz – és győzik le halálfélelmüket.
Végül egy közismert anekdota, talán Cininek is kedvére lenne, ha ezzel emlékezünk rá születése évfordulóján.
Egyszer Déry Tiborral vonaton utazott valahová. Sötét éjszaka volt, ők könyököltek az ablakban, néztek a semmibe. Aztán a távolban feltűnt egy kis tanya. Romantikus kép, mécsvilág az ablakban, csend, béke, nyugalom. Elképzelték a kunyhó családi meghittségét, az együttlét áhítatát. Déry tűnődve megszólalt:
– Látod, Cini, milyen furcsa a világ! Mi nézzük a távolban azt a kis tanyát, s azt mondjuk, ott lakik a boldogság. Azok pedig kinéznek az ablakon, látják, ahogy az éjszakában elrobog a kivilágított expresszvonat, és azt mondják: ott lakik a boldogság.
Cini bölcsen bólogatott.
Eltelt vagy húsz év és a két utas hasonló szituációba keveredett: megint ott könyököltek az ablakban az éjszakai vonatot, és ismét föltűnt a távolból egy tanya.
Cini meg akarta tréfálni atyai barátját, és így szólt:
– Mit szólsz hozzá, Tibor bátyám, milyen furcsa a világ! Nézzük ezt a békés kis tanyát, és azt gondoljuk, ott lakik a boldogság. Akik pedig onnan, azokból a kis ablakokból figyelik, hogyan robog a kivilágított luxusvonatot, ők meg azt hiszik, hogy itt lakik a boldogság.
Déry kicsit megütközve nézett Cinire, de nem maradt adósa a csattanós válasszal:
– Cinikém, csak azt nem értem, hogy akinek ilyen szép gondolatai vannak, mint neked, az miért ír olyan rossz könyveket?!
A vonat pedig azt kattogta, hogy epppepe pepe, epppepe pepe.
_______________________
több könyv
Valószínűleg nem túl illendő dolog elvitatni egy 96 esztendős költőmatuzsálem kijelentéseinek az igazságát. Nem is teszem, épp csak kikerekítem a szememet.
Friss interjújában ilyeneket mond Faludy György:
Az Ünnepi Könyvhét keretében ezt a könyvet fogjuk dedikálni (mármint Éva és én) a többi szerző társaságában a Vörösmarty téren június 11-én, vasárnap 15 órától a Vajdasáki Könyvkiadók standjánál. --- Nem rendhagyó dolog, ha szerzőit egy folyóirat szokatlan, provokatív kihívás elé állítja. Példa erre a zEtna 2002–2003-as, Retus munkacímet viselő sorozata, amelyben három országból hat magyar író egy százéves zentai képeslap megelevenítésére tesz eredményes kísérletet.
Bár a képversnek évezredes története van, a "hagyományos" költők gyakorta mégis lenézik. Pedig, mivel a képírás sokkal korábbi kezdemény, mint a betűírás, a tradíciók tisztelete éppen ellenkező viszonyulást is eredményezhetne. De nem. Akiknek a kaptafáját ősi nyolcasokra és keresztrímre faragták, azok
Bár Apa nem érkezik meg a regény végére, bízhatunk abban, hogy a várakozás nem volt értelmetlen. Mint ahogy afelől sem lehet semmi kétségünk: a sárgarigó előbb-utóbb visszaszáll az életünk cserepeit rejtő halmokra.
Ma már dolgoznom kellett. Szép ez a tobzódó blogzás, a napi egy-két komoly jegyzet (sokukra szerintem több időt szánok, mint egyes újságírók a semmitmondó, havenyészett cikkeikre), a bejegyzések szinte állandó figyelemmel kísérése és viszontreagálása, az állandó webes bütykörészés, de tegnap már azt kellett mondanom, hogy lássuk, miből élünk. Úgyhogy nekiültem a
A művészet önpusztító szent őrültjei közé tartozott. Kivételes tehetsége összeférhetetlenséggel, devianciával párosult, magánéletét és színházi pályát botrányok kísérték, élete végén már gyakran volt beszámíthatatlan; egymást érték kórházi kezelései.
Gyurcsány alaposan belecsapott a lecsóba. Én úgy értem, hogy erősen centralizált, szinte kézileg vezérelt kormányzati rendszert akar kiépíteni. És persze az sem lehet kétséges, kié lesz az a vezérlő kéz. Merész dolog, és csak a nagyon jól látható eredményesség és hatékonyság igazolhatja. Ha eltöketlenkedi, nagy bukta lehet belőle.
Ünnepi Könyvhét 2006. Balla D. Károly: Létra a ködbe (pánikbetegség)
