Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.
Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei. A kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.
Az öreg Tarajos hatalmas tudású, roppant tehetségű piktor, akinek bűn rosszak a képei. Egy nagy festő, aki elmulasztotta igazi műveit megalkotni, ám a selejteket maradéktalanul legyártotta. Bármelyik szörnyűségét is szemléli az ember, érzi mögötte az átütő erejű művészt, aki sajnos épp most nem tudott átütni. Most, vagyis ötven éve folyamatosan.
Lehetne akár világhírű is, képei milliókért kelhetnének el az aukciókon. Lehetnének nemzetközi díjai, vagy legalább elérhette volna a kiváló és érdemes művész titulust. De nem. Az ilyesmihez sajna nemcsak óriási tudás és hatalmas tehetség kell, hanem jó művek is. Ilyennek létrehozását azonban Tarajos következetesen mellőzi. Teljes elszántsággal és tudatosan alkot viszont rossz képeket. Hiába no, a kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.
Az öreg Tarajosért rajonganak a tanítványai. Nemcsak azért, mert engedékeny, mert sosem buktat, mert súg a vizsgán és mert puskát ad át a felelőnek a pad alatt. Azt szeretik benne, ahogy tanít. Ahogy elmondja, miként is keletkezik a fény, mitől vannak a színek - és mire való a festészet. Ahogy egyforma lelkesedéssel és átéléssel beszél a szent művészetről és a szakmai apróságokról. A ceruza helyes meghegyezésének problémája számára ugyanolyan fontos és felemelő, mint Az utolsó vacsora megértése.
Tarajosnak kisujjában a rajztechnika ezer mesterfogása, boszorkányosan kezeli az ecsetet, spaklit, félelmetes módon ért a perspektívához és a belső konstrukciókhoz, a színekkel pedig egészen bensőséges, intim viszonyban van. Akár a legnagyobbak. Mindebből sokat át tud adni tanítványainak, legalábbis jóval többet, mint amennyit képes felvinni papírra, vászonra.
Az öreg Tarajos nyolcvan felé jár, de jól bírja magát. Két helyen is oktat, néha még magántanítványokat is vállal. Városszerte ismert sudár, fiatalos alakja ugyan kicsit megtört az évek súlya alatt, néha előveszi a lumbágó, de a munkában nem ismer betegséget, gyengeséget, öregséget. Naponta elmegy a műtermébe, dolgozik tanítás előtt, tanítás után.
Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.
Amikor egy újabb tanintézetben elvállalta a művészettörténet tanítását, s az első év elteltével közeledett a vizsgáztatás napja, bekopogott a tanügyi prorektorhoz, megérdeklődni, mi itt a szokás.
- Mondd, Gyulám, hány tételt készítsek a vizsgára?
- Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
- Én egyre.
- Egyre??? Az kevés lesz… Hány tanítványod van?
- Tizenegy.
- Akkor azért minimum tizenkét tétel csak kell.
- Úgy gondolod?
- Igen, minden diákra számítva, plusz egy tartalék.
- Jó, akkor tizenkét tételt készítek. És mondd, Gyulám, hány kérdés legyen egy tételben?
- Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
- Én egyre.
- Öööö, azért az kevés lesz. Lehetne három?
- Az meg sok.
- Jó, akkor kettő.
- Rendben. Tisztázzuk még egyszer: tizenkét tétel, és tételenként két kérdés. Jó lesz így?
- Tökéletes, Laci bátyám.
Az öreg Tarajos hazaballagott, egész este szorgosan dolgozott a váratlan feladat megoldásán. Őszintén szólva nem tudta, mi végre ez a nagy felhajtás, ez a sok fölösleges vizsgatétel. De azért elkészítette őket becsületesen. Előbb megtervezte a méretüket, ügyelve a szélesség és a magasság aranymetszésű arányára, aztán berajzolta a hálót a közepes vastagságú rajzlapon, éles ollójával egyesével kivágta a csinos lapkákat, majd megfelelő tuskihúzót keresett és nagy műgonddal mindre rápingálta a kérdéseket.
Másnap reggel az alkalmi vizsgabiztos kisebb megütközéssel szemlélte, amint az öreg Tarajos a vizsgázók elé kisorakoztatta a tételeket. Mivel teljes természetességgel írással felfelé rakta őket sorba, azonnal látszott a lényeg. Mind a tizenkettőn pontosan ugyanaz a két kérdés szerepelt.
(2006)
Én bizony úgy érzem, hogy sikerült betennem a lábamat az információáramlás egyik pici ajtónyílásába. Az még nem dölt el, hogy ebben a résben jut-e nekem valamilyen "démoni" szerep, vagy majd szépen rámcsukják az ajtót és mehetek vissza az
Mikor saját ehetnékjét és a körünkben készített közvélemény-kutatás összesített eredményét maradéktalanul bediktálta, a pincér még egy utolsó kísérletet tett annak megtudakolására, mégis, milyen sorrendben hozza ki mindezt, ám barátunk huszárvágással elejét vette minden további gasztronómiai fakszninak: - Hozzon ki mindent, és mi majd úgy esszük, ahogy akarjuk. - De mi már
Jó nemzetstratégia-e az, amely a környező országok magyarjait (színházait, íróit, oktatási műhelyeit) előbb elkülöníti – de aztán elkülönítettségükben felemeli?
Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de
Tizenöt éve heverek lábainál. Jól hangzik, de így nem igaz. Nem heverek, hanem csak ülök alatta forgószékemben az íróasztalnál.
Amikor az állami és kollektív tulajdon mindenhatóságát hirdető rendszer összecsuklott felettünk és örömmel tapasztaltuk, hogy nem a mi fejünkre dőlt rá a roppant építmény, első dolgunk egyike volt, hogy engedtünk a magántulajdon iránti természetes emberi vonzalmunknak és eltökélten cégeket kezdtünk alapítani. Kisvállalat, Kft., Bt., Rt. – ízlelgettük a formákat és tapogattuk zsebünkben az apportunkat.
Így tette tíz kárpátaljai magyar festő is, amikor elhatározták: szellemi tulajdonuk bevitelével céget gründolnak, amely majd képeik eladásával, tárlatok rendezésével foglalkozik. A legagilisabb művész rábeszélte rokonszakmabeli barátját, a szobafestőt, másszon le a kétágú létrájáról, legyen ő a kisvállalat igazgatója. Aztán együtt arra jutottak, tizenkettő jobb a tíznél, ennyi apostolra volt szüksége egy másik kollégának Az utolsó vacsorához, legyünk hát mi is tucatnyian Az első közgyűlésen. És ha már a szent művészet nagyobb dicsőségét fogja hirdetni a vállalat, legyenek benne képviselve a testvérmúzsák: hívasson meg egy zenész meg egy költő.
Utóbbi lettem én.
Hogy íróemberként mit keresek a tárgyi értékeket létrehozó tízek és a koncertképes muzsikus között, azt nem igazán tudtam, de szellemi tőkémet szemrebbenés nélkül apportáltam a vállalkozásba.
Mindez 90-ben történt, a Szovjetunió már nem létezett, Ukrajna pedig még nem. Keszekusza jogszabályok, kialakulatlan bankszféra, gazdasági mélyrepülés, hiperinfláció…
Overallját öltönyre cserélő igazgatónk nagyon olcsón hozzájutott egy áruhiánytól pangó hatalmas textilüzlet jókora helyiségéhez, ahol azonnal tárlatot nyitott az alapító atyák műveiből. Természetesen azzal a céllal, hogy Ungvár műértő közönsége majd jól megveszi a műalkotásokat. De nem vette. Kicsit azért nem, mert kevéssé volt műértő, nagyon pedig azért nem, mert a rendszerváltás koldusszegénnyé tette: bankbetétjét zárolták (ezeket Ukrajna mai napig nem fizette vissza), munkahelye vagy megszűnt vagy fizetésképtelenné vált, s ha mégis jövedelemhez jutott, azt a napi megélhetésre fordította. Pedig a képek nívósak voltak. Igaz, az alapítók nem tartoztak a jegyzettebb helybéli művészek közé, ám ennek oka nem tehetségtelenségükben rejlett. Egyfelől a szocreál szorította őket háttérbe, másfelől a tájképfestészetben érvényesülő konjunktúra, amely leginkább nagyon kék hegyekben, igen zöld rétekben és életszerűen csobogó folyókban manifesztálódott. Ezzel szemben a mi művészeink többsége az alföldi iskolát képviselte, de voltak köztük modernisták is, így aztán munkáikat a vaskalapos zsűri rendszeresen kiselejtezte minden tárlat anyagából. Most azonban a maguk urai lehettek – ám az látszott, kurta uraság lesz ebből. Holott az eredeti terv (és az alapszabály) szerint a magas bevételekből nemcsak az eladott képet jegyző szerző részesült volna, hanem valamennyi alapító tag, így én is…
A galériát sokan látogatták, ám egyetlen festményt sem talált gazdára. Hó végén a textilüzlet követelte a bérleti díjat, az asztalos a képkeretek árát, a könyvelőnk a fizetését… Jó, jó, de miből?
Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is.
Nem vagyok egy Adam Smith, de megsejtettem, ez nekem nem jó üzlet. Kezdtem is húzódozni, ám a direktor erre behozta az ócska Ladájából a lepedővászonba csomagolt festményt. Lefejtette róla a leplet, elém tárta a művet – és bemondta az árat.
Én pedig csak meredtem a piros kalapos absztrakt nőre. Feje oldalból kicsit belapítva, torz arca sejtelmes elmosódottságban, szeme nincs is, csak semmibe meredő tekintete, csíkos blúzán idétlen felöltő. Ilyen némbert az ember az ellenségének sem kíván. A nő csúf – no de a festmény! Egyszerre hatott rám közvetlenségével és elvontságával, kifejezőnek és titokzatosnak találtam, vaskosan tárgyiasnak és lebegően költőinek, ordítóan disszonánsnak és mennyeien harmonikusnak.
Bizony beleszerettem. A képbe. A nőbe. A rútság esztétikumába. Mi drága szerelem!
Azóta heverek lábainál.
A kisvállalatot rég elvitte az első gazdasági árvíz, odaveszett szellemi apportom és soha nem realizálódott osztalékom. Összeomlott fejünk fölött egy ország, megszületett lábunk alatt az új, kétszer tértünk át új pénznemre, lassan elhasználjuk a legújabb államelnököt is, a kormányfők nevét pedig mire megtanulnánk, már nincsenek hivatalban.
Csak a piros kalap uralja változatlan biztonsággal a szobánkat. Tizenöt évvel ezelőtt nem menthette meg a vállaltot a felszámolástól, tavaly nem óvta meg piktorát a korai haláltól. Engem pedig az elfogódottságtól, amellyel most új nevet adok műhelyemnek: Manzárd a piros kalapos nőhöz.
-------------
Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2006. jún. 24.
Szemán Öcsi felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné...
Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.
A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.
A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.
Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.
– Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!
Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.
Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.
– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári koraestén, amikor
Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a
Alig indultunk el a gyéren világított folyosón, a lányok, akikkel együtt jöttem fel a szőlőhegyre, hirtelen elbúcsúztak tőlem és mire észbe kaptam, már belibbentek oda, ahol ágyuk várta őket s ahonnan tömény nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, merre vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán
A villany persze nagy áldás volt, hamarosan mindenki megbékélt. Ő is csak addig zsémbelt, amíg egy gólyapár fészket nem rakott a kerítésük előtti oszlop tetején. Mindig szerette volna, ha kéményére madár fészkel, de hiába várta tavaszi érkezésüket, mindig más portát választottak. De most, hála a villanyfának…
A Víget 1980-ban láttam először. Moszkvában. Akkoriban Ungvárrról oda könnyebb volt eljutni, mint Budapestre. A társulat néhány tagjával máig tartó barátságot kötöttem, így Hegedűs D. Gézával is. Egy kis történetet mesélek el, amelybe.