Nagy érdeklődést keltett játékosan komoly, komolyan jétékos találmányomnak, a Blogszótárnak az első szószedete, és megígértem, hogy a számomra legjobbnak tűnő olvasói ötletekből válogatást készítek. Hát íme. Remélem, nem lesz sértődés abból, hogy a válogatásom szigorú, de igazságtalan :)
Nagy érdeklődés övezte játékosan komoly, komolyan jétékos találmányomnak, a Blogszótárnak az első szószedete, és megígértem, hogy a számomra legjobbnak tűnő olvasói ötletekből válogatást készítek. Hát íme. Remélem, nem lesz sértődés abból, hogy a válogatásom szigorú, de igazságtalan :)
Ezúton közlöm Nyájas Olvasóimmal, hogy ezentúl privát, személyes, magán-jellegű naplójegyzeteimet is kénytelen lesz elszenvedni, lévén nehéz döntéssel úgy határoztam, hogy a sokfelé blogolást megszüntetve ezentúl nem teszek lényegi különbséget az ehelyt kialakított közéleti és irodalmi BéDéKá Manzárd és a régi virtuális placcomon immár 6 éve fenntartott
Olvasóim részéről felmerült az igény, hogy csevegnének egymással, és hogy ezt ne a Megasztár-döntő topikjában kelljen tenniük. Igazuk van, nyitok tehát itt egy ilyen helyet. Jym, évi, am, nola, rado és a többiek, itt cseveghettek egymással, üzenhettek egymásnak és
Továbbra is a Nyájas szórakoztatását tartván fő feladatomnak, közreadom legújabb kreámányom, a Blogszótár néhány darabját. Tessék nagyon komolyan venni!
blogác – blogíró, blogger, bloger, blogoló, blogozó
bloganti – a blogolás lehetőségével visszaélő gonosztevő; antiblogác
blogantróp – blog által megszemélyesülő vagy megszemélyesített
blogány – blogmotor; blogot előállító szoftver
blogász – blogkutató, blogológus
blogászat – blogológia, blogisztika
blogatír – a blogolás harcos, hősi alakja
blogesz – blogtárs, blogbarát
blogfaló – 1. mániákus blogolvasó; 2. mások blogjába elhelyezett kémprogram
blogfing – semmitmondó poszt
blogflőte – zenei blog
blogfő – a blog fejléce, címsora
blogóc – vicces, nevettető blog szerzője
blogofád – a blogolásba belefásult blogíró
blogofil – blogszerető
blogofób – blogoktól irtózó
blogolásgátló –a blogfüggőség kezelésére használt gyógyszer
blogomán – mániákus blogíró vagy -olvasó
blogopédia – hibás posztok szerzőivel foglalkozó tudomány és terápia
blogoritmus – bekegyzések írásának gyakorisági mutatója
blogoszaurusz – nagyformátumú ősblogác
blogoszláv – blogot dicsérő
blogotónia – blogolásban való elbutulás, elerőtlenedés
blogovány – áttekinthetetlen, szövevényes blog
blogsi – becézett blog, kedvenc blog
blogterápia – személyiségzavar kezelése blogírásra való késztetéssel
blogtondi – butuska blogíró
blogúr – a blogolás nagyja, blog-guru
blógusz – blogvilág, blog-glóbusz
folytatás
Hát: ez meglenne. „Készen vagyok”. Közben akut hiányérzet: ezt sem írtam meg, meg azt sem.
Tegnap pl. azt az állítólag megírt szövegrészt kerestem (de nem találtam, ezek szerint vagy meg sem írtam, vagy hagytam elkallódni), amelyben arról a meglepetésemről számolok be, hogy a görög vallás „természetrajzáról” kialakított véleményem nem Németh Lászlótól származik. Emlékszem, akkor újraolvastam vonatkozó tanulmányait, és rájöttem: a vallás és az „irodalmi fikció” között nem mert, nem tudott azonosságot kimutatni (holott az én emlékeimben ez így élt), ebben bizonyára önnön vallásossága akadályozta meg. Esszéiben egyrészt felmagasztalja a görögök alkotó fantáziáját, elhiteti, hogy a képzeletük teremtette világ még ma is él a számunkra, másrészt viszont az istent, az istenit mégis eredendőnek mondja. Akkor viszont melyek a forrásai a görög mitológiáról vallott nézeteimnek? — tűnődtem egy hosszabb jegyzetben, de ezt a Werk‑feljegyzést sehol sem találtam. [1]
Épp így vagy meg sem írtam, vagy elveszett (esetleg a munka során........................ ..................) az az okfejtésem, amelyben azt elemzem: a Jegyzetek és az Utószó furcsa kettősséget mutat: egyfelől szinte mindenütt úgy teszek bennük, mintha a Szembesülés világa kizárólag a regényben létezne: ezt a világot részben önmagához képest, részben pedig egy tőle különböző külső világhoz viszonyítva szemlélem; másfelől viszont olykor mintha megfeledkeznék erről, és Oresztészről vagy Elektráról olyan közléseket engedek meg magamnak, amelyek feltételezik: a regényen kívül is van életük.
...............................................................................................................................
Ebben a most nem talált okfejtésben elárultam azt is, hogy először „véletlenül” vittem ki a regény világából szereplőimet, aztán ezt később már tudatosan tettem meg néhányszor. Mint például abban a leírásban, amelyben a Nyájast beavatom abba, hogy Elektra és Oresztész – a regény állításával szemben – valójában nem akartak összeházasodni. Itt láthatóan kilóg a lóláb: ha egyszer a regényben ez a szándékuk van leírva, honnan a fenéből tudom, mi volt a valódi szándék. Miféle valóság ismerete jogosít fel arra, hogy úgy tegyek, mintha............................................... .........................és a regényíró állítását felülbíráljam, majd ilyeneket írjak: „A tény, hogy a Nyájas e részt olvasván komolynak hiszi a házassági szándékot, s nem tudja, csak játékról volt szó, talán a szerző azon szándékát szolgálja, hogy magát a Nyájast is tesztelni akarja: hogyan fogadja a hírt.” (Ti. a komoly házassági szándék hírét; lásd a 194. jegyzetet.) Itt tehát csorbul az eredeti koncepció: a regény alakjairól a Jegyzetek írójának (nekem) nem volna szabad többet‑mást tudnia (tudnom), csak azt, ami a regényből kiolvasható; ha ezt a szabályt nem tartom be, mint az idézett példában is (sem), akkor ezzel voltaképp elismerem, hogy a fentebb vázolt és ehhez ha............... ...................................................................................................................................................................................................................is.
[1] Sikondán (lásd a 96. júl. 12‑i és későbbi Werk‑szövegeket) papírjaim között csak megtaláltam a vonatkozó jegyzetet. Ott és akkor ezt szépen, alapos bővítéssel és szerkesztéssel be is dolgoztam a megfelelő helyre. Erre most nem tudom rászánni magamat, így csupán a jó pár hónapja hevenyészve feljegyzett néhány sort másolom ide változtatás nélkül:
„Most, hogy kicsit még hozzáolvasok, ezt‑azt újraolvasok a Szembesüléshez, mielőtt egy valamennyire is végleges gesztussal lezárnám a regényt, érdekes felfedezéseket teszek. Németh László görög témájú tanulmányait‑vallomásait újraolvasva (Sophokles, Sanremoi napló) például rá kell jönnöm: amit a mitológiáról és a görög istenekről – mint műről – vallok és írok, az nem Németh Lászlótól ered. Holott a Werk vonatkozó részeit írva (96. jan. 6-i bejegyzés) meggyőződésem volt, hogy a görög hitvilág általam adott értelmezése voltaképp innen eredeztethető. De nem! Nem, mert NL ír ugyan olyanokat (bizonyos Otto könyvéhez fűzött megjegyzései gyanánt), hogy: »A görög sosem volt annyira ideavallás, mint amennyira Otto vallási állapota megkívánja«, vagy: »A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle«, illetve: [a görögöknél] »Az isteni a természetfölöttiből a természetesbe ment át, a természet átistenesült«, vagy még tovább menve: »Vitatkozni lehet rajt, hogy a görög vallás micsoda: ez a nagy történeti tenyészet együtt vagy egy‑egy kivételes görög, Homeros, Phidias tisztult felfogása?« – azaz NL a sorok közt mintha kimondaná, hogy a görög mitológia nem a természetfölöttinek, a tudattól független ideának a tudati leképeződése, hanem »az átistenesült« természet, a természetesből »kicsalt« természetfölötti. Aztán mintha visszakozna és megrémülne saját gondolatától, attól, hogy az isteni mivoltot emberi terméknek, leleménynek, természettől kicsalt műnek, alkotó elmék »felfogásának« tekintse, s felmenti azt a barokk költőt, »aki a görög és a keresztény mitológiát elbeszélő költeményében összehabarta«, mert hisz az istenek megnyilvánulásai »többek mint költői látomások«, a »sugaló hang bennük több mint a belénk vert lelkiismeret«. Sőt, azért is, mert »Mind a két isten van« (az én kiemelésem). Aztán pár sorral alább szép, megkapó képekben vall mélyen gyökerező saját istenhitéről. Vagyis a vád, amit ő hoz fel Otto ellen, magamagára is vonatkozik: az ő »vallási állapota« is megkívánta a görög mitológia deista – és nem pedig műelméleti, alkotáspszichológiai – értelmezését.
De ha nem innen, akkor vajon honnan merítettem saját görög‑szemléletem alapjait? Kerényi Károlytól, Szerb Antaltól, Cs. Szabótól? Most mindent olvassak újra?” (dátum nélkül)
Jelentem - és nemcsak a Gépháznak - hogy kis ügyességgel megcsíptem a Blogtér ÖTVENEZREDIK posztját.
Jelentem - és nemcsak a Gépháznak - hogy kis ügyességgel megcsíptem a Blogtér ÖTVENEZREDIK posztját.
Tessék csak megnézni a böngésző felső címsorában a linket! Úgy végződik, hogy: id=50000 - azaz ez a Blogtér történetében az ötvenezredik bejegyzés. (Na jó, az igazsághoz tartozik, hogy ebben a vázlatként elmentett vagy törölt posztok is benne vannak. De ez nem csorbítja az érdemeimet!)
Az elragadtatásokat kérem AH! és OH! indulatszavakkal kifejezni!
És előre is köszönöm a gratulációkat!!
__________________________________
Néhány korábbi jegyzetemből - közte igényesnek remélt irodalmi szövegekből - a korábbi hibátlan megjelenés után -, anélkül, hogy hozzájuk nyúltam volna, eltűntek a dupla hosszú ékezetes karakterek, az az ő és ű betűk. Kevés dologra vagyok háklis, de
...ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes...
Legkedvesebb regényem után most Szerb Antal újabb könyvét is kiadják angolul. A Petőfi Irodalmi Múzeumban meg éppenséggel éppen az Utas helyszínein készült itáliai fotókból nyílt kiállítás. Nem is tudom, hogy szeretném-e megnézni. Az én fejemben talán sokkal élesebbek a képek bármiféle fotónál...
Ez mindenesetre jó alkalom, hogy egy régebbi írásomat betűzzem egy kis utótörténet kíséretében.
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs belőle példányom. A hiányt eleinte bosszantónak gondoltam, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem.
A dolog azért érdekes, mert tőlem idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra: újra beleringatódjam egy könnyű gondolán e különös világ sikátoraiba, amelyről már soha nem tudom megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a „felelős” érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelmi motivációi.
Merthogy akkor, húsz éve, persze: szerelmes voltam. Fatális történet, görög tragédiákba illő: úgy találkoztam és úgy szerettem bele valakibe, hogy csak később derült ki róla: apám legnagyobb ellensége lánya. El is neveztem Elektrának.
Minden találkozásunk lázadás, minden összebújásunk forradalom volt, számomra legalábbis: így fordultam az apai tekintély ellen, így szembesültem korábbi önmagammal, így őrlődtem az utódlással kapott apai örökség és a halott költő lányának szerelme révén felvállalt erkölcsi örökség két roppant malomköve között.
Elektránál különösebb lányt nem ismertem. Amikor egyszer értetlenül széttártam a kezem valamelyik furcsaságán fennakadva, akkor mondta, olvassam el az Utast, annak Évájában ráismerhetek, tekintsem az ott leírtakat használati utasításnak őhozzá.
Regény rám azelőtt és azóta sem volt nagyobb hatással. Ám nem annak okán, amiért kezembe vettem. Ulpius Évában nem ismertem rá Elektrára, bár, szó se róla, voltak hasonlóságok. Az Utas a halál-filozófiájával fogott meg.
Bár öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, én mégis tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A „saját halálnak” mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.
Na mármost. A mi szerelmünk Elektrával teljesen hihetetlen, valótlan, transzcendentális volt, olyannyira, hogy engem alkalmassá tett ennek e halál-filozófiának a befogadására: letüdőztem, mélyre nyeltem, abszorbeáltam – személyiségem részéve asszimiláltam. És viszont: a regényben történ alámerülés pedig arra tett alkalmassá, hogy eleve végességre ítélt szerelmünket elfogadjam. Merthogy szerelmünknek nincs jövője, kezdettől tudtuk. Ekként akartuk, ennek vállalásával gabalyodtuk bele. Mindketten tisztában voltunk vele: nem jelenthetjük egymás számára a „végső kikötőt”: a közöttünk szikrázó magasfeszültségre nem lehet családot bazírozni. Nem erre volt való. Hanem arra, hogy belőlem kiégesse a salakot és beavasson egy olyan értékrendbe, amelynek a létezéséről jószerével nem is tudtam. A ténnyel pedig, hogy egymásra találtunk, és két évig, ha kisebb megszakításokkal is, de együtt voltunk, azzal nem demonstráltunk kevesebbet, mint azt: apáink végzetes egymásnak feszülését, ellenségeskedését felülírva újra kerekké, eggyé tesszük azt, amit mindenki örökre elrontottnak, kettétörtnek gondolt.
Miután mindez megtörtén, szerelmünk is funkcióját vesztette. És ezt is ugyanolyan komoly vállalással fogadtuk, mint sorszerű találkozásunkat.
Ebben az összefüggésben lehetett olyan különleges íze az Utasnak, mert összejátszott, egymásba olvasódott a regény hihető világa és az alig hihető valóság, ezért volt olyan édes az örök szerelem végessége feletti elrévedés, így kaphatott nagyobb hangsúlyt elveszettségem és magamra találásom.
És ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben a szerelem már-már azonossá vált a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille.
A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.
Ez a gesztus is része a fontosságnak: már nem bosszant, hogy nincs saját példányom.
(2002)
(megjelent a kerti Teraszon: lásd)
Folytatás 2005. július 12-i naplómból:
Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.
Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.
2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándéba.
A regény a MEK állományában: Utas és holdvilág
A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg: az ugyanazok | amint a résen átfűzöd. Az első voltaképp "szerelmes vers", viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy "Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért". Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek "nagyon szeretlek" üzenettel.)
Ugyanebben a lapszámban látott napvilágot Kőrös László recenziója a Szembesülésről: Hiánykritika.
Még annyit, hogy tetszetős új weblapja is van a folyóiratnak, és ez bizony nem más, mint AZ ÚJ HOLNAP ÚJ HONLAPJA. Mi rég mondottam volt, hogy nincs holnap honlap nélkül!
*
Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és...; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám unokája –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.
Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt, annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját.
blog - blogolás - baki, lapszus | Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt, annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját.
Aki maga is gyakran bosszankodik (vagy dühöng) a magyar médiumokban megjelenő vagy elhangzó pontatlanságok, bakik - alkalmanként kapitális baromságok - miatt (vagy aki szerette anno Peterdi Pál "Tücsök és bogár" rovatát a szép emlékű Ludas Matyiban és a Rádiókabaréban), annak jó szívvel ajánlhatom a figyelmébe a sokat látott és tapasztalt magyar újságírók között is "öreg rókának" számító aranytollas Kulcsár István bakiblogját. (Az "öreg rókát" csak azért engedem meg magamnak, mert atyai jóbarátomról van szó. Az atyai itt nagyon is indokolt: valaha apámmal tartott szorosabb kollegiális kapcsolatot, most meg én váltok vele gyakorta levelet. Merthogy én írásaimban is kiszúrja a bakikat!)
Mindent olvas, hallgat, néz - és minden melléfogást kipécéz. Találatai és a hozzá fűzött szellemes kiigazítások olvastán nemcsak elmosolyodhatunk, könnyen fel is kacaghatunk.
Ez pedig sokkal egészségesebb, mint a bosszankodás.
Tessék kipróbálni!
Lehessen tudni, ki szólt hozzá a jegyzetünkhöz! Találhassuk meg a blogját! Adhassa meg a hozzászóló az oldala címét, ez kerüljön linkként a neve alá! Ebben a jegyzetben leírom, mit kell ehhez tenni.
Mivel az általam látogatott blogok többsége esetében továbbra sem működik az a szolgáltatás, hogy a hozzászólásoknál a hozzászóló nevére (vagy kis fényképére) rákerüljön a hozzászóló bemutatkozó oldalának (profiljának) a linkje, illetve továbbra is hiába adja meg valaki a saját vagy kedvenc honlapjának a linkjét az URL-ablakban, az nem jelenik meg a hozzászólás elküldese után, ezért egy korábbi jegyzetemre visszautalva újra leírom, hogyan kell a problémát megoldani.
A blogtulajdonosnak bejelentkezett állapotban, Írj üzemmódban kattintania kell a beállításokra (egy sorban van az új bejegyzéssel), majd a Sablon fülre kattintva a sablon kódjában ki kell keresnie az alábbi részt:
- és a következőképpen kell kiegészítenie:
Fontos a csúcsos zárójelek és idézőjelek pontos használta! (És azok ott nem S betűk, hanem: $)
Ezek után a változtatások mentése gombra kattintva el kell menteni a kiigazított sablont.
Javaslom minden blogernak, aki kicsit is ért az ilyesmihez, hegessze át a blogja sablonját, és akkor minden blogtéri hozzászóló profilját egyetlen kattintásal ba tudja hívni! (Ha be nem jelentkezett vagy saját profil-oldallal nem renelkező olvasó ír be hozzászólást, akkor sincs gond: a linkké váló névre kattintva nem nyílik meg új oldal, hanem az adottnak ugrunk fel a tetejáre.)
A fenti javított (vagy akár javítatlan) kódsor alá írjuk be ezt a sort: